1277. július 13. | IV. László szövetséget köt Habsburg Rudolffal

[Magyar lap]

Szerző: Tarján M. Tamás

1277. július 13-án kötött szövetséget Bécsben IV. László magyar király (ur. 1272-1290) és I. Habsburg Rudolf német-római császár (ur. 1273-1291) II. Ottokár cseh uralkodó (ur. 1253-1278) ellenében. A két koronás fő szerződése, majd – ennek folytán – a szövetségben megvívott győztes második morvamezei csata alapozta meg a Habsburg-dinasztia felemelkedését, és későbbi világtörténelmi jelentőségét.

Az 1246-ban kihalt Babenberg család egykori birtokaiért már IV. Béla (ur. 1235-1270) uralkodása óta folyt a harc a csehek és magyarok között, azonban az 1260-as évek során Ottokár – miután elkergette V. Istvánt (ur. 1270-1272) a tartományból – megszerezte az Adriáig terjedő területeket. Magyarország számára az 1270-es évek elején már nem a hódítás, hanem a szuverenitás megtartása volt a kérdés, miután ugyanis V. István 1272-ben életét vesztette, és fiát, a tízéves IV. (Kun) Lászlót emelték a trónra, feudális anarchia tört ki. A zűrzavart Ottokár 1273-ban Pozsony, Győr és Sopron meghódítására használta fel. Közben az országban fordulatos politikai játszma kezdődött, mely során a Kőszegi Henrik és Gutkeled Joachim-féle párt és a felvidéki Csákok – idősebb Máté és Péter – felváltva irányították az országot.

űAz osztrák tartományokért zajló küzdelemben a magyar király egykori szerepét már a német-római császár vette át, mely címet 1273 óta I. Rudolf viselte; a birodalmi rendek kimondottan azért őt választották meg, mert egyfelől gyengekezű uralkodónak tűnt, másrészt ezzel elkerülhették a nagyhatalmi ambíciókat dédelgető Ottokár uralmát. Rudolf 1273. október 1-jén ülhetett fel birodalma trónjára, és azon nyomban fogadalmat is tett, hogy visszaveszi a Premysl-uralkodótól a Babenberg-örökséget. 1274-ben a frankfurti birodalmi gyűlés arra is felhatalmazta a császárt, hogy valamennyi szerzett birtokától megfossza Ottokárt, aki el sem ismerte riválisa megválasztását.

A háború már csak egy karnyújtásnyira volt, és eme vetélkedésben a belpolitikai zűrzavarral küszködő Magyarország még mindig fontos katonai tényezőként jött számításba. IV. László ugyanakkor nem keltette stabil szövetséges látszatát, ugyanis a Csákok és Kőszegiék eltérő külpolitikát folytattak: míg előbbi liga az Ottokárral való megegyezés pártján állt, addig Joachim bán és pártja Rudolf oldalán akart csatlakozni a küzdelemhez. Az 1276-os háború idején az a körülmény döntött, hogy ekkor éppen a németbarát főurak befolyásolták a királyt, így a magyar hadak nyugat felé nyomultak, és visszafoglalták az 1273 során elvesztett Sopron városát.

A hadi sikerek kifejezetten megerősítették az uralkodó pozícióját, ami hosszú távon Joachim és Kőszegi Henrik szándékával is egyezett – így ugyanis nem kellett vetélytársaiktól tartaniuk –, ezért 1277 májusában a rákosi országgyűlésen keresztülvitték a 15 esztendős IV. László nagykorúsítását. A felnőttnek nyilvánított király már teljes jogú partnerként köthetett szövetséget Rudolffal, amire 1277. július 13-án, Bécsben került sor. Az itt megszövegezett szerződésben – követek útján – a két uralkodó megállapodott, hogy közös erővel szólítják fel Ottokárt az osztrák tartományok átadására, és amennyiben szükséges, akár fegyverrel is rákényszerítik a visszavonulásra.

A szövetség nem csak katonai jellegű volt, hanem – András szlavóniai herceg és Rudolf leánya, Klementina eljegyzése folytán – dinasztikus is, ezen kívül pedig kölcsönös kereskedelmi kiváltságokat is magában foglalt. Mivel II. Ottokár nem hátrált meg, 1278-ban új hadjáratot szerveztek ellene, melyben a döntő erőt IV. László magyar és kun hadereje képviselte. A Dürnkrut mellett, 1278. augusztus 26-án vívott második morvamezei csatában így az Árpád-házi uralkodó által segített császár döntő vereséget mért riválisára, aki az ütközet során életét is vesztette. Az örökös tartományok a Habsburgok kezére kerültek, a Premysl-dinasztia birodalma pedig megsemmisült.

Mit nyertek tehát a felek a szövetséggel? A morvamezei győzelemmel IV. László tekintélyt szerzett magának saját országában, így rövid távon sikereket ért el a belső konszolidáció terén; kísérletét aztán az egyházi hatalom és Fülöp pápai legátus durva beavatkozása hiúsította meg, mely László személyisége és az ország sorsa szempontjából is negatív következményekkel járt. A Bécsben kötött szövetség igazi győztese Habsburg Rudolf volt, aki a morvamezei diadal eredményeként megerősíthette dinasztiája európai helyzetét, és elindíthatta azt a több évszázados nagyhatalmi karrier felé.

Az a tény, hogy a Habsburgok éppen magyar fegyvereknek köszönhették felemelkedésüket, újabb bizonyítékot szolgáltat a történelem szeszélyeire, hiszen éppen azt a dinasztiát emeltük fel, mely – gyakran saját céljainak alárendelve – később évszázadokig kormányozta Magyarországot. Ezt IV. László természetesen nem láthatta előre – és Ottokár támogatása sem kecsegtetett volna több jóval –, ahogy az 1298-ban szintén Habsburgokat támogató III. András (ur. 1290-1301) sem.