Szerző: Tarján M. Tamás
1970. július 21-én fejeződtek be az Asszuáni-gát építésének tízéves munkálatai, ezzel elkészült a világ egyik legjelentősebb víztározója, mely öntözővízzel és energiával is ellátja Egyiptomot.
A Gamal Abdel Nasszer által megálmodott duzzasztógát meghatározta az afrikai ország modernizációját, ugyanakkor számos negatív következménnyel járt, melyek leküzdése az új évezred feladata maradt. Az Asszuáni-gát építésének ötlete nem az 1950-es években született meg, a térség politikáját és fejlődését befolyásoló britek már az 1902-es esztendőre elkészítették annak elődjét, melyet később egyszerűen „alacsonyabb gátként” emlegettek. Mivel ez a századforduló technikai színvonalán épült, hamarosan bővítésre szorult, ezért a második világháborúig két alkalommal is megemelték az építmény magasságát.
A negyvenes évek végén a britek további fejlesztésekkel számoltak, a tervek alapján azonban egyszerűbbnek tűnt egy új gát kivitelezése. Ennek megvalósítása már az 1952-es forradalom utáni köztársaságot létrehozó Gamal Abdel Nasszer nevéhez fűződött. Nasszer korán felismerte, hogy az Asszuáni-gát kulcsfontosságú szerepet játszhat Egyiptom gazdaságának szinte minden ágazatában: a mezőgazdaság számára az áradások szabályozásának lehetőségét, ezáltal az öntözés racionalizálását és növelését tette volna lehetővé, míg az ipar számára rengeteg elektromos áramot ígért.
Az egyiptomi elnök körültekintő diplomáciájának köszönhetően az ötvenes évek közepére elérte, hogy a Nyugat a kommunizmus elleni küzdelem arab élharcosát tisztelje benne, így aztán az amerikaiak és a britek is jó szívvel adtak hitelt az Asszuáni-gát megépítésére. Nasszer azonban kevésbé bizonyult irányíthatónak, mint azt John Fuster Dulles, Eisenhower elnök külügyminisztere gondolta: miután az Izraellel fennálló konfliktusához nem kapott elegendő támogatást Washingtontól, az egyiptomi elnök Moszkvához fordult, és 1956 során jelentős fegyverüzletet bonyolított le a szocialista blokkal. A nyugatiak ezt a lépést a kölcsön megvonásával szankcionálták, mire Nasszer államosította a Szuezi-csatornát – ez idézte elő az 1956. október végi szuezi válságot –, és az onnan befolyt vámokból, valamint a Szovjetunió anyagi segítségével építtette meg a gátat.
Az Asszuáni-gát munkálatai 1960-ban, a Zuk Hidroprojekt Intézet segítségével indulhattak meg: a tízesztendős építkezés során a terméskő objektumhoz 43 millió köbméter építőanyagot használtak fel, tizenhatszor annyit, mint egykor a gízai nagy piramishoz. 1970-re az alacsony gáttól öt kilométerrel északra már egy 111 méter magas és 3830 méter hosszú főgát húzódott, mögötte pedig a 480 kilométer hosszú, 5250 négyzetkilométer vízfelületű Nasszer-tó kéklett. Az Asszuáni-gát alapjában véve változtatta meg a térség képét, hiszen egy megyényi területet öntött el a víz, vagyis az ott élő egyiptomiak és szudáni nomádok költözni kényszerültek. A duzzasztó építésébe a műemlékvédő szervezeteket és a régészeket is be kellett vonni, ugyanis a Nasszer-tó által elárasztott területen számos ókori műemlék állt. Ezek közül a leghíresebb a Kr. e. 13. században épült Abu Szimbel temploma volt, melyet – a legmodernebb technika bevetésével – pár kilométerrel nyugatra, egy magaslatra költöztettek át.
Az Asszuáni-főgátat 1970. július 21-én helyezték üzembe, teljes kapacitását pedig hat évvel később érte el: azóta az építmény szovjet gyártású turbinái évente 10 milliárd kilowatt energiát termelnek, működésük kulcsfontosságú az afrikai ország ellátása szempontjából. A Nasszer-tó vize az öntözés mellett az elmúlt évtizedekben az ivóvízellátás szempontjából is fontos szerepet játszott, az 1984–88 közti száraz években például szudániak millióit mentette meg a szomjan halástól.
Minden előnye ellenére ugyanakkor az Asszuáni-gát megépítése számos negatív következménnyel is járt az egyiptomiak számára, a felmerült problémák pedig, megfelelő megoldás nélkül, a 21. században már ökológiai katasztrófával fenyegetnek. Először is, a folyó vízének mesterséges elzárásával megritkult a Nílus élővilága, ami nem csak az egyiptomi halászfalvakban, de még a Földközi-tenger partvidékén is éreztette hatását. Ennél súlyosabb következmény volt azonban, hogy az áradás szabályozásával a korábbi árterületek elvesztették azt a tápanyagban gazdag iszapot és hordalékot, ami korábban évente felfrissítette a termőföldeket. Ez és a kiterjedt öntözés felgyorsította a talaj szikesedését és romlását, amit mesterséges módon nem lehet következmények nélkül pótolni, közben pedig egyre csökken az éves termésátlag.
A Nasszer-tó felduzzasztása emellett egészségügyi szempontból is károsnak bizonyult, mivel a nagy tömegű édesvízben rohamosan elszaporodtak a bilharzia betegségét terjesztő élősködők. Az Asszuáni-gát tehát minden áldása ellenére megfizettette az árát a gazdasági fellendülésnek, és bár hasznosságához nem férhet kétség, mégsem állíthatjuk, hogy maradéktalanul megoldotta Egyiptom környezeti és gazdasági problémáit.
Pentru a putea adăuga comentarii trebuie să fii membru al altmarius !
Alătură-te reţelei altmarius