Vérengzéssel, árulással teli történelmi időszakok

[Magyar lap]

KULTÚRA

2020.04.17.NG

https://ng.hu/kultura/2020/04/17/verengzessel-arulassal-teli-torten...

A történelem bővelkedik vérengzésekkel, árulásokkal teli eseményekben, melyeket legtöbbször kudarcra ítélt vezetői stratégiák indítottak el.

Mária skót királynő és Erzsébet

FORRÁS: GETTY IMAGES

A dicsőséges uralkodók ellenpólusaként  a BBC History Extra magazinban Sean Lang történész gonosz vagy politikai irányításra alkalmatlan uralkodókból mutat be kilencet. A történelem „fekete bárányai” ugyanúgy diskurzus tárgyát képezik, mint fenséges uralkodók hősies történetei.
A lista szubjektív gyűjtésből származik, a sor még bővíthető lenne, hisz gaztettek vagy katasztrofális politikai döntések a történelem távlatából nehezen ítélhetőek meg.

Caligula (Caius/Gaius Caesar Kr. u.  12–41)
Számos jelölt közül választhatunk a legrosszabb római császár címre, mint például Nero vagy Commodus, de Caligula őrült uralkodása került ki végül a győztesként. Az ígéretes kezdeti évek után a római szenátus és a hadsereg vezetőségének megfélemlítését és megalázását tűzte napirendjére, ráadásul Istennek is nyilvánította magát.

Terroruralmat alakított ki, hazaárulásért bárkit letartóztathatott. Széles körben beszélték, hogy nővéreivel vérfertőző kapcsolatot folytatott. Túlzásnak tűnik a történet, hogy saját lovát tette meg consullá, de nem elképzelhetetlen.

Caligula megbocsáthatatlan bűne, hogy aláásta a hatalmas római hadsereg hírnevét. Egyrészt szürreális tengeri hadjáratot indított a tenger istene ellen, ahol katonái kivont karddal gázoltak a vízbe és lecsaptak a hullámokra, majd hadizsákmányként több láda kagylót gyűjtöttek kifejezvén győzelmüket Neptun felett. A germánok ellen elbukott hadjáratával is gyengítette a hadsereg tekintélyét, bár Caligula a veszteséget győzelemként ünnepelte.

XII. János pápa (954–964)
A laza erkölcsű középkori pápaság történetében XII. János uralkodása katasztrofálisnak mondható. Nagyon fiatalon, 18 évesen választották pápává a római előkelőkkel kötött politikai egyezség részeként. Ezzel megörökölte a pápaság és az itáliai király, I. Berengár közötti, az olasz területekért kialakult konfliktust.

XII. János támogatta a nagy hatalommal bíró I. Ottó germán császárt, aki megesküdött, hogy védelmezi János címét, az egyház első emberét pedig lefoglalták a borgőzös orgiák a pápai otthonul szolgáló Lateránban. Két ilyen orgia között elfogadta Ottó hűségesküjét, majd a háta mögött szövetséget kötött ellenségével, Berengárral.

A feldühödött Ottó megbuktatta Jánost, és többek között korrupcióval, gyilkossággal, hamis esküvel, vérfertőzéssel vádolta meg, VIII. Leó pápát emelte helyére. Igaz, Jánosnak sikerült visszatérnie, a Leót támogatókat pedig kegyetlenül megbüntette. Háború kezdődött Ottó és János között, amelynek a pápa hirtelen halála vetett véget, holtan találták szeretője karjaiban, legalábbis a szóbeszéd szerint.

Földnélküli János (1199–1216)
János király, bár álnok bosszúállóként uralkodott, ugyanakkor kulturált, írástudó ember volt. II. Henrik legidősebb és legkedvesebb fia volt, de apja nem hagyott rá földet, innen ered a gúnyneve, Földnélküli. Amíg Richárd testvére keresztes hadjáratra ment sikertelenül próbálta növelni hatalmát. Még unokaöccsét, Artúrt is meggyilkoltatta, attól tartva, hogy a trónt magának követeli. Majd egy kudarcos háborút vezetett a francia király, Fülöp Ágost ellen, amellyel elvesztette Normandiát. Megfosztotta a bárókat politikai hatalmuk egy jelentős részétől, és önkényes pénzköveteléseivel elidegenítette őket. Sőt, olykor arra kényszerítette főnemeseit, hogy feleségeik vele háljanak.

A  bárók lázadása után a Magna Carta aláírására kényszerült. Épp hogy csak megszáradt rajta a pecsét, János visszavonta szavát, és egy vészes háborúba sodorta az országot, amelynek francia megszállás lett a vége.

II. Richárd (1377–1399)
Richárd hálás lehet Shakespeare-nek, aki az uralkodásra alkalmatlan királyt úgy ábrázolja, mint egy tragikus figurát, a körülmények és mások ármánykodásainak áldozataként. Pedig egy hiú, egocentrikus király volt, aki okolható saját sorsáért.

Elhidegült a nemesektől azzal, hogy körbevette magát régi cimboráival, végül szembekerült a parlamenttel, amikor pénzt követelt tőlük.
Uralkodása nem szólt másról mint politikai csatározásról közte és a sokkal inkább kormányzásra alkalmas nagybátyja, Genti János (John of Gaunt) között.

IV. Rettegett Iván (1547–1584)
Iván Vasziljevics a moszkvai királyi udvarban nőtt fel, ahol élete gyakran veszélyben volt a rivális bojároktól. Ez táplálta élethosszig tartó gyűlöletét a nemességgel szemben és kegyetlen természete is innen eredeztethető. Vérengző tettei már gyerekkorából ismertek, amikor 13 évesen egy nemest kutyákkal etetett meg élve.

1533-tól Moszkvai nagyfejedelem lett, 1547-ben pedig Nagy Oroszország első cárjává koronázták. Elnyomta a bojárokat, elvette földjeiket és saját követőinek osztotta szét. Több millió oroszt ítélt szolgaságra.

Hatalmas orosz területek vett saját kezelésébe, amelyet katonáival őriztetett, akiknek szabad kezet adott saját kényük-kedvük szerinti letartóztatásokra és kivégzésékre. Novgorod városa elvesztette bizalmát, ezért kifosztotta és lakosait lemészárolta.

A katonai fegyelem és a központi hatalom megszilárdítása érdekében nem riadt vissza a terrorisztikus eszközöktől sem. Egy dühkitörése során fiát is megölte. Uralkodásához ugyan sok eredmény fűződik, de kegyetlensége, paranoiája és hidegvérűsége miatt a listán a helye.

Mária, a skótok királynője (1542–1567)
Hívei romantikus és tragikus személyiségnek tartották, politikai ellenfelei viszont számító házasságtörőnek, sőt gyilkosnak tekintették. A 16. században nem lehetett könnyű feladat Skócia irányítása, ezt még nehezebbé tette erőszakos, hatalomvágyó férje, Steward Henrik, Darnley earlje és a kemény presbiteriánus vezető, John Knox.

Mária nem rendelkezett unokatestvére, Erzsébet egyetlen államvezetői képességével sem, hogy hatástalaníthassa a vallási- és egyéb érdekkülönbségeket. Ezért folyamatosan összeütközésbe került Knox-szal és a kálvinistákkal. Férje, Darnley meggyilkolásával kapcsolatban is gyanúba keveredett. Akár tudott a készülő bűntényről, akár nem, az eset után végzetes hibát követett el, ami azt is jelenti, hogy hiányoztak mellőle a bölcs skót tanácsadók. Három hónappal férje gyilkossága után hozzáment a fő gyanúsítotthoz, Bothwellhez, ezek után aligha meglepő, hogy a skótok eltávolították az állam éléről és egy kis szigeten tartották fogva.

Az utolsó végzetesen rossz döntése pedig az volt, hogy szabadulását követően, Franciaország helyett, ösztönösen Angliába menekült unokatestvéréhez, Erzsébethez, aki fenyegetésként érte meg Mária jelenlétét, és 18 éven át fogva tartotta.

II. Rudolf császár (1576–1612) I. Rudolf magyar király (1576-1608)
Ma már elfogadóbbak a történészek mint a múltban voltak Rudolffal, a beteges és népszerűtlen uralkodóval. 1576-bban német-római császárnak választották annak ellenére, hogy hajlamos volt a búskomorságra, ideje nagy részében pedig inkább foglalkozott alkímiával és asztrológiával, mint politikával.

A bigott katolikus Rudolf felrúgta a vallási megállapodást a németországi katolikusok és protestánsok között. A szerződésnek volt köszönhető, hogy a két vallási csoport 20 évig nem ugrott egymásnak. A hívők két táborának egyre hevesebb ellentétei lassan megbénították a birodalom politikai intézményeit, ráadásul Rudolf egyre inkább korlátozta a protestánsok politika szabadságjogát.

A Bocskai-felkelés sikerének hatására a Habsburg-főhercegek rákényszerítették az uralkodót, hogy a magyar ügyek vezetését bízza testvérére, Mátyásra.

Később a cseh protestánsokkal vonakodva ugyan aláírta a szabadságot garantáló oklevelet, majd vallásüldözésbe kezdett. A csehek Mátyáshoz fordultak segítségért. 1611-ben Rudolfot lemondatták a testvére javára. Egy évvel később meghalt, de az uralkodása során kialakult vallási és politikai ellentétek nagy szerepet játszott a harmincéves háború kirobbanásában.

I. Ranavalona madagaszkári királynő (1828–61)
Abban az időben, amikor az európai nagyhatalmak folyamatosan növelték gyarmati területeiket, Ranavalona, a merinák királynője képes volt megőrizni Madagaszkár függetlenségét a brit és francia törekvések ellenére. Mindezt egy olyan könyörtelen uralkodással hajtotta végre, hogy királyságának népessége felére csökkent.

A királyné uralmát hűséges hadseregével tudta fenntartani, a lakosság többi részére pedig rendszeres adó helyett kényszermunkát rótt ki. Az egyik alkalommal például bivalyvadászatot rendezett maga és nemesei alattvalói szórakoztatására. Ragaszkodott hozzá, hogy teljes útrendszert építsenek az eseményhez, hogy kényelmesen élvezni tudják a vadászatot. Becslések szerint 10 ezer ember halt bele ennek az őrült szeszélynek a megvalósításába.

A királynő ellen számos merényletet terveztek, egyre gyanakvóbb lett, és egyre több alattvalóját végeztette ki, ő maga túlélte az összeesküvéseket és ágyban halt meg.

II. Lipót belga király (1865–1909)
Lipót nem belgiumi uralkodása miatt került fel a listára, hanem azokért a bűnökért, amelyeket Kongóban követett el. Nemzetközi megállapodás során nyerte el az afrikai országot, és Kongói Szabad Államnak nevezte el. Nem belga gyarmatnak, hanem a király személyes hűbérbirtokának számított.

Lipót hatalmas vagyonát Kongó vörösréz, elefántcsont és gumi nyersanyagaiból gyarapította. Az őslakosságot munkára kényszerítették, ha ellenálltak, feleségeiket és gyermekeiket megcsonkították, a kezüket vagy lábukat vágták le. Kegyetlenül bántak el a menekülni próbáló munkásokkal is.

Roger Casement, brit diplomata vizsgálatot indított Lipót ellen, amely felfedte, hogy a belga fegyveres erők sportszerűen gyilkolták le az őslakosokat. Lipótnak komoly jogi küzdelmet kellett folytatnia, hogy a Kongóban történtek ne kerüljenek nyilvánosságra. Egy nemzetközi kampány hatására pedig kénytelen volt átadni a területet a belga kormánynak.

Írta: Ádám Eszter