Szerző: Tarján M. Tamás
„Magyarországról katonaság nélkül és minden eredmény nélkül tért vissza [ti. II. Konrád] azért, mert a sereget az éhínség gyötörte; a magyarok Bécset is elfoglalták.”
(Az Altaichi Évkönyv Konrád 1030. évi hadjáratáról)
1030. július 11-én lépett II. Konrád császár (ur. 1024-1039) seregével Magyarország földjére, miután a korábbi határincidensek ürügyén hadat üzent Szent Istvánnak (ur. 997-1038). A német uralkodó célja az alig megszilárdult királyság hűbéri alávetése volt, István azonban a felégetett föld taktikáját alkalmazva kimerítette ellenfelét, utóbb pedig területi engedményekre kényszerítette a megszégyenült Konrádot.
István kormányzásának első évtizedeiben a Német-Római Birodalom és Magyarország kifejezetten szívélyes viszonyt ápolt egymással: III. Ottó (ur. 983-1002), az ezredfordulón uralkodó ifjú császár az egyetemes keresztény állam ideáját békés úton akarta megvalósítani, II. Henrik (ur. 1002-1024) pedig – húga, Gizella révén – sógorságban állt első királyunkkal. Ennek köszönhetően a 11. század elején a birodalom jelentős szerepet játszott abban, hogy megszilárdult a keresztény magyar állam, és hazánk bekapcsolódott az európai kulturális vérkeringésbe, ám ez a kedvező állapot 1024-ben egyszeriben véget ért. Ebben az évben II. Henrik befejezte életét, és kihalt a Szász-dinasztia, a trónt pedig II. Konrád szerezte meg, aki az egyetemes császárság eszményét már fegyverrel akarta megvalósítani. Ahogy a nagyobbik István-legenda szerzője írja, Konrád „megtörte a béke nyugalmát”, amire 1026-ban a velencei Orseolók megbuktatása, a következő évben pedig egy dél-itáliai hadjárat szolgáltatott ékes példát.
A rendkívül harcias uralkodó aztán 1028-ban valószínűleg a csehek ellen vonult, majd 1029 során a lengyel II. Mieszkóval (ur. 1025-1034) háborúzott, így szinte már-már törvényszerű volt, hogy előbb-utóbb keleti szomszédja, István hódoltatására is kísérletet tesz. Az 1030 nyarán meginduló hadjárat előzményeit sokan egészen az 1027-es esztendőig vezetik vissza, amikor a király kiutasította Magyarországról Werner strasbourgi püspököt, Konrád követét, aki magát zarándoknak álcázva próbált eljutni Konstantinápolyba. A kortárs német krónikák is utaltak rá, hogy a háborút több éves feszült viszony előzte meg, egy 16. századi bajor történetíró, Aventinus pedig azt állította, hogy István fiát, Szent Imre herceget akarta a megüresedett bajor hercegség élére állítani – Henrikkel, Konrád örökösével szemben. Ennek az elméletnek ugyanakkor némiképp ellentmond az a tény, hogy a császár kudarcba fulladt hadi vállalkozása után éppen a fent említett herceg – a későbbi III. Henrik (ur. 1039-1056) – állapodott meg a békéről a magyar királlyal.
Valószínűbb tehát, hogy az 1030. évi hadjárat ürügyét a gyepű vidékén gyakori villongások szolgáltatták. Ezek abból eredtek, hogy nem jelöltek ki pontos határvonalat Magyarország és a birodalom között, a mai Ausztriát hűbérként birtokló bajor herceg pedig nagyarányú telepítésbe fogott a vitatott területeken. Ezt a feltételezést Wipo, II. Konrád császár krónikása is megerősíti, aki a háború kitöréséért egyértelműen a németeket tartja felelősnek beszámolójában. Az események valószínűleg úgy alakultak, hogy a gyepűig előrenyomuló bajor telepesek elkergették az ottani magyar birtokosokat, amire válaszul portyázó seregek indultak nyugatra. Konrád ezt a konfliktust használta fel casus bellinek Magyarország megtámadásához, célja azonban természetesen nem a nyugalom helyreállítása, hanem a fiatal királyság hűbéri sorba kényszerítése volt. A császár 1030. július 11-én tört be a Dunántúlra, és az erdős-mocsaras terepen a Rába felé haladt, miközben a cseh fejedelem fia, Bretiszláv (ur. 1034-1055) – Konrád hűbéreseként – a Duna bal partján elfoglalta Pozsonyt.
A birodalmi sereg alaposan megszenvedett a természeti akadályokkal, míg elérte Győrt, a helyzet pedig a Rábán túl sem bizonyult kedvezőbbnek, István ugyanis a felégetett föld taktikáját alkalmazta a császárral szemben. Az éhező német had meggyötörten, szétzüllötten érte el Esztergomot, ahol Konrád arra a döntésre jutott, hogy harc nélkül visszavonul országába; ez az elhatározás megpecsételte a sereg sorsát, ugyanis a menekülés során az ellenfél állandó rajtaütése megtizedelte a birodalmi katonaságot. Amint azt az Altaichi Évkönyv is írja, a császár vert hadának roncsaival tért vissza német földre, ráadásul az őt üldöző magyar könnyűlovasok még Bécset is elfoglalták.
Ekkor lépett közbe Henrik bajor herceg, aki édesapja tudta nélkül békét ajánlott, melyben a Lajta és a Fischa között húzódó területet átengedte Magyarországnak. Bár ezek a hódítások nem tekinthetők jelentősnek, a háborús siker mégis kiemelkedően fontos volt, hiszen a fiatal királyság – a térségben egyedülálló módon – meg tudta őrizni szuverenitását a Német-Római Birodalommal szemben. István ügyes taktikájának és győzelmének köszönhetően Konrád a későbbi években is ragaszkodott az 1030-ban megkötött békéhez: bár hamarosan hűbéri sorba kényszerítette Lengyelországot, és Burgundiát is uralma alá hajtotta, többször nem kísérletezett Magyarország meghódításával. Ilyen ambíciókkal csak a császár fia, III. Henrik lépett fel, aki – Orseolo Péter (ur. 1038-1041/1044-1046) trónra helyezésével – 1044-ben rövid időre megvalósította Konrád álmát, ám I. András (ur. 1046-1060) ellen már hasonlóan megalázó vereségeket könyvelhetett el.
Pentru a putea adăuga comentarii trebuie să fii membru al altmarius !
Alătură-te reţelei altmarius