Eördögh Szilveszter (1948-2007), aki a hetvenes évek önsorsrontó írógenerációjához tartozott, Koponyák hegye című művében erre keresi a választ. Szerinte Júdás volt a legkedvesebb tanítvány, ezért Jézus reá bízta elárultatását és megfeszíttetését, mert ez a sors volt neki megírva, és mi is általa üdvözültünk ekképpen, ha ez pont nem is látszik manapság.

Ha még nagyon gondolkodok, eszembe jut a középkori misztériumjátékokról írottak, ahol Júdás sárga csúcsos süvegben jelenik meg, összekarolva hű cimborájával, Belzebubbal. Ha úgy nézzük, ebből a jelentéktelen mozzanatból nőtt ki a kereszténység, ami talán valami teljesen lokális, pindurka vallás maradt volna, ha Pál apostol fel nem karolja az ügyet és be nem talpalja végig az egész akkori római birodalmat az ige terjesztése kapcsán. 
Talán ennek köszönhetjük Bach templomi orgonazenéit, amelyeket akkoriban kritikusai egyszerűen kávéházi muzsikának tituláltak a polifónia miatt, vagy a Jézus megfeszíttetést ábrázoló festményeket és más, e hitvilág inspirálta, művészeti alkotásokat. Lehet, hogy az ördög keze volt benne? Mit is higgyünk? Higgyünk a világ értelmes voltában, ahol a matematika valami rejtélyes módon összekapcsolja tudatunkat a valóság rejtett kulisszáival? Pedig ennyi erővel lehetne akár minden mérhetetlen és kaotikus is. 
Higgyünk az evolúcióban leginkább annak elképesztő bősége és változatossága miatt? Hogy egy DNS lánc kialakul magától, mint értelmes információhordozó, dacolva az entrópiával?


Egybütykű nyelvorchidea (Serapias lingua)

Bár igazából csak az orchideákról akartam írni egy pár sort, a fentiek azért kikívánkoztak belőlem. Őket is nehéz magyarázni, azzal együtt, hogy kiderült róluk, hogy a spárgafélék rendjébe tartoznak és történetük nem olyan régen kezdődött. Legkorábbi ősük talán a vanília volt. Valamint azt is tudjuk már, hogy gombafonalakkal dolgoznak együtt, amelyek susulyka, tinóru és tejelőgomba félék micéliumai. És akkor most megnyugodhatunk? Egy fenét nyugodhatunk meg! 
Most hagyva is a trópusok hajmeresztő orchidea virágait, gondoljunk csak a zöld hagymaburokra, egylevelű lágyvirágra, meg a tőzegorchideára. Zöld virág, zöld levél, gyökér helyett valami sallangos felszívó izé. Majd a sallangvirágokra, amelyeknek középső mézajkuk valamiért hosszan kinyúlik, ráadásul dugóhúzó szerűen megcsavarodva, direkt csúfolódó jelleggel. Aztán itt van a teljesen barna madárfészek orchidea, hogy a bangók ármányos nemzetségéről ne is beszéljünk. Kinek jut eszébe nőstény darazsat utánozni virág létére, hogy a hím rászálljon beporozni? Vegyük is elő Nemes Nagy Ágnest, mert úgy gondolom, a költők azért vannak ezen a világon, hogy megértessék a megérthetetlent. Vagy legalább megéreztessék. Szóval: „Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a csapdádba. Ne csináltál volna felhőt, hálát, aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vékony, zöldes, édes-édes ízt: a létet. Irtózatos a Te édes lépesvessződ, Uram!”

 
Szíves nyelvorchidea (Serapias cordigera)

Körülbelül ezeket érzi az ember egyszerre, belesűrítve a gondolatokat egy meghökkent pillantásba, amikor először találkozik a nyelvorchideával. Mi ez a vörös, csúfolódó, nagy nyelvű izé? Mi végtére van ez így a világon, mit akar ő tőlünk? Nyilván semmit, de akkor mi végre néz ki így? Csak úgy. Az nem lehet. Nem lehet, hogy ne legyen egy nagyobb terv része. Irtózatos a Te lépesvessződ Uram! És a fényviszonyok is jók, gépet elő, és térdre a hangtalan imához, amit soha, soha nem hiszek el, mert már túlontúl hozzászoktam, hogy a világ tökéletes. A mediterrán tavasz a virágzó Serapiasokkal legalábbis. És most csak ez számít.

Írta: Molnár Péter
Fényképezte: Ifj. Vasuta Gábor