Önmagunkkal találkozni és szembenézni egy másik ember tükrében életünk egyik legnagyobb kihívása, tanítása, fejlődése lehet. Legújabb sorozatunkban inspiratív társkapcsolódásokat idézünk. Sorsok, anekdoták, mítoszok helyett mindennapi epizódok, új megvilágítások. Epizódunkban Katharine Hepburn és Spencer Tracy különleges történetét elevenítjük fel – ahogyan ők mondanák „love at second sight”.
„Fenntartások nélkül.” Ez volt az alap az egyetemes film- és színésztörténet két rendkívül meghatározó alakjának kapcsolódásában. Nem könnyű arról a józan bölcsességről és kifinomult stílusról közvetíteni, amely erről szól Katharine Hepburn memoárjában. Találkozásuk és közös útjuk alapjaiban lényegítette át életüket, mélyítette látásmódjukat, személyiségbeli változásaikat. Mindkettejük elmondása szerint több volt ez a kötelék, mint szerelem, hiszen ez a fogalom szerintük gyakran kisajátító, bizonytalan asszociációkkal társul. Mindenféle habos-babos hollywoodi művakertól eltekintve a viszony számukra egyfajta együtt és egyben létezésként szolgálta, inspirálta, erősítette őket.
Mindkettőjükkel kapcsolatban felmerültek különböző szexuális orientációjú bulvározások az utóbbi évtizedekben pró és kontra a profit, a szenzáció és a hírérték érdekében, ezek azonban egymás iránti szolidaritásuk és kapcsolatuk szempontjából marginálisak. Olyan erős szövetséget alkottak, amelyet a huszonhét éven át tartó egymás melletti kitartásnál mi sem bizonyíthat jobban. Sajtókommunikatív drámáktól, féltékenységi jelenetektől, érdekhajhászástól, játszmáktól igen, játékosságtól azonban korántsem mentes viszonyuk kívül áll a sablonszerűség és skatulyázhatóság paraméterein.
„Különös szál kötött össze minket életünk során. Ha esetleg fizikailag nem is voltunk együtt, olyannak tűnt az egész, mintha átjárnánk egymásba. Éreztük, tapintottuk egymást, mindig tudtuk mi van a másikkal. Az ajtóink nyitva álltak egymás előtt, gondolatban vagy fizikailag, mindegy” – fogalmazta meg Katharine Hepburn.
Az eleven természetű, szabad szellemű, a korabeli konvencionális naiva vagy femme fatale sablonú (és uralmú) filmes nőképet igen csak meghekkelő Katharine Hepburn mindig is csodálta Spencer Tracy „földközeliségét”, pozitív értelemben vett művészi egyszerűségét, amely sziget volt a lakkozott, allűrökkel és mesterkéltséggel pakolt hollywoodi érában. Spencer Tracy jelenléte és humora kirítt az élre vasalt, tökéletességre törekvő hollywoodi sztereotípiákból, színészete lebontotta a sablonokat egy realista, naturalista stílus mentén. Noha találkozni még nem találkoztak, titkon mindketten követték és tisztelték egymás szakmai pályáját. Spencer Tracy többször elejtette, hogy Katharine Hepburn „átkozottul jó színésznő”. Mindketten érezték, hogy időzített bomba van körülöttük, és a szövetség előbb vagy utóbb kikerülhetetlen lesz.
A Broadwayen nagy sikerrel futó Philadelphiai történet filmjogait megvásárolva Katharine Hepburn 1941-ben stábot szervezett, hogy kamera elé vihesse a korszak talán legkorrektebb és legszexibb társalgási romkomját. Partnereként a főszerepet Spencer Tracynek álmodta, a férfi egyéb teendői miatt azonban a bandázás egyelőre még váratott magára. Helyette Cary Grant alakította Dextert a filmben.
Az 1942-es Az év asszonya forgatását Katharine Hepburn csak egyetlen feltétel mellett vállalta el: ha Spencer Tracy lesz a partnere. A „kérés” lehetetlennek tűnt, hiszen a férfi beosztása ismét túl sűrűnek mutatkozott, és már egy másik produkció kapcsán Floridában járt. A sors azonban közbeszólt. Anyagi okok miatt elhalasztották ezt a floriadi projektet, így az emblematikus Az év asszonya férfi főszerepére mégis Spencer Tracy lépett. A férfi, aki korábban maga is javasolta a Dr Jekyll és Mr Hyde női főszerepére Katharine Hepburnt, örült, mégis kissé tartott a csípős stílusú partnerétől. Bemutatásukkor Joseph L. Mankiewicz rendező előtt így szólt Kate egy forgatási reggelen: „attól félek, kissé túl nagy falat vagyok magának, Mr Tracy”. A nem várt kijelentésre Tracy köpni-nyelni nem tudott, a rendező nevetve hozzátette Kate vállát veregetve: „aggodalomra semmi ok baby, helyre leszel te rakva hamarosan”.
Mindketten forradalmi, korszakalakító egyéniségek voltak abban az időben. Tracy társadalmilag próbálta idegennek mutatni magától a nő különcségét, ami titkon jobban mulattatta és vonzotta, mint előtte bárki és bármi. Passziója lett, hogy Kaptharine Hepburn egyfolytában nadrágban járkált nyilvános helyeken szoknya helyett, bátran kiállt magáért, megtrollkodta az újságírók indiszkrét kérdéseit, rendkívül erős öntudattal közvetítette meglátásait és gondolatait önálló, független, szabad szellemként. Hepburnnek Tracy józansága, a túlságosan külcsínyre figyelő közegének megalomániája helyett az egyszerűsége fogta meg.
„33 éves voltam. Ekkor döbbentem rá, hogy amit addig szerelemnek neveztem, az inkább a koktélparty fogalmára rezonált. Általa tudtam meg, ki vagyok valójában.
Egy ilyen történet nem jöhet korán, mert fel kell készülni rá, meg kell érni hozzá. Azelőtt önző voltam a kapcsolataimban – érte bármit megtettem volna. Áldozati szerepkör nélkül adni magunkból, amit csak lehet, anélkül, hogy bármit is elvárnánk, mágikus tapasztalat.
Sosem volt nehézség- és problémamentes a kapcsolatunk, azonban amit tőle kaptam, azt senkitől nem kaphattam jobban. Később, amikor már beteg volt, gondolkodás nélkül adtam vissza a felkéréseket – pedig mindig munkamániás voltam -, de nem éreztem kihagyást, megvonást, mert mellette lehettem. Kertészkedtem, festettem, annyi mindent csináltam. És láttam, hogy őt az is élteti, ha én jól vagyok” – mondta kapcsolatukról Katharine Hepburn.
Volt a duójukban egy nagyon kedves mókás beütés. Katharine Hepburn feminizmusa, előkelősége, kifinomultsága, bájosan társalkodó attitűdje kissé idegenül mégis nagyon passzolóan hatott Spencer Tracy látszólag ultra maszkulin, csak a fontosabb dolgokat artikuláló, iszákos, link, kissé flótás „pal Joe” stílusához. Ez a két, egymástól látszólag távoli dimenzió a humor mindent lefegyverző horizontján találkozott és oldódott fel. Idősebb korukban is olyanok voltak, mint a gyerekek, kollégák nyilatkozták róluk, hogy ahol megjelentek, ott kő kövön nem maradt, derűt csaltak mindenki arcára. Ezek mellett nem érezték magukénak sem a nagyzolást, sem a megkülönböztetést, furcsa szolidaritás jellemezte mindkettőjüket, ami egyáltalán nem tűnt divatosnak az akkori Hollywoodban. Európai gyökereik iránti vonzalmuk is közösnek mutatkozott, Katharine Hepburn újangol, Spencer Tracy ír származású volt. Kilenc közös filmjük között olyan, mára már kultikus produkciók szerepelnek, mint például az Ádám bordája, A tudás irodája, a Pat és Mike vagy a Találd ki, ki jön vacsorára.
Magánéletük korántsem volt problémamentes, a felmerülő viták ellenére azonban a hangos drámáktól mindkettőjük irtózott. Az első és talán a legkritikusabb tényező az volt, hogy Tracy katolikus vallása miatt sosem vált el feleségétől. Házasságából született siket-néma fia iránt érzett lelkiismeret-furdalása sosem vitte rá a hivatalos válásra, csak a külön élésre feleségétől. Emellett mindketten megrögzötten űzték hivatásukat, szabadságukat, amely szintén inkább a laza élettársi viszonyt hozta magával.
Katharine Hepburn – főként a 40-es évek második felétől – egyre több színházi felkérést is kapott New Yorkban, ami fizikailag is nehezítette az együttlétet, hiszen Spencer Tracy inkább filmesként élt, távol állt tőle a New York-i inkább klasszikus-intellektuális beállítottságú színházi világ. Idővel a férfi kilengései, alkoholizmusa, a „két végéről égeti a gyertyát életmód” súlyosan beütött. Tracy 1963-ban kórházba került. Hazaengedték, de egészségügyi állapota egyre romlott, állandó felügyeletet igényelt. Katharine Hepburn minden felkérést visszautasított 1963-1966 között. A sors fintorának érezték, hogy a súlyos egészségügyi helyzet „kényszerítette” őket az időskori közös „kvártélyozásra”. Csendesen és méltóságteljesen, meghitt környezetben töltötték utolsó közös korszakukat, mindenféle sajtó- és médiaszereplés nélkül.
Utolsó, és talán egyben leghíresebb közös filmjük a Találd ki, ki jön vacsorára forgatása után, még a bemutató előtt 1967-ben Spencer Tracy szívrohamban elhunyt. Katharine Hepburn, aki egészen 2003-ig még számos karitatív és fontos társadalmi ügybe vonódott be, és emlékezetes alakítást hagyott az utókorra (olyan produkciókban, mint például Az oroszlán télen, a Trójai nők, az Utazás az éjszakába vagy Az aranytó) soha nem nézte meg utolsó közös filmjüket.
Katharine Hepburn és Spencer Tracy a filmtörténet két ikonikus alakja. A férfit a szakma és a köztudat egyaránt az első igazi realista, naturalista színjáték hollywoodi képviselőjeként tartja számon. Forradalmian új, a polírozottságot a természetesség irányába hozó megnyilvánulásai teljes analógiában álltak Katharine Hepburn friss, eleven, feminista, progresszív női íveivel. Humoruk, játékosságuk, a gondolati mélységek, a spiritualitás és a társadalmi ügyek iránti vonzalmuk, könnyed, ám korántsem súlytalan attitűdjük túlnőtte saját korukat, egy fenntartható érték irányában.
Források:
- Katharine Hepburn: Me. Stories of My Life. New York, The Random House Publishing Group, 1991.
- Ronald Bergan: Katharine Hepburn. An Independent Woman. New York, Arcade Publishing, 1996.
Pentru a putea adăuga comentarii trebuie să fii membru al altmarius !
Alătură-te reţelei altmarius