1970. április 11-én, szombaton (kevesebb mint egy évvel Neil Armstrong történelmi utazása után) 13 óra 13 perckor a 36 emelet magas Saturn 5 rakéta felemelkedett a floridai Kennedy Űrközpontból. Kevesebb mint három órával később az Apollo 13 már közel 37 ezer km/h-sórás sebességgel száguldott a Hold felé. Csaknem tízszer gyorsabb volt mint egy puskagolyó. Egy rendellenesség azonban mindenkinek elkerülte a figyelmét. A felszállás előtti az egyik oxigéntartályban meghibásodott egy fűtőelem és megrongálta néhány vezeték szigetelését.

A szereplők
Az Apollo-13 két független űrjárműből állt. Az Odyssey nevű parancsnoki modul volt a rendszer idegközpontja. A 6 köbméteres alumíniumkúpban foglalt helyet a három űrhajós útban a Hold felé és vissza. Az Odyssey alatt, az űrhajósok által elérhetetlen műszaki egységben kaptak helyet a hatalmas fő hajtómű és az Odyssey életfenntartó rendszerei. A parancsnoki modul csúcsához az Aquarius nevű leszállóegység csatlakozott, amely saját hajtóművel rendelkezett. A holdkompot arra tervezték, hogy két űrhajóst szállítson az Odyssey és a Hold felszíne között.


A küldetés parancsnoka Jim Lovell, a 42 esztendős, négygyermekes apa volt. Lowell két társa Fred Haise és Jack Swigert tapasztalt katonai pilóták voltak, de ez volt az első űrutazásuk. A NASA irányítóközpontja Houstonban működik. A hajó rendszereivel fenntartott rádiókapcsolaton keresztül a 13-as minden rezdülését és változását figyelemmel kísérték. Gene Kranz repülési igazgató 25 repülésirányítóból álló csoportot vezetett. Korábban vadászpilótaként szolgált, és a rakéták világában is volt tapasztalata. Az Apollo-11 történelmi holdraszállásakor is ő volt szolgálatban. A houstoni irányítóközpontban Sy Liebergot felelt az űrhajó belső környezetéért és energiaellátásáért. – Két képernyő volt előttem – mondta Liebergot – tele az űrhajóról sugárzott adatokkal. Az én dolgom volt értelmezni az információt és nyomon követni minden változást.

Élet és halál határán
Az Apollo 13 sorozat az Élet és halál határán című sorozatban látható a National Geographic Channelen.

A hibás oxigéntartály
A műszaki egységben elhelyezett tartályok biztosították az űrhajósok által belélegzett oxigént és ezek látták el elektromos árammal a parancsnoki kabint ellátó cellákat. A tartályokban az oxigént rutinszerűen meg kell néha keverni. A kettes oxigéntartály végzetes, rejtett hibájáról viszont senki sem tudott. A gömbben a korábbi meghibásodás miatt csupasz huzalok érintkezek a tiszta oxigéngázzal. Egyetlen szikra is pusztító hatású lehet.


Jack Swigert űrhajós nyugtázva a keverésre vonatkozó parancsot átbillentett két kapcsolót. A lapátok 16 másodpercen át forogtak a tartályban. Ekkor szikra keletkezett: egy oxigéntartály a Hold felé vezető négynapos út 56. órájában felrobbant. – Hallottam a fém csikorgását. Pattogó hangot adott. Tudtam, hogy valami rendkívüli történik, ami feltehetően semmi jót nem jelent. – emlékezett vissza Fred Haise. Lovell kapitány kipillantott az ablakon. – Ma már nem tudnám megmondani, hogy miért tettem – idézte fel a pillanatot –, de így láttam meg, hogy a hajó végéből nagy sebességgel szökik valamilyen gáz.

A Földön Liebergot rájött, hogy a szivárgás izolálásának egyetlen módja, ha lezárja a két üzemanyagcellához oxigént szállító szelepeket. A szelepek lezárása azonban végleges. A két cella többé nem fog működni. Körülbelül 300 ezer kilométerre a Földtől rádöbbentünk, hogy az összes oxigént elveszítjük. Az utolsó üzemanyagcella is le fog állni és akkor nem lesz többé áram. A hajtómű sem fog működni – elevenítette föl emlékeit Lovell.

A mentőcsónak: a holdkomp
Csak egyetlen módon maradhattak életben. Át kellett menekülniük az Aquarius-ra, a leszálló-egységbe. Az Aquariusnak saját akkumulátora és életfenntartó rendszere volt. Rendelkezett navigációs rendszerrel és giroszkóppal is. Mentőhajónak mégis csak korlátozottan volt alkalmas. A könnyű szerkezetet csak arra szánták, hogy két embert szállítson a Holdig egy néhány napos kutatásra. – A holdkomp burkolata olyan vékony volt, hogy kézzel is lyukat lehetett volna ütni bele –.mesélte Lovell.


A Földön kiszámították, hogy a parancsnoki kabin számára csupán 15 percre elég az oxigén. Ennyi idő alatt át kellett szállni. Lovellnek jutott a kényes feladat, hogy ennyi idő alatt a parancsnoki kabin számítógépéből átvigye a koordinátákat a holdkompba. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. A két jármű egymáshoz volt rögzítve, de a tengelyük nem esett egybe. Ennek következtében a parancsnoki modulból kinyert adatokat a leszálló-egység helyzetének megfelelően kellett módosítani. Lovellnek el kellett készülnie a számításokkal, mielőtt a parancsnoki kabin áram nélkül marad és a létfontosságú adatok törlődnek. A koordináták nélkül a hajó eltévedt volna a világűrben. A feszült helyzetben Lovell a saját számításaiban is kételkedni kezdett.

Ám jól tudták, hogy az átszállás csupán átmenetileg oldja meg a helyzetüket. Ha valaha elérik még a Föld légkörét, akkor vissza kell térniük a parancsnoki kabinba, az űrhajó egyetlen olyan részébe, amelyet hőpajzzsal láttak el. A haldokló űrhajót akkor majd valahogyan életre kell kelteni, de egyelőre senki sem tudta, hogy hogyan, és hogy egyáltalán lehetséges-e.

A belélegezhető oxigén miatt nem aggódtak. A hajón lévő készleten felül a holdsétára szánt két tartály is az Aquariuson volt. A többi erőforrás viszont szűkös volt. A leszálló-egység csak két ember két napi ellátására elég elektromos energiával és vízzel volt felszerelve. A földig legalább három nap az út és ők hárman voltak. A parancsnoki kabin elhagyásával csupán késleltették az elkerülhetetlent, és úgy tűnt, hogy a holdkomp nem a mentőcsónakjuk, hanem a koporsójuk lesz.


Legelső lépésben meg kellett változtatni az Apollo 13 előre programozott pályáját. Különben visszafelé elment volna a Föld mellett. Lovellnek a megfelelő irányba kellett fordítania a hajót. Ám amikor ezt megkísérelte, a hajó irányíthatatlanul pörögni kezdett. Több száz órán át gyakorolták a holdkomp irányítását, mégsem engedelmeskedett. Lovell gyorsan rájött a megoldásra: a holdkomppal úgy tanult repülni, hogy a parancsnoki kabin nem volt rajta. Most viszont, a csúcsán lévő holt tömeggel egészen másképp reagált a mozdulatokra. Az irányítás teljesen megváltozott. Újra meg kellett tanulnia manőverezni.

Nincs energia
A legnagyobb gond az energia hiánya volt. A holdkomp akkumulátorai csak 40 órán át tartanak ki, de az űrhajó még 70 órányira járt a Földtől. Energia nélkül az űrhajósok nem tudták irányítani a járművet, s így végül, az űrprogram örök mementójaként állandó pályára álltak volna a Föld körül.

Két irányból közelítették meg a kérdést. Növelhetnék az akkumulátorok élettartamát, ha csökkentenék az energiafogyasztást, ez azonban kockázatos megoldás. Olyan fontos rendszerek leállításával járt volna, mint a hajó navigációs rendszere Úgy határoznak, hogy egy ilyen radikális lépéssel egyelőre várnak.

Kiszámították, hogy ha a leszállóegység hajtóművét a megfelelő pillanatban ismét begyújtják, akkor 12 órát is nyerhetnek a visszaút időtartamából.

A telepek élettartamának meghosszabbítására radikális energiatakarékossági tervet dolgoztak ki. A legénységnek 12 amperre kellett csökkentenie a fogyasztást, ami körülbelül egy konyhai turmixgépének felel meg. Ki kellett kapcsolni a navigációs rendszert, a számítógépet. – Nem maradt más, csak a rádió, amin a Földdel beszéltünk és egy kis ventilátor, ami a levegőt forgatta – emlékezett vissza Lovell.

Pályamódosítás
A Földig tartó 400 ezer kilométeres út során a legapróbb hiba is hatalmasra nőhetett. A pályamódosítás a leszállóegység üzemanyagának nagy részét elhasználná. Ha az Apollo 13 rossz irányba halad, akkor már nem lesz tartaléka az újabb irányváltáshoz. Életbevágó volt tehát, hogy a hajtómű begyújtása előtt ellenőrizzék a 13 térbeli helyzetét. Lovellnek arra kellett hagyatkoznia, amit a hajósok nemzedékei használtak: a csillagokra. Ha be tud mérni három ismert csillagot a hajó navigációs teleszkópjával, akkor ellenőrizhetné a jármű helyzetét. Ez azonban nem ilyen egyszerű. Amikor keresni kezdi a csillagokat, egy kiterjedt, ismeretlen csillagraj tárul a szeme elé. – Elképesztett a sok ezer csillag látványa – mesélte –. Sokkal több volt a szokásosnál. Aztán rájöttem, hogy nem csillagokat látok, hanem a robbanás által kiszórt törmeléket. Körülbelül ezer hamis csillagot láttam a törmelék miatt. Az irány bemérése lehetetlen volt.


Egyértelműen csak a Napot, a Földet és a Holdat tudták azonosítani. A terv szerint a számítógépet arra utasították, hogy a hajó automatikus elfordításával irányítsa a teleszkópot a Nap egyik széle felé. Ha ez sikerrel járt, azzal a számítógép bebizonyította, hogy ismeri a helyzetét, és a begyújtott hajtómű nem rossz irányba fogja taszítani őket.

Kranz földi irányító kockázatos feltevése a navigációs rendszer kikapcsolásakor az volt, hogy az Apollo 13 nak nem kell többször módosítania a pályáját. Azt azonban senki sem tudta, hogy finom permet szóródott ki a leszállóegység elektronikáját hűtő rendszerből. A Földig tartó hosszú úton ez a vékony sugár eltérítette a hajót a pályájáról.

Időzített bomba
Miközben az űrhajó hazafelé tartott, egy másik időzített bomba is ketyegni kezdett. A három férfi minden lélegzetvétellel széndioxidot lehelt ki. A leszállóegység fel volt ugyan szerelve a széndioxidot eltávolító légszűrőkkel, csakhogy most három ember lélegzett a kettőnek szánt térben. A szűrők hamarosan elhasználódtak. Az űrhajósok szívesen felhasználták volna a parancsnoki kabin tartalék szűrőit, ám azoknak az alakja nem volt megfelelő a holdkomphoz. – Azóta is töröm a fejemet, hogy az életfenntartó rendszer tervezői miért használtak szögletes dobozt a parancsnoki kabinban és kerek dobozt a leszállóegységben. – tűnődött a parancsnok.

A Földön rögtönöztek egy módszert, amellyel az Odyssey szögletes légszűrői csatlakoztathatókká váltak az Aquarius kerek foglalataihoz. A kimerült űrhajósok elkészítették a saját életfenntartó berendezésüket. Két karhosszúságú szigetelőszalag-darab, az egyik kézikönyv borítója (kartonpapír helyett) és egy régi zokni. Ez kellett hozzá.

Belépés a Föld légkörébe
Egy űrhajó csak egy meghatározott, szűk szögtartományban, léphet be a Föld légkörébe. Ha túl meredeken érkezik, akkor elég, ha túl laposan jön, akkor úgy pattan vissza a légkörről, mint egy lapos kő a vízről.


A legénység vészhelyzeti manőver végrehajtására kényszerült, de kézivezérléssel. A művelet végrehajtásához a három férfi együttes munkájára volt szükség. Egyik függőlegesen, a másik vízszintesen igazodott a Földhöz, míg a legénység harmadik tagja a hajtóművet kapcsolta.

A parancsnoki modul újbóli üzembe helyezése, energiaellátása is reménytelenek tűnt. A szokásos üzemeltetés során a holdkomp egyes rendszereit is a parancsnoki kabin látta el árammal. Most fordítva kellett eljárni. A mentőcsónakból kellett az energiát vezetni visszafelé.

A légkörbe való visszatérésre készülve Swigert leválasztotta a meghibásodott műszaki egységet. A baj okozója ekkor került a szemük elé. Megdöbbentek. A jármű egyik oldala teljesen eltűnt. Roncs volt az egész.

Lehet, hogy maga a hővédő pajzs is megsérülhetett? A légkörbe lépés során a hőmérséklet a 3000 fokot is elérheti. A parancsnoki modul 40 ezer km/órás sebességgel érkezett. Ha a hőpajzson a legkisebb repedés is keletkezett, akkor a túlhevült gáz elpárologtatta volna az űrhajósokat. Lovell viszont hosszadalmasabb végtől félt. Az ejtőernyők is károsodhattak és talán ki sem nyílnak. Ha a kabin nem fékeződik le, akkor az űrhajósok sokmillió tévénéző szeme láttára csapódnak a Csendes-óceánba.

Leszálláskor a rádiócsend három percig tart. De a három perc letelt, a rádiócsendnek már véget kellett volna érnie… – Odyssey, itt Houston. Jelentkezz! Vétel. – hallatszott az éterben úja meg újra válasz nélkül. Még egy perc eltelt az irányítóközpontban, és eluralkodott a kétségbeesés. – Odyssey, itt Houston. Jelentkezz! Vétel.


Aztán a vártnál egy perccel és 28 másodperccel később az Apollo 13 felbukkant a felhők közül…