A törökök elleni sikertelen balkáni szabadságmozgalmak közül egyik legutolsó volt a macedónok és vlahok (aromunok) felkelése. Az eredmény: egy rövid életű, tíz napig fennálló köztársaság.

A felkelés mozgatórugóit akkor érthetjük meg, ha visszatekintünk a korabeli nagyhatalmi politikára, amelyben sajátos szerepet játszott egy magyar államférfi, Andrássy Gyula. Andrássy az Osztrák-Magyar Monarchia idején az első magyar miniszterelnök, majd később közös külügyminiszter lett. Az osztrák-magyar diplomácia fejeként nagy szerepet játszott az 1878-as berlini kongresszuson, ahol immár sokadszor – de nem utoljára - szabták át a balkáni államok határait.

A berlini kongresszus és következményei

A nagyhatalmak fő célja az volt, hogy a Balkánon az orosz terjeszkedést megakadályozzák. Az oroszok már legyőzték Törökországot, 1878. március harmadikán megkötötték a San Stefano-i békét, amellyel megszületett – az ország mai kiterjedéséhez képest hatalmas területeket magába foglaló – Bulgária. Az új államalakulat (a jelenlegi Szerbia területének egy részén) csaknem Nisig nyújtózkodhatott, és szinte egész Macedóniát bekebelezhette. Az új bolgár állam csak négy hónapig maradhatott meg e keretek között. A nyugati nagyhatalmak kezdeményezésére összehívták a berlini kongresszust, ahol újra megerősítették „Európa beteg emberét”, vagyis Törökországot, és Bulgária déli részét, illetve Macedóniát visszaadták az oszmánoknak. (Bosznia-Hercegovinát pedig az Osztrák-Magyar Monarchia szállta meg.)

Nem meglepő ezek után, ha az elkeseredett macedónok, akik már több felkelést is megkíséreltek korábban, 1903-ban ismét katonai akcióra szánták el magukat. Nagyhatalmi támogatás híján persze kudarcra volt ítélve próbálkozásuk, mindenesetre a jelenlegi Macedónia egyik legnagyobb ünnepévé vált az 1903. augusztus másodikán, Illés napján kitört felkelés.

Goce Delcsev mozgalma

A felkelés előkészítésében döntő szerepet játszott a macedónok talán legnagyobb szabadsághőse, Goce Delcsev. Ő irányította az 1893-ban megalakult, nacionalisták által létrehozott Belföldi Macedón Forradalmi Szervezetet, amely neve többször is megváltozott. Előbb TMORO-ként, majd VMORO-ként, később VMRO-ként emlegették. A VMRO legfőbb célja a törököktől való függetlenség kivívása volt.

Goce Delcsev ugyan még 1903 májusában, egy török hadtesttel vívott ütközetben elesett, de hívei nem adták fel a küzdelmet, és augusztusban kirobbantották az ilindeni felkelést. Ami egyesítette a mozgalom értelmiségi és paraszt tagjait, az a jelszó volt: „Macedónia a macedónoké”. A jelszó mindenesetre hatásos volt, és ennek megfelelően a törökök elleni küzdelembe bekapcsolódtak az ottani görögök, zsidók és vlahok (aromunok) is. Ennek köszönhető, hogy amikor a felkelés végre tényleg kitört, a legtöbb nemzetiség összefogott egymással.

A legsikeresebbek Krusevo térségében voltak a felkelők. 1903. augusztus harmadikán szabadult meg a város a török fennhatóságtól, s a 15 ezer lakosú település macedón és vlah származású lakói új helyhatóságot alkottak. Végrehajtói és törvényhozói testületeket is létrehoztak, ezért nevezik az önkormányzatukat azóta is Krusevói Köztársaságnak. A fő szervező, és a „köztársaság” vezetője Nikola Karev volt, egy helybeli tanító.

A „tíznapos köztársaság”

A Krusevói Köztársaság napjai meg voltak számlálva. A törökök ostrom alá fogták a várost, és a település nem tudott ellenállni az oszmán ágyútűznek. A „köztársaság” tíz napig tartotta magát. Szeptemberben az oszmánok egész Macedónia területén ellenoffenzívába kezdtek, de a harcok még november közepén is tartottak. A felkelés ekkorra már végleg elbukott, és az önálló Macedónia megalakulása csak Nagy-Jugoszlávia felbomlása után, az 1990-es években következett be.