Szerző: Tarján M. Tamás
„Van egy régi mondás, miszerint a győzelemnek száz apja van és a vereség árva gyermek […] ám egyedül az a tény számít, hogy én vagyok a kormányzat felelős tisztviselője.”
(John F. Kennedy)
1961. április 17-én kezdődött az emigráns kubaiak disznó-öbölbeli inváziója, mely a szigetország diktátorának, Fidel Castrónak a megbuktatása érdekében indult. A három napig tartó küzdelem végül Castro győzelmével zárult, és a szovjet-kubai kapcsolatok megerősödését eredményezte.
A Fidel Castro vezette forradalom 1959. januári győzelme váratlan és súlyos problémát okozott az Egyesült Államok számára, ugyanis a megbuktatott Fulgencio Batista tábornok korábban jó kapcsolatokat ápolt az amerikaiakkal. A szuperhatalomnak komoly gazdasági érdekeltségei voltak Kubában, így érthető módon ellenérzéssel fogadta, hogy Fidel Castróék államosították a szigeten található bankokat, üzemeket és ültetvényeket, illetve forradalmi ideológiát honosítottak meg a karibi térségben.
A diktátor kezdetben nem a szocializmus híveként politizált, ám intézkedései sok ponton előrejelezték, hogy Kuba a Szovjetunióhoz fog közeledni, hiszen Castro nyíltan Amerika-ellenes retorikát folytatott. Az Egyesült Államok joggal tartott attól, hogy Kuba exportálni próbálja majd a forradalmat, ezért 1960-tól embargóval sújtotta a szigetországot, majd 1961 januárjában a diplomáciai kapcsolatokat is megszakította Fidel Castro kormányával.
Ez a lépés viszont logikusan azt eredményezte, hogy Kuba a hruscsovi Szovjetunióhoz közeledett, tehát Washingtonnak tevőlegesen is fel kellett lépnie annak érdekében, hogy a diktátort megbuktassa. A nyílt támadás természetesen nem jöhetett szóba, Eisenhower elnök azonban a Floridába özönlő menekülteket fel tudta használni céljához. 1960 márciusától a CIA Guatemala és Nicaragua területén mintegy 1500 emigránst képzett ki az 1961 áprilisában végrehajtott invázióhoz, melynek sikertelensége már Eisenhower utódjának, John F. Kennedy elnöknek a nevéhez fűződött.
A CIA által szervezett és koordinált akció terve rendkívül egyszerű volt: a mintegy 1500 fős inváziós haderőnek – természetesen hamis felségjelzéssel ellátott repülők és hajók támogatásával – a ma Disznó-öböl néven ismert mocsaras Playa Girón partvidékén kellett partra szállnia, és az Escamblay-hegységig kellett eljutnia, mely alkalmas volt a tartós védelmi állások kiépítéséhez. A CIA arra számított, hogy az elnyúló küzdelem során a kubaiak az emigránsok mellé állnak majd, a hosszú polgárháború pedig az amerikai hadsereg számára is ürügyet jelentett volna a beavatkozásra.
Jóllehet, az akció megindítása előtti napokban a brit hírszerzés a CIA tudtára adta, hogy a Szovjetunió tud a Kuba ellen tervezett invázióról, és arra is figyelmeztette az amerikaiakat, hogy a civil lakosság várhatóan Castrót támogatja majd, Washington mégis úgy döntött, kockáztat. A jelentések ellenére 1961. április 15-én hajnalban Higinio „Nino” Diaz 160 fős csapata megkísérelte a partra szállást a sziget keleti csücskében, ám a hadműveletet sem ezen a napon, sem 16-án nem sikerült végrehajtani.
Az amerikai flottát természetesen ez idő alatt mindvégig gondosan álcázták: a Diazékat szállító hadihajók Costa Rica-i felségjelzés alatt hajóztak, az április 15-i légicsapásokat pedig látszólag a kubai légierő gépei hajtották végre. A CIA emellett számos más trükköt is bevetett az Egyesült Államok szerepének a leplezésére, így például április 15-én megrendezték egy emigráns „kubai” repülőgép kényszerleszállását a Miami Nemzetközi Repülőtéren. A színjáték olyannyira jól sikerült, hogy egy ideig Adlai Stevenson amerikai ENSZ-nagykövet is őszinte meggyőződéssel utasította vissza a Castro-rezsim azon vádját, miszerint az Egyesült Államok áll az események mögött.
Kennedy elnök a későbbiekben is kénytelen volt fenntartani az álcát, ezért április 16-án parancsot adott a légi támogatás visszavonására, amivel megpecsételte a másnap hajnalban induló akció sorsát. A Disznó-öbölbeli invázió ugyanakkor nem csak azért fulladt kudarcba, mert a két CIA-ügynök által vezetett emigráns hadtest nem kapott megfelelő utánpótlást az amerikaiaktól: ennél sokkal nagyobb súllyal esett latba, hogy beigazolódtak az akció ellenzőinek előzetes félelmei. Castro a szovjet hírszerzésnek köszönhetően rendkívül gyorsan mozgósított a támadók ellen, a lakosság döntő többsége pedig a diktátor mellé állt, és alkalmasint fegyvert is ragadott a behatolók kiűzésére.
A kubai erők két nap alatt a partvidékig szorították vissza az élelmiszert és muníciót egyaránt nélkülöző emigránsokat, akik közül a szerencsésebbeket április 19-22-e között sikerült kimenteni a szigetről, 1200-an azonban fogságba estek. Castro április 20-án bejelentette az inváziós erők elleni győzelmet, ami kubai részről 176, az emigránsok közül pedig 118 halálos áldozatot követelt. 1961 októberéig mintegy 100 felkelőt ítéltek halálra, a többi fogoly pedig hosszú időre börtönbe került.
A Disznó-öbölben elszenvedett csúfos kudarc azonban egyéb súlyos következményekkel is együtt járt. Az incidens gyakorlatilag a hruscsovi Szovjetunió karjaiba lökte Kubát, így Castro beleegyezett, hogy a szocialista szuperhatalom rakétaállásokat építsen ki a szigeten. Az elhibázott akciótól – amiért Kennedy elnök vállalta a felelősséget, ám valójában a CIA számlájára írható – egyenes út vezetett az 1962. évi rakétaválságig, mely kis híján háborús konfliktust eredményezett a szuperhatalmak között.
Pentru a putea adăuga comentarii trebuie să fii membru al altmarius !
Alătură-te reţelei altmarius