Önmagunkkal találkozni és szembenézni egy másik ember tükrében életünk egyik legnagyobb kihívása, tanítása, fejlődése lehet. Legújabb sorozatunkban inspiratív társkapcsolódásokat idézünk. Sorsok, anekdoták, mítoszok helyett mindennapi epizódok, új megvilágítások. Epizódunkban Vivien Leigh és Laurence Olivier történetét elevenítjük fel.
Noha szokás a két színész kapcsolatát a 20. század legikonikusabb és egyben legrózsaszínűbb színben láttatni, történetük korántsem ennyire egyoldalú és evidens. Megpróbáltatásokkal és tragédiákkal teli kapcsolatuk leginkább Vivien Leigh végzetes mentális betegségének következménye. Magánéleti kríziseiken túl azonban szakmai hatásuk és korszakalkotó megnyilvánulásuk a mai napig érvényes és releváns. Laurence Olivier-t a mai napig Shakespeare talán legkimódoltabb és legprecízebb férfi közvetítőjeként tartják számon, aki olyan alakításokkal ajándékozta meg közönségét, mint Hamlet, Othello vagy Rómeó. Alakításaira minden esetben inkább a klasszikus szabályelvűség és kifinomultság, akadémizmus és patetizmus, mintsem progresszió vagy formabontás jellemző.
Vivien Leigh ennél merészebb megnyilvánulásokkal rendelkezett, már pályája elején is megmutatkozott, hogy aurája és különleges jelenléte, ahogyan a latin szólás tartja, „borsot fog törni Róma orra alá”. Nagyszerűen eljátszotta a legdecensebb hercegnőket is – analógiában Olivier-vel – nagy színészi robbantásaira azonban akkor került sor, amikor olyan karaktereket formálhatott, amilyen tulajdonképpen valójában is volt: pimasz, kissé provokatív, erős, esetenként neurotikus, labilis. Olyan marginalizált női sorsokat jelenített meg legtöbbször színpadon és ... egyaránt, amelyek formabontóan hatottak a korabeli brit kultúrában. Provokatív jó szokását később, a hollywoodi időszakban is megtartotta: mindig valamilyen felforgató erejű, bátor női princípiumot képviselt.
Vivien Leigh és Laurence Olivier 1936-ban találkozott először Londonban, amit egy kissé furcsa, kellemetlen „overture” előzött meg. Vivien Leigh 1935-ben kezdte színészi pályáját különböző forgatásokon. Olivier egy 1935-ös forgatáson látta meg őt először. A színész rögtön kiszúrta Vivient a tömegből, és érthetetlen módon azt tanácsolta, már-már utasította a rendezőnek, hogy vágják ki a nőt a filmből, mert hiába szép, egyáltalán nem tehetséges. Egy-kért kéretlen megjegyzést is tett a Leighre. A kollégák nem értették, hogy miért ad ekkora jelentőséget egy „századik” statisztának. Jelenetét végül nem vágták ki, kis idő elteltével pedig a szakma és a kritika felülírta a színésznőben az ellene irányult alaptalan és indokolatlan intrikát.
Bő évvel később személyes találkozásuk kikerülhetetlennek mutatkozott. A londoni Savoy Hotel Grill étterme volt a ’30-as évek londoni színházi világának éjszakai törzshelye. Itt botlott egymásba újra 1936-ban Leigh és Olivier. A nő méltatlankodó, sértett volt, a férfi szokásához híven hozta a „tahó” szerepkört. A pimaszságot szemtelenséggel doppingolva osztották az ívet egymásnak, de végül belátták, hogy az egésznek semmi értelme. Olivier pedig ekkor már tudta, hogy Alexander Korda a nőnek szánta az előkészítésben lévő Tüzek Anglia felett női főszerepét.
A két nagy karizmájú egyéniségnek számos nehézséggel kellett szembenéznie egymás összefüggésében az itt induló közel harminc év során, szakmai és magánéleti fronton egyaránt. Pszichés krízisekkel terhelt szerelmük két, egymáshoz közeli, mégis ellentétes póluson egyensúlyozott: az ekszatikus harmónia pillanatok alatt tudott átbillenni a – félelmetes hasonlóságuk miatti – rivalizálás mezsgyéjére.
Hivatalos, 1940 és 1960 közötti házasságuk, valamint egy életen át tartó mély kapcsolatuk legendásnak, ám rendkívül bonyolultnak bizonyult, amely mögött Vivien Leigh mániás depressziója és bipoláris személyiségzavara húzódott meg.
Sokszor került sor közös munkára, amelyeket legtöbbször hangos közönségsiker és jelentős szakmai elismerés övezett. Filmjeik közül kiemelkedik Lady Hamilton és Nelson admirális története, Alexander Korda rendezésében. Színházi együttműködésük gyöngyszeme például a Hamlet, a New York-ban anyagi bukásnak bizonyult, azonban kultikus Rómeó és Júlia, a Macbeth, a Cézár és Kleopátra, vagy a Titus Andronicus.
1940-ben egy nagyszabású amerikai turné keretében próbálta meghódítani az amerikai közönséget előadásával az akkor már európai – főként a brit színpadokon – hatalmas sikereket és elismeréseket nyert színészpáros, Vivien Leigh és Laurence Olivier. Rendkívül kidolgozott, látványvilágában tűpontos produkciónak bizonyult, az európai, főként a brit tradíciókkal dolgozó pár azonban kevéssé tudta meghódítani az Államokban a közönséget. Egyes feltételezések szerint ennek oka leginkább az volt, hogy Olivier túl sokat vállalt: egyszerre volt rendezője, főszereplője, zeneszerzője a projektnek.
A színészóriás perfekcionizmusát, hivatása iránti lelkiismeretességét tekintve azonban ez talán nem kielégítő és hihető história. Más felvetések szerint a túlzottan negatív irányú sajtókommunikáció tette tönkre az azonban egyáltalán nem elítélendő és rossz előadást. A korabeli kritikák semlegesek, esetenként támadóak voltak. Lehetett ennek hátterében, hogy Vivien Leight, aki éppen akkor volt túl az Elfújta a szél bődületes sikerén, nem tudta hova tenni a publikum lírai Júliaként. Scarlett O’Hara amazonságának súlya és ereje még túlságosan is élt a köztudatban, és a szelídebb forradalmat vívott Júlia ezzel még ekkor nem vehette fel a harcot.
https://papageno.hu/wp-content/uploads/2023/08/yt1-1-300x225.jpg 300w, https://papageno.hu/wp-content/uploads/2023/08/yt1-1-150x113.jpg 150w, https://papageno.hu/wp-content/uploads/2023/08/yt1-1-450x338.jpg 450w" sizes="(max-width: 480px) 100vw, 480px" />Vivien Leigh és Laurence Olivier – forrás: Youtube
Mindent összevetve, valószínűleg az időzítéssel lehetett probléma a Leigh és Olivier-féle a Rómeó és Júliának. Az Elfújta a szél diadala, a második világháború drasztikus szelei (és annak bezavaró kultúrpolitikai aspektusai) mind mind hozzátettek ahhoz, hogy ez a két már fiatalon legendás művészegyéniség ne léphessen arra a titulusra ezzel a remekművel, ahová sorsuk, tehetségük és elhivatottságuk valójában predesztinálta volna őket.
Házasságuk hivatalosan 1960-ban ért véget, kapcsolatuk azonban egész életre szólt. Vivien Leigh tragikusan fiatalon 1967-ben, mindössze 53 évesen hunyt el, feladva a harcot egyre súlyosabb betegségével. Laurence Olivier 1989-ben hunyt el. Nem sokkal a férfi halála előtt újságíró járt az idős színésznél, aki megtörve az addig évtizedekig tartó hallgatást Vivienről keserves sírásban kitörve emlékezett vissza az ő fogalmazásában élete igazi szerelmére.
Bean, K.: Vivien Leigh. An Intimate Portrait. Philadelphia, Running Press, 2013.
Olivier, L.: Egy színész vallomásai. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1985.
Pentru a putea adăuga comentarii trebuie să fii membru al altmarius !
Alătură-te reţelei altmarius