1711. július 9. | Nagy Péter cár vereséget szenved a Prut menti csatában

[Magyar lap]

Szerző: Tarján M. Tamás

1711. július 9-én győzedelmeskedtek Baltadzsi Mehmed pasa nagyvezír hadai I. (Nagy) Péter seregei (ur. 1682-1725) felett a Prut menti csatában, miután – az ellenség elhibázott taktikáját kihasználva – sikeresen körülzárták az orosz tábort. A bekerítéssel a cárt és 70 000 katonáját török fogság fenyegette, a megvesztegetett nagyvezír azonban enyhe békefeltételeket kínált, így Oroszországnak végül mindössze fekete-tengeri kikötőiről kellett lemondania.

Mint ismeretes, Nagy Péter 1686-ban csatlakozott a meggyengült Oszmán Birodalom ellen életre hívott Szent Ligához, és mintegy másfél évtizednyi háborúskodás árán – Azov és Taganrog elfoglalásával – délen is tengeri kijáratot szerzett Oroszország számára, amely hódításokat az 1700. évi konstantinápolyi egyezmény szentesítette. A Porta természetesen revánsot akart venni a cáron, aki – XII. Károly svéd király (ur. 1697-1718) támadása következtében – ugyanebben az esztendőben belesodródott a nagy északi háborúba (1700-1721), így egyszeriben szorult külpolitikai helyzetbe került.

A kétfrontos küzdelem elkerülése érdekében Péter 1701-ben Konstantinápolyba küldte egyik tehetséges diplomatáját, Pjotr Andrejevics Tolsztojt, aki – vesztegetésekkel és a portai politikai viszonyok ügyes manipulálásával – éveken keresztül sikeresen megakadályozta, hogy II. Musztafa (ur. 1695-1703), majd III. Ahmed (ur. 1703-1730) a háborús párt befolyása alá kerüljön, ám az összecsapást ő sem tudta meggátolni. Paradox módon az oszmán hadüzenetre éppen azután került sor, hogy XII. Károly – aki előzőleg német, dán és lengyel ellenfelét is térdre kényszerítette – 1709-ben, Poltavánál döntő vereséget szenvedett a cárral szemben.

A svéd uralkodó megmaradt – maroknyi – seregével e súlyos kudarc után az Oszmán Birodalom területén, Bender városában keresett menedéket, ahol egy ideig fogolyként tengette napjait, ám a francia diplomácia és a lengyel Stanislaw Poniatowski tábornok konstantinápolyi machinációinak segítségével hamarosan a Porta pártfogásába került. III. Ahmed szultán kezdetben csak pénzzel támogatta a királyt, ám II. Devlet Giráj krími tatár kán (ur. 1699-1702/1709-1713) nyomására 1710 novemberében úgy döntött, hogy hadat üzen az egyre erőszakosabbá váló – XII. Károly és a vele szövetségben harcoló kozák hetman, Filip Orlik kiadatását követelő – orosz cárnak.

A háború kezdetén a Porta széles koalíciót mozgósított Nagy Péter ellen: III. Ahmed a hűbéres krími tatárok mellett a nogaj hordára, XII. Károly megmaradt csapataira, illetőleg a svédeket támogató lengyelekre és kozákokra is számíthatott, ezáltal az arcvonal Oroszország teljes déli határát lefedte. 1710 végén a szultán szövetségesei villámgyors támadásba lendültek a Dnyepernél és a Fekete-tenger keleti partján található kubáni régióban, ám a jelentősebb erősségek ostrománál – például Bila Tserkva alatt – rendre kudarcot vallottak. Fjodor Aprakszin admirális 1711 májusában megrendítő csapást mért a nogajokra, és ekkorra már a krími hadszíntéren is az oroszok pártjára állt a hadiszerencse, igaz, a felégetett föld taktikájával a tatárok jelentős mértékben lassítani tudták az offenzívát.

Nagy Péter áprilisban csatlakozott Borisz Seremetyev tábornok seregéhez, mely ezután előrenyomult a román fejedelemségekbe, hogy a balkáni – szintén ortodox vallású – népeket fellázítsa a Porta ellen. E terv kivitelezéséhez nélkülözhetetlen lett volna, hogy az orosz hadak megakadályozzák Baltadzsi Mehmed pasa 120 000 főt számláló hadának átkelését a Dunán, de a cár végül nem bizonyult elég gyorsnak. Az oroszok május 26-ára elérték a Dnyesztert, majd június 5-én átlépték a Prutot, a nagyvezír azonban – két héttel később – a Duna-deltához közel, Isacceánál átdobta erőit a folyó túlsó partjára. Az oszmán átkelés nem csak Nagy Péter számításait húzta keresztül, de szövetségeseinek számát is ritkította, ugyanis az addig kétkulacsos politikát folytató havasalföldi fejedelem, Constantin Brancoveanu (ur. 1688-1714) ennek hatására katonáival és korábban felhalmozott tartalékaival átpártolt Baltadzsi Mehmed pasához.

A cár mindennek ellenére folytatta az előrenyomulást a Prut jobb partján, ám július 7-én elővigyázatlan elővédje beleütközött a nagyvezír csapataiba. Másnap a jelentős túlerőt képviselő oszmán had egy kisebb összecsapás után a cári fősereget is visszavonulásra kényszerítette, mely Stanilesti közelében, egy megerődített táborban keresett menedéket. Ez súlyos taktikai ballépésnek bizonyult, ugyanis Baltadzsi Mehmed pasa július 9-én bekerítette és ostrom alá vette az orosz állásokat. Nagy Péter pruti hadjárata így katasztrofális eredménnyel zárult, két nap után a nélkülöző cári sereg fegyverszünetet kért a törököktől.

A történészek egyetértenek abban, hogy a nagyvezír és az Oszmán Birodalom előtt történelmi lehetőség kínálkozott Nagy Péter csapdába ejtésével, ez azonban az adott pillanatban kihasználatlan maradt. Miután a cár sikeresen megvesztegette Baltadzsi Mehmed pasát, az 1711. július 12-én megkötött fegyverszünet – a harctéri helyzethez képest – rendkívül enyhe feltételeket tartalmazott. Az egyezmény értelmében Oroszországnak le kellett mondania 1700-ban megszerzett fekete-tengeri kijáratáról, el kellett pusztítania az Azovi-tengeren állomásozó flottáját, és le kellett rombolnia a Krími Kánságot fenyegető erődítményeit. A szabad elvonulásért cserében Péter azt is vállalta, hogy a jövőben nem avatkozik bele Lengyelország és a Dnyeper jobb partján élő kozákok belső ügyeibe.

Érthető módon a nagyvezír által támasztott követelések csalódással töltötték el XII. Károly svéd királyt, hiszen Nagy Péter szabadon bocsátásával az utolsó lehetőség is elveszett a nagy északi háború menetének megfordítására. Az enyhe feltételek III. Ahmed szultánt is haragra gerjesztették, így Baltadzsi Mehmed pasa hamarosan elveszítette pozícióját, és – néhány hónapos égei-tengeri száműzetés után – gyanús körülmények között elhunyt. A nagyvezír tehát megbűnhődött, ám a Porta végső soron tehetetlennek bizonyult a szabadságát olcsón visszanyerő orosz cárral szemben: a szultán ugyan 1712-ben és 1713-ban is hadat üzent Szentpétervárnak, összecsapásra azonban egyik esetben sem került sor. Péter végül győzelemre vezette birodalmát a nagy északi háborúban, néhány évtizeddel később pedig Oroszország az oszmánok legveszélyesebb riválisává vált a balkáni térségben.