1797. október 18. | A campoformiói béke

[Magyar lap]

Szerző: Tarján M. Tamás 

„1. A jövőben és mindörökre legyen szilárd és megbonthatatlan a béke Őfelsége, a római császár, Magyarország és Csehország királya [ti. I. Ferenc], az ő utódai és örökösei, valamint a Francia Köztársaság között.”
(Részlet a campoformiói békéből, mely egészen 1799 tavaszáig biztosította az „örök békét”)

1797. október 18-án kötötte meg Bonaparte Napóleon tábornok és Ludwig von Cobenzl gróf, a Habsburg Birodalom párizsi nagykövete a campoformiói békét, mely az itáliai francia hadjárattal együtt az első koalíciós háborúnak is véget vetett. Az egyezményben Ausztria elismerte Franciaország belgiumi és Rajna-menti területgyarapodásait, valamint a Napóleon által kreált itáliai köztársaságokat, veszteségeiért cserében pedig a megszűnt velencei állam felével vigasztalódhatott.

Bonaparte Napóleon 1796 márciusában – egyszerű tábornokként – került az itáliai hadsereg élére, mely abban az időszakban a köztársaság leggyengébben felszerelt és talán legdemoralizáltabb alakulata volt. Az ambiciózus hadvezér szervező munkájának köszönhetően aztán a lesajnált sereg már március 27-én hadjáratra indult, mely során két hét alatt térdre kényszerítette Piemontot, majd kelet felé nyomult a Pó völgyében, és a Lodi, Castiglione és Rovereto mellett vívott ütközetekben újra és újra tönkreverte az osztrákokat. Napóleon hamarosan már Mantovát vette ostrom alá, a városban ragadt Wurmser tábornok bekerítése után pedig – Rivoli és Arcole mellett – Alvinczi József táborszernagyot is legyőzte. Alig egy éven belül Franciaország egyik legveszélyesebb ellenfele a totális vereség szélére sodródott, Itália ugyanis Napóleon kezébe került, a köztársaság csapatai pedig már Bécs felé masíroztak. Bonaparte tábornok egyértelmű győzelmét mi sem mutatja jobban, mint hogy az I. Ferenc (ur. 1792-1835) által kért fegyverszünet – április 17-én – a Mura partján fekvő Leobenben, a császárvárostól 100 kilométerre köttetett meg.

Az előzetes békeszerződést – mely nagyrészt már magában foglalta a Campoformióban tető alá hozott egyezmény pontjait – több hónapos alkudozás követte, Ludwig von Cobenzl gróf ugyanis megpróbált visszaszerezni valamennyit abból, amit az osztrák hadvezérek a csatamezőkön elveszítettek, ám sok sikerélményben neki sem lehetett része. Ferenc császár egyetlen esélye a bécsi titkosrendőrség előtt is ismeretes párizsi royalista összeesküvés sikere maradt, a Habsburgok balszerencséjére azonban az Ötszázak Tanácsának számos prominens tagja – például Lazare Carnot és Francois Barthelemy – által támogatott konspiráció éppen egy Triesztben elfogott kém nyomán jutott a francia kormányzat tudomására. A szervezkedés leleplezése tehát szintén Bonaparte érdeme volt, a Direktórium által 1797 szeptemberében végrehajtott – megelőző – államcsíny pedig végleg szertefoszlatta az osztrák álmokat. Az egyezkedés hónapjaiban egyébként a franciák sem siettették a Habsburgokkal való megegyezést, ugyanis az év során a köztársaság csapatai a nyugati hadszíntéren is egyre kedvezőbb helyzetbe kerültek. E tendenciát látva Cobenzl grófja hamarosan kapitulált Napóleon követelései előtt, és 1797 októberében, az Udine közelében található Campoformio városában elfogadta a tábornok által diktált feltételeket.

A békeszerződés, mely az itáliai hadjárattal együtt az első franciaellenes koalíció háborújának is véget vetett – hiszen annak érvénybe lépésével Nagy-Britannia maradt a szövetség egyetlen tagja –, mindenekelőtt elismerte az 1792 óta háborúzó köztársaság nyugat-európai hódításait: Ausztria lemondott egykori németalföldi birtokáról – a mai Belgiumról –, I. Ferenc pedig császári minőségében elfogadta, hogy Franciaország a Rajna vonaláig terjessze ki uralmát, tehát egyes német városokat átengedett a köztársaságnak. Itália esetében Bonaparte valamelyest szerényebbnek mutatkozott, hódításait ugyanis nem vonta közvetlenül francia fennhatóság alá, hanem szövetséges köztársaságokat – például a Ciszalpin Köztársaságot, Milánó székhellyel, illetve Ligúriát – kreált, melyek létét a campoformiói békében a Habsburgok is elismerték. A két nagyhatalom emellett felszámolta az 1100 éves Velencei Köztársaságot, annak birtokait pedig oly módon osztották fel, hogy a császárság kapta a dalmát és a venetói területeket, Franciaország megszerezte a Jón-tengeri és adriai szigeteket – például Korfut –, a dózsék nyugat-itáliai birtokai pedig a Ciszalpin Köztársaságot gyarapították. A béke értelmében tehát I. Ferenc sem járt rosszul, hiszen birodalmához csatolhatta Velencét, Dalmácia pedig később a dinasztia balkáni terjeszkedésének kiindulópontja lett, ezek a területek azonban mégsem ellensúlyozták a belgiumi és itáliai veszteségeket.

A campoformiói béke értékelésekor a történészek általában két szempontot vesznek figyelembe, melyek közül az egyik a szerződés tartóssága, a másik pedig Napóleon pályafutásában játszott szerepe szokott lenni. Ha az elsőt vizsgáljuk, azt kell mondanunk, hogy az egyezmény nem felelt meg a szerződő felek – hivatalos – várakozásainak, sőt, azzal, hogy Bonaparte Itália „előszobájában” hagyta Ausztriát, gyakorlatilag újabb érdekellentétet generált, mely másfél év múltán ismét háborúba torkollott. A mérleg másik serpenyőjében ugyanakkor ott áll Napóleon karrierje, aki a Habsburgokkal kötött békével nem annyira a valódi megegyezést, hanem sokkal inkább saját ambíciói megvalósítását kereste; neki sokkal fontosabb volt a szerződés megkötésének ténye, mint annak tartalma, hiszen a campoformiói tárgyalások befejezése után odahaza a békehozó képében tetszeleghetett. Tekintve, hogy az egyezmény később valóban sokat lendített Bonaparte népszerűségén – aki ezzel 1798 elejére a hatalomátvétel küszöbére jutott –, azt kell mondanunk, a campoformiói béke a valóságban mégiscsak a győztes érdekeit szolgálta.