Szerző: Tarján M. Tamás
„Miután pedig a magyarok állandóan igaztalanságból háborognak, akár a sós tenger: a leviatán e gonosz fiai követek útján behívták a fattyú Boricsot, jöjjön be és segítségükkel foglalja el a királyságot, mert Kálmán király fiának hitték őt.”
(Részlet a Képes Krónikából)
1132. július 22-én ütköztek meg a Sajó mellett II. (Vak) Béla magyar király (ur. 1131-1141) és a III. Boleszláv lengyel fejedelem (ur. 1107-1138) által támogatott Borisz herceg seregei. A csata a törvényes uralkodó elsöprő győzelmével végződött, Könyves Kálmán állítólagos fia azonban kitartó trónkövetelőnek bizonyult: a következő két évtized során több alkalommal is kísérletet tett a Szent Korona megszerzésére.
Az Árpád-kor egyik legkalandosabb életű trónkövetelője, Borisz Eufémia magyar királyné gyermekeként, az 1113-as esztendő környékén látta meg a napvilágot. Édesanyja Könyves Kálmán (ur. 1095-1116) második feleségeként érkezett hazánkba, az uralkodó azonban később házasságtöréssel vádolta meg Eufémiát, így a herceg már Kijevben, nagyapja, Vlagyimir Monomah nagyfejedelem (ur. 1113-1125) udvarában született. Kálmán sohasem ismerte el gyermekének Boriszt, a fiú azonban királyi sarjhoz méltó nevelést kapott, majd igényt támasztott a Szent Koronára, amit – politikai érdekeiknek megfelelően – alkalmasint a térség uralkodói is jogosnak ismertek el.
A fiatalember több évtizedes bolyongása 1130 körül vette kezdetét, amikor a feszült bizánci-magyar viszony láttán II. János császár (ur. 1118-1143) konstantinápolyi udvarába ment, hogy a Komnénoszok vazallusaként szerezze meg a trónt. Az uralkodó, aki házassága révén rokonságban állt az Árpádokkal – felesége ugyanis Piroska, Szent László (ur. 1095-1116) leánya volt – szívélyesen fogadta Boriszt, sőt, egyik unokahúgát is hozzáadta, a Magyarország elleni vállalkozás támogatásától azonban már tartózkodott. János császár állásfoglalását vélhetően a kis-ázsiai szeldzsukok ellen viselt háború befolyásolta, Kálmán állítólagos fia azonban nem akarta az idejét vesztegetni a bizánci udvarban.
Éppen ebben az időben, 1131 márciusában hunyt el II. István király (ur. 1116-1131), akinek halálával a vak – és sokak által magatehetetlennek tartott – Béla mellett Borisz is komoly eséllyel pályázott a trónra. II. Béla ugyan 1131 tavaszán fejére tehette a Szent Koronát, ám riválisának táborát jelentősen megnövelte, hogy Ilona királyné nyomására az Aradon tartott országgyűlésen – bosszúból azért, mert egykoron a királyt apjával, Álmos herceggel együtt megvakították – 68 nemes urat lemészároltak. E vérengzés mellett az is a trónkövetelő kezére játszott, hogy III. Boleszláv lengyel fejedelmet aggodalommal töltötte el Béla németbarát külpolitikája, és a diplomáciai fordulat reményében hajlandó volt támogatni Borisz törekvéseit. A kalandor herceg tehát hamarosan Lengyelországba utazott, és 1132 nyarán Boleszláv segítségével megindult Magyarország ellen.
Bélát és Ilona királynét természetesen nem érte készületlenül a támadás. Az uralkodópár kihasználta nyugati kapcsolatait, és III. Lipót osztrák őrgróftól (ur. 1095-1136) jelentős katonai segítséget szerzett, I. Szobeszláv cseh fejedelmet (ur. 1125-1140) pedig rávette az akkoriban lengyel kézen lévő Szilézia feldúlására. A hátországát fenyegető veszély elbizonytalanította Boleszlávot, ezzel együtt azonban II. Béla helyzete sem tűnt stabilnak, hiszen a források tanúsága szerint a Borisz elleni hadjárat során újabb mészárlást hajtott végre a nemesek körében. Amint azt a krónikák leírják, a táborban a vak király kérdést intézett harcostársaihoz, miszerint fattyúnak tartják -e a trónkövetelőt, a habozókat és zúgolódókat pedig rövid úton eltetette láb alól.
Ilyen előzmények után érkezett el az 1132. július 22-ei ütközet, melyet a Sajó partján, feltehetőleg a mai Felsőzsolca közelében vívtak meg. Béla állítólag az utolsó pillanatig igyekezett lebeszélni III. Boleszlávot Borisz pártolásáról, sőt, akadnak olyan kútfők is, akik azt állítják, hogy a Sajónál összetalálkozó seregek végül nem is ütköztek meg; mások – köztük a német Freisingi Ottó – viszont éppen azt írják, hogy a magyarok véres csatában diadalmaskodtak a trónkövetelő felett. Az utóbbi beszámolók szerint a Sajó menti ütközetben II. (Vak) Béla az őt támogató osztrák csapatok segítségével döntő győzelmet aratott. Állítólag maga a lengyel fejedelem is csak a szerencsének köszönhette megmenekülését, igaz, ez nem riasztotta vissza őt attól, hogy a következő években is Magyarország ellen hadakozzon.
Borisz első kísérlete tehát teljes kudarccal zárult, és a későbbi események ismeretében elmondhatjuk, hogy a trónkövetelő valószínűleg 1132. évi hadjárata idején állt a legközelebb ahhoz, hogy a Szent Koronát megszerezze. Ambícióit persze a Sajó mellett elszenvedett vereség után sem adta fel, legfőbb támogatója, Boleszláv azonban az ellene szerveződő német-magyar-cseh-halicsi szövetség láttán 1135-ben – III. Lothár császár (ur. 1125-1137) közvetítésével – jobbnak látta kibékülni Bélával. Borisz ezután hosszú időre eltűnt a politika színpadáról; talán Kijevben, vagy Konstantinápolyban készült a visszatérésre, annyi azonban bizonyos, hogy 1146-ban megszerezte III. Konrád német király (ur. 1138-1152) és II. (Jasomirgott) Henrik osztrák őrgróf (ur. 1141-1177) támogatását. Ebben az évben a trónkövetelő nyugati irányból támadt Magyarországra, és meglepetésszerűen elfoglalta Pozsony várát, ám ellenfele, II. Géza (ur. 1141-1162) hamarosan kiűzte őt királyságából, majd szeptemberben a Fischa folyó mellett a német pártfogókra is döntő vereséget mért.
Boriszt az újabb kudarc sem tántorította el szándékától: a következő évben a Szentföldre vonuló VII. Lajos francia király (ur. 1137-1180) keresztesei között lopakodott vissza Magyarországra. A trónkövetelő lelepleződött és kis híján vérpadra került, ám a második keresztes hadjáratban részt vevő francia uralkodó kérésére Géza végül hajlandó volt beleegyezni abba, hogy riválisa szigorú őrizet alatt Konstantinápolyba távozzon. Mondanunk sem kell, hogy Kálmán állítólagos fiát ez a vereség sem térítette jobb belátásra, Komnénosz Manuél bizánci császár (ur. 1143-1180) azonban hiába hadakozott Magyarország ellen, Borisz törekvéseit ő sem volt hajlandó támogatni. A kalandos életű herceg utóbb több hadjáratban is részt vett, és 1154 körül egy határ menti összecsapás során vesztette életét. A férfi két fiúgyermeket hagyott hátra – Konstantint és Istvánt –, ők azonban édesapjukkal ellentétben sohasem támasztottak igényt a Szent Koronára; ezekben az években Bizánc már II. Géza fivéreit pártolta a törvényes uralkodóval szemben
Pentru a putea adăuga comentarii trebuie să fii membru al altmarius !
Alătură-te reţelei altmarius