Szerző: Tarján M. Tamás
„A mi országunk egy rákos sejthez hasonlít – messianizmusával és hódítási vágyával, az eltérő vélemények totalitárius elnyomásával, tekintélyelvű hatalmi struktúrájával és a fontos bel-, illetve külpolitikai döntések társadalmi kontrolljának teljes hiányával. Egy zárt társadalom, mely semmi lényegesről nem tájékoztatja a polgárait, és elzárkózik a külvilágtól a szabad utazás és a korlátlan információáramlás biztosítása nélkül.”
(Andrej Szaharov)
1980. január 22-én tartóztatták le Moszkvában Andrej Szaharov világhírű fizikust, aki korábban oroszlánrészt vállalt a szovjet hidrogénbomba kifejlesztésében, politikai nézetei – konkrétan az 1979-es afganisztáni intervenció elutasítása – miatt azonban majdnem hét esztendeig tartó száműzetésbe kényszerült.
Szaharov 1921-ben, Moszkvában, egy értelmiségi család gyermekeként látta meg a napvilágot. Apai nagyapja ügyvédként küzdött az emberi jogokért és a társadalmi igazságtalanságok ellen a cári Oroszországban, édesapja pedig fizikatanárként és népszerű tankönyvíróként szerzett magának hírnevet, vagyis a szülői házból kapott „szellemi táplálék” a tudós egész pályafutását meghatározta. Szaharov 1938-ban érettségizett, és kiváló eredményeinek köszönhetően a Moszkvai Állami Egyetem fizika szakán folytatta tanulmányait. A náci Németország Szovjetunió elleni támadása miatt a rendkívüli képességekkel rendelkező fiatalember a mai Türkmenisztán fővárosában, Asgabatban szerezte meg diplomáját – 1942-ben –, és egy ideig nehéz fizikai munkával kereste kenyerét, majd mérnökként a Volga menti Uljanovszk fegyvergyárába helyezték.
Az itt töltött esztendők alatt Szaharov számos – elméleti fizikával kapcsolatos – tanulmányt küldött Moszkvába, melyek nem kerültek ugyan publikálásra, ám mégis felkeltették a fővárosi akadémikusok figyelmét. E dolgozatok jelentős szerepet játszottak abban, hogy a fiatalember a második világháború befejezése után a Szovjet Tudományos Akadémia Lebegyev Intézetében folytathatta karrierjét, ahol neves tanárai, Igor Kurcsatov és Igor Jevgenyevics Tamm révén idővel a szocialista szuperhatalom atomprogramjába is bekapcsolódott.
Mint ismeretes, 1949 augusztusában a Szovjetunió – az első sikeres kísérleti robbantással – megkezdte felzárkózását a nukleáris fegyverkezés terén zajló őrült versenyfutásban, melynek második szakaszában a szuperhatalmak a hidrogénbomba kifejlesztését tűzték ki célul. E kutatások során a szovjet oldalon Andrej Szaharov érte el a legjelentősebb áttörést; jóllehet, Teller Ede és Sztaniszlaw Ulam érdemeinek köszönhetően ez alkalommal is az Egyesült Államok „vitte el a pálmát”, a szaharovi „harmadik ötlet” 1955-re a Szovjetuniót is e rettenetes termonukleáris fegyver birtokába juttatta.
Az orosz fizikus az 50 megatonnás Cár-bomba megalkotásával (1961) aztán sok tekintetben felül is múlta amerikai kollégáit, ám ezzel egy időben jóval jelentősebb eredményeket ért el a nukleáris robbantások „kordában tartása” terén, amivel megnyitotta az utat az atomenergia békés célokra történő felhasználása előtt. Szaharov és Tamm 1950-től már egy fúziós reaktor megépítésén dolgozott, illetőleg olyan robbantásos kísérleteket folytattak, melyek során korábban sosem látott erejű mágneses mezőket alakítottak ki. Talán ezek a kutatások is szerepet játszottak abban, hogy – Oppenheimerrel szemben – a szovjet fizikus sohasem érzett bűntudatot amiatt, hogy egy újabb pusztító fegyver birtokába juttatta a világot.
Ezzel együtt Szaharov Teller Ede történelmi szerepéről is jóval árnyaltabb képet festett, mint a magyar származású tudóst „kiátkozó” amerikai akadémikusok köre; úgy gondolta, a hidrogénbomba megépítése a szuperhatalmak rivalizálásának egyenes következménye volt, amiben valójában ők ketten, a feltalálók tudták biztosítani a törékeny békét és egyensúlyt. Teller iránti megbecsülése ugyanakkor mégsem akadályozta meg Szaharovot abban, hogy erőteljes bírálatban részesítse kollégáját az atmoszférában végzett atomkísérletekkel, vagy az 1980-as években meghirdetett amerikai „csillagháborús tervvel” kapcsolatos nézetei miatt. Ez a véleménykülönbség vezetett a szovjet tudós első jelentős közéleti szerepvállalásához, Szaharov ugyanis 1963-ban oroszlánrészt vállalt a nemzetközi atomcsendegyezmény tető alá hozásában.
Andrej Szaharov nézeteiben az 1960-as évek elejétől tapasztalt nemzetközi folyamatok – az atomfegyvert birtokló államok számának erőteljes növekedése, illetőleg az antiballisztikus rakétavédelmi rendszerek kifejlesztése –gyökeres változást idéztek elő. A szovjet tudós ekkoriban már úgy látta, hogy a termonukleáris fegyverek egy újabb, végzetes háborúba fogják sodorni a világot, ezért 1967-ben levélben próbálta meg figyelmeztetni a moszkvai politikai vezetést, majd Megjegyzések a fejlődésről, a békés együttélésről és a szellemi szabadságról című esszéjével igyekezett gátat vetni az általa lefestett szörnyű jövőnek. A brezsnyevi érában ezek az erőfeszítések természetesen kudarcra voltak ítélve: Szaharov sohasem kapott engedélyt röpiratának publikálására, ezért szamizdat formájában kezdte el terjeszteni azt, majd 1968-ban egy holland lapban és a New York Timesban szerzett magának nyilvánosságot.
Erre válaszul a szovjet pártvezetés derékba törte a fizikus karrierjét, eltávolította őt a katonai fejlesztésektől, és a Lebegyev Intézetbe „száműzte” Szaharovot, ahol részecskefizikával és kozmológiával – az univerzum szerkezetével – kezdett el foglalkozni. Új kutatásaival egy időben a tudós mind több energiát fordított a nukleáris fegyverkezés elleni mozgalom szervezésére, mely hamarosan az alapvető emberi jogok érvényesítésének és a szovjet rendszer demokratizálásának jelszavát is zászlajára tűzte. Andrej Szaharov 1970-ben – Valerij Khalidzéval és Andrej Tverdoklebovval közösen – megalapította az Emberi Jogok Bizottsága a Szovjetunióban nevet viselő szervezetet, melynek élharcosaként öt évvel később elnyerte a Nobel-békedíjat.
Bár Szaharov az 1970-es években – a Moszkvában tartózkodó európai és amerikai tudósítókon keresztül – számos alkalommal hallatta hangját a nyugati sajtóban, a szovjet pártvezetés erőszakos fellépését végül azzal váltotta ki, hogy nyilvánosan bírálta az 1979-es afganisztáni intervenciót. Nyilatkozata után néhány héttel, 1980. január 22-én a moszkvai rendőrség letartóztatta a fizikust, és hamarosan Gorkij városába – a mai Nyizsnyij Novgorodba – internálták őt, ahol majdnem hét esztendeig élt házi őrizetben. Ezek az évek bővelkedtek megpróbáltatásokban, ugyanis Szaharovot számtalanszor zaklatták – kijelölt – otthonában, a férfi pedig több alkalommal is éhségsztrájkba kezdett annak érdekében, hogy felesége, Jelena Bonner az Egyesült Államokba utazhasson egy életmentő szívműtétre.
A világhírű tudós végül Gorbacsov közbenjárására, 1986 decemberében térhetett vissza Moszkvába, ahol hamarosan bekapcsolódott a peresztrojka korszakának politikai küzdelmeibe. Szaharov 1989-ben tagja lett az első demokratikus módon megválasztott szovjet törvényhozásnak, ez év decemberében azonban szívrohamban életét vesztette. Személyében a 20. század egyik legkiemelkedőbb tudósa és emberi jogi harcosa távozott a földi világból, akinek érdemeit az Európa Parlament által 1988-ban alapított Szaharov-díj napjainkban sem engedi feledésbe merülni.
Pentru a putea adăuga comentarii trebuie să fii membru al altmarius !
Alătură-te reţelei altmarius