Emiatt többen úgy érzik, amit a természet hosszú idő alatt alkotott, viszonylag gyorsan végleg odalesz. Szerencsére azonban, helyi szinten legalábbis, továbbra is vannak biztató jelek, amelyekkel a természet hírét adja: igenis életerős, dacolva az emberi felelőtlenség következményeivel a végső erejét is bevetve képes a regenerálódásra. Ilyen örömkép tapasztalható a Csallóköz egyik vizes élőhelyén, az idén 25 éve Nemzeti Természetvédelmi Terület besorolásúnak számító, de már 1983-tól védelmet élvező Tőkési Duna-ágon. E folyam Felsővámos határát érintő szakaszán készített a minap egy látványos videót Izsóf Zsolt. A felvétel nagyszerűen példázza a természet életképességét. Öröm ilyet látni! 
Él itt sok más mellett sárga vízitök, hínáros békaszőlő, fehér tündérrózsa, nyílfű, fonalas- és egyéb algafajok, különféle mohafélék. Izsóf Zsolt elmondta: „A videofelvétel víz alatti képsorait 0–50 cm közötti mélységben készítettem. A víz szabad szemmel, felülről nagyon tisztának látszik, de aztán meglepődik az ember, ha alulról is látja, mi minden úszik benne. Helyenként algás, iszapos.”

Ez eddig elég jól hangzik, azt üzeni, ha már az ember a maga természetféltő jellemében nem is bízhat, a természet élni akarásában igen. Ugyanakkor a teljesebb képért valamit feltétlenül hozzá kell tenni. Az itteni, jelenleg biztatónak tűnő kép nem jelenti, hogy a Csallóköz vizei teljes és örök biztonságban vannak. Ez koránt sincs így.

A Csallóköz területe alatt meghúzódó, Európa egyik legnagyobb vízkészlete alapvetően kiváló minőségű. Többször is előfordult már, hogy a Duna egyik-másik szakaszán a hivatalos mintavételi vizsgálatok során különféle anyagokból (növényvédő szerek maradványai, gyógyszermaradványok, ftalátok, arzén, cián…) az elfogadott egészségügyi határértékeknél kisebb-nagyobb mértékben magasabbat mértek. 
A félelmet az ilyen hírek hallatán az kelti a lakosságban, hogy a kimutatott, a természetet jócskán, sokszor szemmel is láthatóan szennyező vegyi anyagok némelyike még rákkeltő is lehet.

A Csallóközben élők féltik egészségüket s az ehhez feltétlenül szükséges tiszta ivóvízkészletet. Ezért sokan rosszalló véleménnyel vannak és félelemmel viseltetnek mindenféle olyan ipari létesítménnyel szemben, amelyek kapcsán felmerülhet az azonnali vagy a későbbiekben előadódható egészségkárosító, környezetszennyező hatás eshetősége. Hogy példákat említsek: A néhai pozsonyi vegyi üzemben, a Dimitrovkában évtizedeken át robbanószereket és különféle vegyi anyagokat gyártottak, s az onnan kikerülő veszélyes hulladékot a ma Pozsonyhoz tartozó Vereknye mellett rakták le a földbe egy kiszáradt holtág területén, ma meg már sokféle anyag szivárog ott a talajba. A Dunaszerdahely Ollétejed városrészében működő hulladékfeldolgozótól, a főleg gumiabroncsokat újrahasznosító üzem működésétől is tartanak a közelben élők. A legutóbbi, 2017 telén előállt, több falu ivóvízkészletét érintő Atrazin-szennyezés, amelynek kiindulási pontja ugyan máig nem tisztázott, de ettől az még káros a vízi élőlényekre, és aggodalmat keltett. Azóta szép lassan a legtöbb érintett településen rendeződni látszik a helyzet.

Vajon van tényleges félnivalójuk az embereknek a tartós szennyezésre képes, csak hosszú évtizedek alatt lebomló atrazin kapcsán? Erről kérdeztem a Semmelweis Egyetem Genetikai, Sejt- és Immunbiológiai Intézetének professzor emeritusát. Dr. Csaba György azt mondja: „Az a helyzet, hogy az atrazinnal kapcsolatban még nincs 100 százalékban kialakult álláspont. Az már nyilvánvaló hogy állatkísérletekben teratogén, fejlődési rendellenességeket okoz, de hogy emberben mennyire felelős kóros fejlődésért, még vita tárgya. Úgy tűnik, hogy több a kóros újszülött az atrazinnal fertőzött vidékeken. A mennyiségi adatok azonban bizonytalanok és nem ismert a dózisfüggés. Az atrazin elsősorban hasi és nemi rendellenességeket okoz, tehát hasfalhasadékot, amibe hasüregi szervek is bekerülhetnek (máj, gyomor), illetve rejtettheréjűséget, azaz a hasüregben kifejlődő here nem száll le a herezacskóba, útközben megáll. Mivel a spermiumok hűvösebb környezetben szeretnek fejlődni, ez terméketlenséghez is vezethet. 
További probléma, hogy ha valami ilyen gyanús teratogenitásra, az valószínűleg kevésbé feltűnő (molekuláris szintű) elváltozásokra még inkább gyanús, csak ezeket még nem vettük észre, vagy csak későbbi életkorban mutatkoznak meg. Amíg ezek a kérdések nem tisztázódnak az atrazintól igenis félni kell, mivel azonban nagyon sok hasonlóan gyanús anyaggal  kerülünk nap, mint nap kapcsolatba, nem biztos, hogy ettől az anyagtól kell legjobban félni.”

Ma és előreláthatóan a jövőben is kettőségről lehet beszélni a téma kapcsán. Egyfelől a természet egésze hosszú ideje bizonyítja, sok mindent túlél, különféle változások egész sorára tud reagálni, az állat- és növényvilág egy része is képes bizonyos mértékig alkalmazkodni. Másfelől ott az ember, aki – részben az ipari termékek iránt támasztott igényei miatt – folyton és egyre inkább szennyezi a természetet, és így rontja a saját fajának jövőbeli túlélési esélyeit is. A címbeli kérdés addig érvényben marad, amíg nem látja be az emberiség, ha nem keres majd pedig nem lép rá az ésszerűbb megoldások útjára, akkor egy szint után a természet sem lesz képes újjáéledni.