Szerző: Tarján M. Tamás
„Azt mondják, annyira leverte ez az esemény [ti. Augustust], hogy hónapokon keresztül megnövesztette haját, szakállát, s miközben fejét az ajtófélfához verdeste, ilyeneket kiáltozott: ››Quintilius Varus, add vissza legióimat!‹‹ A vereség napján minden évben komor gyászünnepet ült.”
(Suetonius: A caesarok élete. Augustus)
Kr. u. 9. szeptember 9-én szenvedték el a római legiók legsúlyosabb vereségeik egyikét, miután a Teutoburgi-erdőben a germán Arminius bekerítette, majd megsemmisítette Quintilius Varus seregeit. A fiaskó akkora sokkhatást váltott ki Rómában, hogy a balszerencsés csatában elpusztult legiók – XVII, XVIII, XIX – sorszámait örökre kivonták a hadrendből.
A Baltikum felől délre húzódó germán törzsekkel Róma már a Kr. e. 2. század utolsó éveiben szembekerült, amikor – Marius vezetésével – a köztársasági legiók győzelmet arattak az Itáliára törő kimber és teuton törzsek felett. Később a Galliát meghódító Julius Caesar is háborúba keveredett egy germán királlyal, Arovistusszal, és egy ízben hadjáratot vezetett a Rajna jobb partjára. A laza, állandóan változó szövetségi rendszerekben élő germán törzsek elleni küzdelem aztán időszámításunk kezdete táján állandóvá vált: a Kr. e. 10-es években Lollius, Drusus, majd az utóbbi hadvezér bátyja, Tiberius (ur. 14-37) vezette azt a hosszú háborút, melynek célja a Duna, Rajna és Elba folyók által körbezárt Germania provincia megszervezése volt.
A későbbi császár váratlan száműzetésbe vonulása azonban meghiúsította a terveket, a Kr. u. első években pedig a pannóniai törzsek lázadása akadályozta meg a döntő csapást. Természetesen a határvidéken soha nem volt teljes a béke, a betörések elhárításán túl ráadásul a római hadvezérek azt is feladatul kapták, hogy – az „oszd meg és uralkodj” elve alapján – avatkozzanak be a barbárok belharcaiba, és kiszemelt szövetségeseiket láncolják a birodalomhoz. Ez a taktika javarészt bevált, ugyanakkor Kr. u. 9-ben mégis egy végzetes vereséget eredményezett.
Kr. u. 9 nyarán Arminius heruszk vezér, a birodalom hűséges szövetségese azzal a hírrel kereste meg Quintilius Varust, a rajnai legiók parancsnokát, hogy Germaniában felkelés szerveződött a rómaiak ellen. Miután Arminius korábban számos háborúban harcolt Róma oldalán, Varusnak nem volt oka a gyanakvásra, pedig a germán vezér csapdát állított számára; a valóságban ugyanis éppen ő volt az, aki a szóban forgó öt törzset – a sajátja mellett – fellázította a birodalom ellen. A három rajnai légió tehát a heruszkok hívására hamarosan átkelt Rajnán, és a – látszat kedvéért – egy ideig az áruló Arminius is Varusszal együtt vonult észak felé.
A végzetes csata előtt néhány nappal aztán a barbár vezér – azzal az ürüggyel, hogy össze kell szednie saját hadait – elvált a rómaiaktól; „véletlenül” ez éppen közvetlenül azelőtt történt, hogy a rajtaütések elszaporodtak. A sűrű erdőkön keresztülvonuló – és egyben utat törő – legiókat a következő napokban mind gyakrabban érték kisebb „gerillatámadások”, melyekkel a germánok folyamatosan lassították, zavarták, és természetesen fárasztották ellenfelüket. A barbár beütések ellen ráadásul Varus tehetetlen volt, hiszen az erdő mélyén nem volt hely, ahol serege felállhatott, és kierőszakolhatott volna egy döntő ütközetet.
Három nap elteltével a római legiók teljesen kimerültek az állandó zaklatásoktól, ráadásul szeptember 9-én – a mai Osnabrück közelében – ismét egy rendkívül sűrű erdőségbe jutottak. A rengetegben a római légiók gyanútlanul belesétáltak az Arminius által felállított kelepcébe, ahol egyszerre szembesültek a heruszkok árulásával és azzal, hogy bekerítették őket. A Teutoburgi-erdőben aztán a germánok ütközetre kényszerítették a körülzárt rómaiakat, és rövid idő alatt szinte az utolsó emberig lemészárolták az odacsalogatott hadsereget. Néhány óra alatt mindhárom légió megsemmisült, a tehetetlen Varus pedig még a harcmezőn öngyilkosságot követett el; fejét később Rómába küldték, ahol Augustus (ur. Kr. e. 27-Kr. u. 14) tisztességgel eltemettette.
A teutoburgi kudarc híre gyorsan eljutott Rómába, ahol az addig lenézett „barbár” germánok megsemmisítő győzelme hamarosan általános pánikot és zavargásokat eredményezett. Azok a katonák, akik szerencsésen megmenekültek, soha többé nem térhettek haza Itáliába, a megsemmisült légiók sorszámait pedig örökre törölték a hadi nyilvántartásból. A szégyenteljes vereség – Suetonius szerint – magát Augustust is olyannyira megviselte, hogy több hónapon keresztül gyászolt, miközben rendszeresen engesztelő áldozatokat mutatott be az isteneknek.
Bár a birodalom hamar kiheverte a veszteségeket, a Teutoburgi-erdőben elszenvedett vereséggel nyilvánvalóvá vált, hogy Róma nem lesz képes megszervezni Germania provinciát. A kudarc következtében a római területeket védő limes vonala később a Rajna és a Duna folyókra támaszkodva épült ki, a germánok pedig a későbbi évszázadokban is számos kellemetlenséget okoztak a római császároknak.
Pentru a putea adăuga comentarii trebuie să fii membru al altmarius !
Alătură-te reţelei altmarius