1385. december 31. | Kis Károly koronázása

[Magyar lap]

Szerző: Tarján M. Tamás

„Amikor a nádor úgy látta, hogy a tervezett merényletre itt a kívánt alkalom, a szeme sarkából az ott álló Forgách Balázsra tekintett, aki magára vállalta ezt a dolgot. Ő pedig megértvén a jeladást, köpenye alól előhúzza a fényes kardját, villám módjára lecsap vele a királyra, és vitéz karral súlyos csapást mérve rá, rettenetes sebet ejt rajta a fején és szemöldökén, a két szeme között.”
(A Képes Krónika a király ellen  elkövetett merényletről)

1385. december 31-én helyezték Fehérváron II. (Kis) Károly magyar király (ur. 1385-1386) fejére a Szent Koronát, miután Mária (ur. 1382-1395), Nagy Lajos (ur. 1342-1382) leánya lemondott trónjáról távoli rokona javára. A Nápoly, Achaia és – névleg – Jeruzsálem felett is uralkodó Károly országlása ugyanakkor mindössze 39 napig tartott, Erzsébet anyakirályné ugyanis február elején merényletet szervezett ellene, majd Visegrádon börtönbe vetette a királyt, aki sebeibe hamarosan belehalt.

Károly az Anjouk durazzói ágából származott, melynek feje, Lajos herceg – a későbbi király édesapja – 1362-ben Johanna nápolyi királynő (ur. 1343-1381) börtönében fejezte be életét. A gyermek ekkor még mindössze 8 esztendős volt, így először éppen apja gyilkosának gyámsága alá került, majd 1365 után Nagy Lajos fogadta őt udvarába, akinek ez idő tájt még nem született örököse. Annak ellenére, hogy az Anjou família két ága között korábban komoly ellentétek feszültek, a magyar király hamar megkedvelte távoli rokonát, akit 1371-től – hercegi rangban – Horvátország és Dalmácia kormányzásával bízott meg. Károly ezt a tisztséget csak öt évig viselte, gyámja azonban később is komoly feladatokat bízott rá, így például 1379-ben őt küldte nagykövetként Velencébe, hogy a békéről tárgyaljon a köztársasággal.

Kis Károly magyarországi pályafutása aztán a következő évben egy időre véget ért, ugyanis Johanna nápolyi királynő 1380-ban váratlanul VII. Kelemen avignoni ellenpápához pártolt hűbérurával, VI. Orbánnal szemben, aki a hűtlenségre azzal válaszolt, hogy – a termete miatt „kis” jelzővel illetett – Károlyt hívta meg az ország trónjára. Gyámfiát Nagy Lajos király is támogatta, cserében azonban megeskette őt, hogy a magyar koronára a későbbiekben nem tart majd igényt. A Nápolyra pályázó férfi ezt készséggel meg is ígérte, így Horváti János macsói bán vezetésével jelentős magyar haderő indult Anjou Károly uralmának biztosítására. Miután a pápa Rómában fejére tette az ország koronáját, a király rövid háborút vívott Johanna ellen, majd elfogta, és börtönbe vetette apja gyilkosát, akit 1382-ben meg is öletett.

Kis Károly a következő években aztán újabb hadakozásra kényszerült, Anjou Lajos, Johanna kijelölt örököse ugyanis két zsoldosvezért – VI. Amadeus savoyai grófot, majd Enguerrand de Coucyt – is Dél-Itáliába küldött, ám mindketten vereséget szenvedtek a pápa pártfogoltjától. Miután Károly ebben az időben látszólagos érdektelenséget tanúsított a Szent Korona irányában, Erzsébet özvegy anyakirályné és Mária is küldött segédcsapatokat a távoli rokon helyzetének megszilárdítására, melyeket Horváti János és Palisnai János vezetett. Bár 1384-ben Lajos, a rivális nápolyi uralkodó befejezte életét, Kis Károlynak hamarosan újabb nehézségei támadtak, mivel hűbérura, a pápa megijedt Nápoly megerősödésétől, a kialakuló konfliktus során pedig kiközösítette a királyt és annak egész családját.

Az 1384-es esztendőben Károly tehát már VI. Orbán ellen hadakozott, időközben pedig a magyarországi eseményekbe is belesodródott, a vele szimpatizáló délvidéki főurak – elsősorban a Horvátiak és a Kanizsaiak – ugyanis Nápolyból reméltek támogatást a királynők által favorizált, Garai Miklós kancellár vezette ligával szemben. 1385 nyarán az elégedetlen bárók küldöttséget menesztettek Nápolyba Kanizsai Miklós vezetésével, aki rábeszélte Kis Károlyt a kalandos vállalkozásra, melyről soha nem tért vissza.

Károly király szeptember 12-én szállt partra Zengg városánál, december elejéig Zágrábban tartózkodott, majd támogatóival megindult észak felé, hogy átvegye a hatalmat a Mária nevében uralkodó Erzsébettől. Az erőviszonyok megfordulásának eredményeként a királynők szívélyesen fogadták a trónkövetelőt, országgyűlést hívtak össze, Nagy Lajos leánya pedig lemondott örökségéről, így 1385. december 31-én, Fehérváron II. Károly fejére került a Szent Korona. Az új uralkodó helyzete ugyanakkor korántsem volt biztató: Kis Károly nem csak a római, de az avignoni pápával is konfliktusban állt, miközben a Máriával jegyben járó Luxemburgi Zsigmond (ur. 1387-1437) rokonai fegyverrel készültek megdönteni ingatag uralmát. Mindezt tetézte, hogy a király sikertelenül próbálta Máriát gyermekéhez, Lászlóhoz adatni, emellett pedig az is szinte nyilvánvaló volt, hogy Károlyt közvetlen életveszély fenyegeti. A neki intézett figyelmeztetéseknek azonban nem volt foganatja, 39 nap uralkodás után így utol is érte őt végzete.

1386. február 7-én, Erzsébet megbízásából Forgách Balázs pohárnok karddal támadt Károlyra, aki túlélte ugyan a súlyos vágást, ám olyannyira legyengült, hogy a királynők könnyűszerrel Visegrádra vitethették őt. A király – egyesek szerint azért, mert megfojtották, mások szerint azért, mert mérget tettek sebeire – február végén börtönében befejezte életét, az ország irányítása tehát ismét Nagy Lajos leányának és feleségének a kezébe került. A polgárháborús káosz ugyanakkor ezzel még korántsem ért véget: a Délvidéken kezdődő forrongások idővel az özvegy Erzsébet királynét is elragadták, a fogságba esett Mária pedig csak a jelentős sereggel Magyarországra érkező Zsigmondnak köszönhetően nyerte vissza szabadságát, aki 1387 után fokozatosan felszámolta a Nagy Lajos halála után eluralkodó káoszt.