Szerző: Tarján M. Tamás
„Soha sem adjuk meg magunkat, és ha, amit egy percig sem hiszünk, a sziget, vagy annak nagy része le lenne igázva, akkor birodalmunk tengeren túli részein a brit hajóhad segítségével folytatják a harcot.”
(Winston Churchill)
1940. szeptember 7-én lépett új szakaszába az angliai csata, miután a Luftwaffe repülőgépei terrorbombázást hajtottak végre számos szigetországi civil célpont ellen. A több tízezer áldozatot követelő mészárlással ugyanakkor Hitler nem érte el célját, ugyanis képtelen volt térdre kényszeríteni Nagy-Britanniát, ráadásul a taktikaváltással saját győzelmi esélyeit csökkentette.
Az 1940-es nyugat-európai villámháború során Franciaország mindössze két hónap alatt összeomlott a német támadás súlya alatt, így a kontinentális Európa egy csapásra Hitler uralma alá került. A diktátor ugyanakkor a britekkel mégis kompromisszumra törekedett, mivel el akarta kerülni, hogy Németország háborúba keveredjen egy olyan országgal, melynek tengeri hadereje felülmúlja az övét. Sokan azt is a tárgyalási szándékkal magyarázzák, hogy a Wehrmacht – tisztázatlan okokból – Dunkerque-nél lehetőséget hagyott a bekerített szövetségesek evakuálására, mindenesetre Hitler 1940 júliusában közzétette békefeltételeit. Németország eszerint elfogadta volna a brit tengeri hegemóniát, amennyiben Winston Churchill kormánya jóváhagyja az európai hatalmi átrendeződést, és hozzájárul a gyarmatok újrafelosztásához.
A szorongatott szigetországban viszont egyedül Lord Halifax külügyminiszter köre támogatta a megegyezést, Churchill és a politikusok döntő többsége – még maga Chamberlain is! – az ellenállás híve volt. Hitler ezért már július elején tárgyalni kezdett az invázió lehetőségeiről Erich Raederrel, a Kriegsmarine – német haditengerészet – akkori vezetőjével, és a hónap közepére elkészíttette a Seelöwe hadművelet terveit. A stratégák szerint az invázió három lépcsőfokból állt volna: Németországnak először légifölényt kellett volna szereznie Anglia felett, a Royal Air Force és a haditengerészet kiiktatását követően pedig megindulhatott volna a szárazföldi támadás, mely során a németek körülbelül 67 000 embert készültek átdobni a La Manche-csatorna túlpartjára.
Annak ellenére, hogy az angliai csatát a Kriegsmarine vezetői közül többen – például Karl Dönitz és maga Raeder is – ellenezték, a Göring vezette Luftwaffe már a Seelöwe hadművelet kidolgozása előtt, július 10-én csatát kezdeményezett a La Manche-csatorna felett. Az első ütközeteket a két birodalom még a tenger felett vívta meg, ennek során pedig a német Junkers Ju 87-es bombázók, ismertebb nevükön a „Stukák” akkora veszteségeket okoztak a brit flottának, hogy az Admiralitás hamarosan leállította a csatorna forgalmát. A Royal Air Force defenzívába szorult, a német Messerschmidtek és a brit Spitfire vadászgépek pedig hamarosan London és a többi brit nagyváros egén ütköztek meg; a hiedelemmel ellentétben ekkor a németeknek még nem állt szándékában a civil lakosság bombázása, sőt, Hitler augusztus elején éppen olyan direktívát adott ki, mely határozottan óvta tábornokait a polgári célpontok támadásától.
A Luftwaffe legfőbb célja a radarok kiiktatása, és a Royal Air Force térdre kényszerítése volt, a támadások pedig olyannyira sikeresnek bizonyultak, hogy a brit légvédelem augusztus végére a kapituláció szélére sodródott. A német gépek 1940 nyarán sorra lebombázták a repülőtereket, a tehetséges pilóták egyre fogytak, a gépek felszerelése és ellátása pedig a mostoha körülmények miatt mind nehezebbé vált. A katonai bázisok támadása közben ugyanakkor a németek – többnyire tévedésből, vagy pedig a vadászrepülők pontatlanságából eredően – polgári célpontokat is eltaláltak; augusztus 23-án az egyik pilóta – véletlenül – a londoni Harrow lakónegyed felett oldotta ki bombáit, mire a britek éjszakai légitámadást hajtottak végre Berlin ellen.
Hitlert olyannyira felbőszítette a bombázás, hogy szeptember elején visszavonta augusztus 1-jén kiadott direktíváját, és e hónap 4-én a nyilvánosan megfenyegette Churchilléket, hogy Anglia nagyvárosait leradírozza a föld színéről. Három nappal később aztán a Luftwaffe gépei megindultak Anglia ellen, és a terrorbombázás első napján összesen 337 tonna robbanóanyagot dobtak le Londonra. A szeptember 7-én este bevezetett szükségállapottal kezdetét vette a „Blitz” néven elhíresült légiháború, mely szinte valamennyi brit nagyvárost romba döntötte, és több mint 40 000 civil áldozatot követelt; Hitler ugyanakkor mégsem érte el célját, mivel Churchill híres szónoklatai és az angol polgárok felháborodása miatt a megegyezés lehetősége végleg elveszett, a „dekadensnek” tartott britek pedig rendkívül kitartónak bizonyultak.
Hosszú távon a stratégiaváltás éppen hogy kedvezőtlen eredményeket hozott a németek számára, mivel a civil célpontok elleni légitámadásokkal megszűnt a Royal Air Force-ra gyakorolt nyomás, így a brit légierőnek lehetősége nyílt az erőgyűjtésre. A háború új szakaszában Churchillék jobban kihasználhatták a radar és a hatékony hírszerzés előnyeit, az idő tehát egyértelműen nekik dolgozott. Az is a német fölény végét mutatta, hogy szeptember 17-én Hitler határozatlan időre elhalasztotta az angliai inváziót, 1941 májusában pedig kénytelen volt felhagyni a terrorbombázással is. Németország a britek elleni eredménytelen küzdelemben ugyanakkor elveszített 600 vadászgépet, így hamarosan defenzívába szorult a nyugati fronton. Bár Hitler vezérkara egészen 1944-ig napirenden tartotta a Seelöwe hadművelet megindítását, az invázióra végül sohasem került sor, ellenben az Anglia felett lelőtt vadászgépek a későbbi években súlyos hiányt jelentettek a Luftwaffe számára.
Sajnálatos módon az angliai légicsata precedenst teremtett a polgári célpontok elleni támadásokra, és a későbbiekben mind a németek, mind a szövetségesek úgy érezték, hogy a másik hadviselő fél tettei jogot teremtettek a megtorlásra; a bosszúra szomjazó vadászpilóták a későbbiekben egész városokat töröltek el a föld színéről.
Pentru a putea adăuga comentarii trebuie să fii membru al altmarius !
Alătură-te reţelei altmarius