1514. október 18. | A „második jobbágyság” kezdete Magyarországon

[Magyar lap]

Szerző: Tarján M. Tamás

„Ámbár mindazokat a parasztokat, a kik természetes uraik ellen fölkeltek, mint árulókat, főbenjáró büntetéssel kellene sujtani, nehogy azonban annyi vér folyjon és a parasztság (a mely nélkül a nemesség nem sokat ér) egészen kipusztuljon:
1. § Határoztuk, hogy az összes kapitányokat, századosokat meg tizedeseket és a többi parasztok felbujtatóit, valamint a nemesek nyilvánvaló gyilkosait, ezenkivül a szüzeken és az asszonyokon erőszakot tevőket, minden kegyelem mellőzésével meg kell ölni és mindenütt ki kell irtani
(Részlet az 1514. évi XIV. törvénycikkelyből)

1514. október 18-án nyílt meg Pesten a Dózsa György-féle parasztfelkelés utáni első országgyűlés, melyet II. Ulászlóval (ur. 1490-1516) a fellázadt jobbágyok megbüntetése és a további forrongások megakadályozása érdekében hívattak össze. A felkelés megtorlására hozott törvények a kollektív bűnösnek kikiáltott jobbágyságot röghöz kötötték, valamint komoly adóterhekkel sújtották, ezzel pedig hosszú évszázadokra meghatározták Magyarország gazdasági, társadalmi és politikai viszonyait.

A török ellen toborzott – majd szétzavart – keresztesek három hónapig tartó véres lázadása a rendkívüli brutalitás és a hirtelen nőtt káosz nyomán súlyos traumát okozott a nemesség számára, amiről legjobban a július során elfogott Dózsa György és Lőrinc pap bestiális kivégzése tanúskodott. Mint azt a fennmaradt források is bizonyítják, a rettegés által táplált indulatok az ősz során sem csillapodtak, az október 18-ára összehívott diétán megjelentek például azon a véleményen voltak, hogy akár az egész – kollektíve bűnösnek ítélt – jobbágyság kiirtása sem lenne jogtalan lépés.

A fent idézett törvénycikkből azt is láthatjuk, hogy a gyászos emlékű országgyűlés résztvevőit csupán az észérvek tartották vissza a szörnyű vérontástól; a bosszúra szomjazó nemesség végül megelégedett a keresztes tisztek és a felbujtók kiirtásával, rajtuk kívül pedig azokat ítélték még halálra, akik bizonyíthatóan gyilkosságot, vagy más főben járó bűncselekményt – például nemi erőszakot – követtek el. A többi jobbágy személyi sérthetetlenségét jogszabály garantálta, ám a törvényhozók így is elérték, hogy a magyar társadalom legalsó – és legnépesebb – rétege évszázadokon át szenvedjen az 1514. évi parasztfelkelést követő megtorlás miatt.

Túl azon, hogy a jobbágyoknak meg kellett téríteni a földbirtokosok tulajdonában esett kárt, illetve kötelesek voltak megadni a megölt nemesek vérdíját, egyúttal személyes szabadságukkal is megfizettek a véres lázadásért. Az október 18-ára összehívott országgyűlés a „bűnösöket” megfosztotta liber státuszuktól, vagyis elveszítették a szabad költözéshez való jogukat, röghöz kötöttségükben pedig azontúl évi 1 aranyforint adóval, 52 nap robottal, tizeddel, kilenceddel, valamint különféle terményben – baromfiban, lúdban, disznóban – adott ajándékokkal tartoztak földesuraiknak. Ezen szankciók alól egyedül a szabad királyi városok jobbágyai nyertek mentességet.

A diéta törvényhozói egyébként igencsak következetesnek bizonyultak, ugyanis a „pór származású” egyházi személyeket szintén szoros felügyelet alá vették – 1514 tavaszán ugyanis sok pap és szerzetes állt a felkelők élére –, miközben jogszabály született arról, hogy jobbágysorból a jövőben senki se kerülhessen püspöki, vagy annál magasabb pozícióba. Ez a törvény azért volt érdekes, mert ebben az időben – Bakócz Tamás személyében – éppen olyan érsek irányította a magyarországi egyházat, akit Mátyás király (ur. 1458-1490) egykor „a sárból” emelt fel; bár magát Bakóczot nem vonták felelősségre a balsikerű keresztes hadjárat megszervezéséért, ez a jogszabály minden valószínűség szerint szorosan kötődött a prímás személyéhez. A fent említett szankciók mellett ugyancsak fontos volt, hogy – a török fenyegetettség árnyékában – a jobbágyokat szigorúan eltiltották a fegyverviseléstől – aki puskát tartott, karlevágással bűnhődött –, de ugyanez vonatkozott az alsórendű papokra és a diákokra is.

Bár az 1514. évi törvényeket a történetírás sokáig a nemesség, később pedig a jobbágyság pártjára állva értékelte, mi próbálkozzunk meg egy harmadik szemléletmóddal, és tegyük fel a kérdést: a nyilvánvaló indulatokon túl mi sarkallhatta az országgyűlést arra, hogy éppen így büntesse meg a „lázadókat”? Ha szélesebb perspektívában vizsgáljuk az 1514. évi törvényeket, akkor láthatjuk, hogy a 16. század során az Elba folyótól keletre mindenhol hasonló intézkedések születtek, vagyis, míg a nyugat-európai államokban az egykori alávetett néptömegekből bérmunkások hada lett, addig térségünk országai a magyar példát követték. Nyilvánvaló, hogy ez a jelenség nem magyarázható a Dózsa-féle parasztfelkelés traumájával, sokkal inkább abban gyökerezik, hogy a kialakuló kontinentális munkamegosztásba Közép-Kelet-Európa mezőgazdasági termékeivel kapcsolódott be.

A gyarmatosítás után kezdődő agrárkonjunktúra az Elbától keletre meglehetősen torz versenyt hozott, a földbirtokosok ugyanis úgy akartak nagyobb haszonra szert tenni, hogy törvényi erővel láncolták magukhoz a munkaerőt, és ezzel létrehozták a „második jobbágyság” intézményét. Sok szempontból tehát ez történt Magyarországon is, igaz, az 1514. évi törvények még azelőtt születtek meg, hogy a földrajzi felfedezések utáni fellendülés kiteljesedett volna. A magyar jobbágyok sorsa aztán a későbbiekben is sajátos módon alakult, az oszmán hódítással és a középkori állam összeomlásával ugyanis az 1514-es jogszabályokat sok szempontból nem sikerült a gyakorlatba átültetni, bár a föld népe számára ez aligha jelentett pozitív változást.

A „második jobbágyságot” hazánkban csak a törökök kiűzése után, a 18. század elején sikerült a maga teljességében bevezetni, a szigorúan hierarchikus rendszer azonban ebben a korban már csak hátrányokat hozott Magyarország – és egész Kelet-Európa – számára. A merev törvényi szabályozás egészen 1848-ig gátat szabott a kapitalista alapokon nyugvó gazdaság és a polgári társadalom kifejlődésének, ezzel pedig olyan lemaradást okozott, melyet a később számos tragédiával sújtott térség máig nem tudott teljesen leküzdeni.