Szocialista modernizáció Romániában, az ötvenes-hatvanas években

[Magyar lap]

Gagyi József
http://www.korunk.org/?q=node/8&ev=2006&honap=2&cikk=8105

Előadásom négy részre osztott, szerkesztett változatában az általam használt modernizációs fogalomról, valamint a hatvanas évek elején Romániában bekövetkezett modernizációs fordulat politikai feltételeiről szólok. Az alább olvasható megállapításokat megalapozó kutatás eredményeit részletesebben bemutattam egy nemrég megjelent tanulmánykötet1 két írásában.

 

1. A kommunista diktatórikus átalakulás meghatározó korszakának, a sztálini korszaknak a leírására először a modernizációs paradigmát használták.2 A fogalom azonban gyorsan befutotta tudományos pályáját.3 A huszadik század végén már arról beszéltek társadalomkutatók, hogy teljességgel alkalmatlan a fogalom a társadalmi valóság megragadására, és csupán igen általános jelentéskörének, mindennapi, aktuálpolitikai szótárakban való jelenlétének köszönheti fennmaradását.  

A társadalom a második világháború után Romániában, a Székelyföldön is gyorsan és gyökeres formában átalakult. Sokkal erősebb volt a társadalmi dinamika, több a valahonnan valahová irányultság, mint az előző korszakban: gyarapodtak az átmeneti, mobil helyzetek (iparosodás, városiasodás). Ahogy a korszak propagandája kiemelte, és például filmhíradók felvezető képsorait kommentálva világgá kürtölték: ,,Egy hatalmas építőtelep az ország…” Mindeközben sokkal több ember, csoport, helyszín sokkal több szállal kapcsolódott egymáshoz.

A centrumok átalakulnak, és átalakulást generálnak a perifériákon is.

Megsokasodtak és diverzifikálódtak a napi kapcsolatok, komplexebbé váltak a társadalom struktúrái és az ezek közötti kommunikáció, kapcsolattartás.

Mindezek mögött ott állt az ideológiai-politikai, államszervezési szándék és tevékenység, ennek ismeretében lehet csak a társadalmi jelenségeket megérteni – és az ismeretek hiányos volta, feldolgozatlansága sajnos a megértés hiányosságait eredményezi.

A korszakban a hatalommegragadás pillanatától a kiépülő párt- és államapparátus (ez utóbbi esetében a minisztériumok, néptanácsok mellett elsősorban a belügyi szervek, a politikai rendőrség: szekuritáté) látott el az osztályharcos, korlátozó mellett egyre inkább társadalmat befolyásoló, társadalomszervező funkciókat. A tartományi és rajoni pártapparátus tevékenységét különböző osztályok szervezték, ezek közül első pillanattól a legfontosabb a szervezési osztály, az első titkár helyettese mindig a szervezési titkár. 

A hatalom csúcsán a hatvanas években bekövetkező személycsere nyomán az új pártfőtitkár is elsősorban a szervezési tevékenységet erősítette meg. Erre építve lehetett a párttagok létszámát rohamosan gyarapítani,4 a társadalmat fokozottan behálózni, a gazdaságot hatékonyabbá tenni és nem utolsósorban a centralizált vezérlést megerősíteni. A termelékenység, minőségbiztosítás, tervfegyelem, a lakosság ellátásának kérdései is elsősorban szervezési kérdésekként jelennek meg az apparátusban.

Az ötvenes évek végének sajátos jelensége, hogy tartományi szinteken is létrehozták a tervezés műhelyeit, azaz megjelent a tervezési szakértelem, tudás. Igen fontos fordulatnak tartom ezt a társadalomszervezés, a társadalom átalakulása szempontjából. Egyrészt azért, mert – elvben legalábbis – tudományosan megalapozott döntéselőkészítést eredményez. Másrészt azért, mert a nemzeti tudományos-oktatási centrumoktól távolabb is megjelenik az a mérnöki-természettudományos, közgazdasági tudás, amely a technikai, társadalmi átalakulást alapvetően befolyásolja.   

Én előadásomban mindezen jelenségeknek, az igen általános értelemben vett átalakulási folyamatnak a megnevezésére használom a modernizáció fogalmát.

2. Stefan Hradil társadalmi struktúra és társadalmi változás viszonyait tárgyaló tanulmányában5felleltározza a modernizációként felfogható társadalmi-gazdasági, a modern társadalomra és ipari társadalomra jellemző jelenségeket. Kiindulópontja: a társadalom működésének hosszú távú alapmintáihoz viszonyítva beszélhetünk csak a rövid távú változásokról, átalakulásokról. Mindig szükségesek ,,bizonyos hivatkozási pontok és mértékek”, bizonyos konszenzus ahhoz, hogy a különböző történelmi korszakok, országok társadalmi szerkezetét vizsgálhassuk, összehasonlíthassuk, osztályozhassuk, és a végbemenő változásokat mérlegelhessük. Hradil a modern, az ipari és a fejlett ipari társadalmakat mint szukcesszív, egymásból kinövő jelenségeket tárgyalja.

Én ezt annyiban másképp látom, hogy a vizsgált régióban nem szukcesszív megjelenést, hanem egymásba csúszást, szinkron eseményeket tapasztalhattunk. A társadalomműködés alapmintáit Kelet-Európában a második világháború végétől a 1990-ig tartó évtizedekben az agresszív hatalmi centralizáló, a diktatórikus társadalom-átalakító tevékenységek definiálták, ezért ezek erre adott válaszként artikulálódtak: ellenállás,6 egyensúly- (stabilitás)-keresés, adaptáció.

A szocializmus korszakában a társadalom nem volt kezdeményező.

A hatalom tervezte, szervezte a társadalom centralizációját elsősorban a társadalmat behálózó és mégis elkülönülő, az alapvető hierarchizáltságot megvalósító pártapparátus működtetésén keresztül.7 Megtervezte és megvalósította a specializációt, azaz a bürokratikus, vagyis hivatali, szervezeti, foglalkozási és szerepkülönbségeket. A tervgazdaság alapját a racionalizált, kiszámítható, szabványosított munka, ár–fizetés, termelés–fogyasztás, képzés–életút képezte. A társadalom kezelhetőségének alapfeltétele volt egyrészt az újfajta intézményesítettség kiépítése (tömegszervezetek, szabadidős tevékenységek, pl. kultúrház és rendezvényei, ünnepek és fesztiválok, de nem utolsósorban a szociális szolgáltatások), másrészt a társadalmi szinkronizáció: az ipari világ követelte munkafegyelem, ingázás, az oktatási (valamint gyerek és ifjúsági tömegszervezetek) általt standardizált szocializáció, a propaganda és agitáció rendezvényei, eseménytematizálása.

A modernizáció mindezek összegződéseként jön létre.

3. Dobrincu-Irodachi szerint8 a szovjet külpolitikai vonalról való leszakadás jelentette a fordulatot a kommunizmus fejlődésében Romániában. A folyamat 1958–1968 között zajlott. Kezdete a szovjet csapatok kivonulása. A nyílt szembeszállás ideje 1963, a kínaiakkal való kapcsolaterősítés, valamint 1964, az úgynevezett ,,Velev-tervvel” való szembenállás pillanatai 1964 áprilisában, amikor a KGST tárgyalta a szocialista országok közötti munkamegosztás kérdését. Az RMP KB 1964. április 21-i politikai nyilatkozata szovjetellenes és nemzeti volt.

Az így kinyilvánított függetlenség csúcspontja az 1968-as csehszlovákiai invázióval szembeni, Ceauşescu vezette elítélő kampány.

Stelian Tănase könyvében a Gheorghiu-Dej-korszakot vizsgálja, a periodizációja figyelemre érdemes.9 Két ciklust különböztet meg: 1948–1957 és 1958–1972 között, mindkettőn belül pedig megnevez két, egymást felváltó időszakot. Az egyiket ,,a társadalom letámadása” jellemzi: az új hatalom represszív volt, a társadalmat mobilizálta, alacsonyan tartotta az életszínvonalat, a másikban pedig taktikát változtatva érdekeltté tette, anyagilag serkentette elsősorban a professzionális elitet, és csökkentette az ideológiai nyomást. Az első ciklus első időszakát az éles osztályharc jellemezte, és a Sztálin halála utáni felengedéssel ért véget. A második ciklus első időszaka az ’56-os forradalom utáni megtorlási hullámmal és az erőltetett iparosítás előtérbe kerülésével kezdődött és a kollektivizálás befejezéséig tartott. Az ekkor előtérbe kerülő modernizáció a társadalom új rétegződését eredményezi, és megjelennek olyan társadalmi csoportok, a professzionális és kulturális elit olyan csoportjai, amelyek rivalizálnak a politikai elittel. Az új csoportok saját érdekeik megvalósítását követik, és a kommunista elit által vezényelt felgyorsuló változásban, a ,,sikeres megvalósítások” nyomán a társadalom fejlődésének spontán dimenziói az előző korszakhoz képest teret nyernek.

A politika, azért, hogy megőrizze a hatalmi monopóliumot, az ideológai szükségszerűségeknek ad prioritást, ezzel gátolva ezt a fejlődést.

A termelés, fogyasztás racionalizálása, a döntési folyamat, az érdekcsoportok diverzifikálódása, ezen csoportok autonómabbá válása, az elitek közötti meg az elitek és társadalom közötti összetettebb dinamika kialakulása, valamint a spontán (akkoriban a főtitkári beszédekben szubjektivistának és voluntaristának nevezett) tényezők szerepének növekedése ellentétes azzal az iránnyal, melyet a kommunista elit diktál a társadalomnak.

A modernizáció ugyan a rendszer korlátain belül, de olyan racionalizációt feltételez, amely a döntéshozatal decentralizációját, más társadalmi csoportok bevonását jelenti – elsősorban olyanokét, amelyek a politikai elit kívánta modernizációt valóban végre tudják hajtani (professzionális elit, menedzserek, adminisztrátorok, mérnökök, kutatók és tudósok). Ha a hatalom gyorsítani akarta a fejlődést – márpedig akarta, mert a kapitalista Nyugat ezt diktálta –, akkor számolnia ezen csoportok érdekeivel. És az, hogy meddig ment el a politikai elit abban, hogy más csoportok számára is biztosítsa a döntéshozatalban, az előjogok és források elosztásában való részvételt, a legvalóságosabban mutatta, mennyire akar a politikai elit a társadalom modernizálásának irányába elindulni.10

4. Romániában a sztálinizmus biztosította az erőforrások erőteljes koncentrációját. Voluntarizmussal és a társadalom mozgósításával a hatalomnak sikerült 1948 és 1965 között egy extenzív fejlődést kikényszerítenie, elsősorban a sajátos humán források felhasználására, az életszínvonal alacsonyan tartására alapozva. A munkaerő-tartalék az egyik fontos oka volt a kormányzó elit konzervativizmusának. Nem voltak olyan kényszerítő körülmények, amelyek következtében más erőforrást is olyan intenzíven kiaknázott volna, mint a munkaerőt. Erre építhetett (ezt hozta előtérbe) a megyésítés is. A korszak politikai elitje az iparosítást tekintette hatalmi legitimációja alapjának. A program sikere egyúttal létének igazolása is volt. A diktált iram 1953 márciusa vagy 1961 októbere utáni csökkenését úgy tekintették mint a belső helyzet megerősítése érdekében szükséges kompromisszumokat, és arra számítottak, hogy a helyzet stabilizációjával a támadás folytatódik.11

Romániában a felhalmozás, egy új modernizációs korszak – annak ellenére, hogy már a negyvenes évek végén meghirdették – csak az ötvenes évek végén kezdődött. Nemzetközi összehasonlításban ez nem volt kiugróan sikeres folyamat. 1960-ban Románia gazdasági fejlettségben a szocialista országok közül csak Jugoszláviát előzi meg, Görögországgal és Portugáliával egy szinten áll. 1980-ban Jugoszláviával továbbra is egy szinten van, Görögország megelőzi, Portugália – amely 1986-ban csatlakozik az EU-hoz – egy kevéssel lemarad mögötte.12

Az ötvenes-hatvanas évek fordulója a – kelet-európai kontextusba illeszkedő – hivatalos propaganda szerint a gazdasági növekedés megugrásának időszaka Romániában. A legmagasabb politikai fórumok, a pártkongresszusok szónoki emelvényein elhangzottak szerint az 1956–1960 közötti időszakban az ipari termelés átlagos évi növekedése 10,8 százalék, az 1961–1965 közötti időszakban 14,4 százalék volt.13 Ez utóbbi a legmagasabb érték Románia második világháború utáni történetében.

Az időszakot a Szovjetunióban Hruscsov személye, valamint az az elképzelés uralja, hogy a szovjet politikai-gazdasági-társadalmi rendszer felsőbbrendűségének bizonyítékaként a szocialista országok gazdaságai bizonyos területeken utolérik és elhagyják a fejlett kapitalista országok gazdaságait. Az „űrkorszak” nyitányát kétségtelenül a szovjet sikerek jellemzik. A „dognaty i peregnaty” (utolérni és túlszárnyalni) elve a Brezsnyev-korszak kezdetéig uralja a kelet-európai sikerpropagandát.

Hruscsov 1960-ban részt vesz a Román Munkáspárt (RMP) III. kongresszusán, és beszédében többek között kijelenti: ,,A néphatalom megteremtése után a kelet-európai népi demokratikus országok dolgozói sikerrel építik a leghaladóbb társadalmi rendszert, a szocializmust. Politikai és társadalmi szempontból Nyugat-Európa országai máris a történelem perifériájára kerültek. Egyelőre még hivalkodnak gazdasági fejlődésük magas színvonalával. De a szocialista országok már ezen a téren is utolértek számos fejlettnek tartott nyugat-európai országot. A szocialista országok fejlődési üteme oly gyors, hogy komoly mértékben kezdenek utolérni olyan jelentős kapitalista országokat, mint Franciaország és Olaszország.”14

Hruscsov és társai szemlélete szerint a jelen történelmi folyamatainak politikai és társadalmi centruma a lendületesen fejlődő kelet-európai, szocializmust építő országok, élükön a Szovjetunióval. A gond a szocialista gazdasággal van, amelyben az állami tervvel összehangolt folyamatok hatalmas erőforrások mozgósítását teszik lehetővé, de hiányzanak az igazán távlati tervelőirányzatok, a kidolgozott és egyeztetett tervek. Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján a Szovjetunióban húszéves, ennek nyomában pedig, a szovjet szakemberek tanácsait és munkamódszereit követve, Romániában hatéves „népgazdaságfejlesztési”, illetve az ezt magában foglaló tizenöt éves távlati fejlesztési tervet dolgoznak ki. Ehhez igazodva, ezt teljesítve remélik a gyors fejlődést, a kapitalista országokkal folytatott verseny megnyerését.

A Szovjet Kommunista Párt 1959-ben tartott XXI. rendkívüli kongresszusán az 1956-os XX. kongresszuson már meghirdetett elvet mint a tervezés alapelvét hangoztatták. A két kongresszus között megtörtént az első szputnyik fellövése, az „űrkorszak” nyitánya. A Szovjetunió a termonukleáris és a rakétaipar területén megelőzte a nála kétszer nagyobb gazdasági potenciállal rendelkező Egyesült Államokat. A Szovjetunió vezetői úgy gondolták, hogy ha a KGST nyújtotta integrációt jobban kihasználják, a szocialista országok gazdasági-tudományos-műszaki erőit jobban összpontosítják, a növekedés üteme fokozható, akkor pedig 1980-ra, tehát egy emberöltő alatt elérhető a kommunizmus. Az SZKP 1961-ben tartott XXII. rendkívüli kongresszusán megfogalmazták: a szovjet állam össznépi állam, és a cél 1980-ig a kommunizmus anyagi-műszaki alapjainak a megteremtése. A húszéves programban olvasható, hogy 1980-ban a Szovjetunió ipari termelése lényegesen nagyobb lesz, mint 1960-ban a világ ipari termelése, a mezőgazdaság három és félszeres növekedése pedig az élelmiszerellátás bőségét eredményezi.15

A Román Munkáspárt Központi Bizottságának 1961. november 30.–december 5-i plenárisán Gheorghiu-Dej beszámol a kongresszusról. A beszédből a meghirdetett elvek feltétlen elfogadása olvasható ki: ,,A kongresszus világtörténelmi jelentősége abból fakad, hogy – a marxista gondolkodás történetében először – elfogadta a kommunista társadalom felépítésének tudományos programját. A világtörténelem egész menete mutatja, hogy milyen óriási utat tettek meg a kommunizmus eszméi: egy tudománnyá alakult, utópisztikus felfogásból a szocialista világrendszerben megtestesült valósággá váltak, most pedig az SZKP Programja révén konkretizálódik a világ holnapi képe.”16 Mindazt fontosnak tartja, ami a későbbi román pártprogramokban is mint alapelv jelenik meg: ,,A Program sokoldalúan fejleszti és gazdagítja a marxista–leninista tanítás téziseit a szocializmusnak kommunizmussá való átalakítása törvényeiről, a kommunizmus műszaki-anyagi alapjának megteremtéséről; a falu előrehaladásának útjáról a kommunizmus felé, az osztálykülönbségek elmosódásáról és a társadalmi egyenlőség meghonosodásáról; a »mindenkitől képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint« elv alkalmazásának feltételeiről; a kulturális forradalom kiteljesítéséről és az új ember neveléséről; a proletárdiktatúra államának átalakításáról össznépi állammá, a szocialista államrendszer átalakításáról a jövendő kommunista társadalmi önigazgatássá; a kommunista párt vezető szerepének növeléséről.”17

1962 júniusában Moszkvában a KGST-tagországok vezetői tárgyaltak a párhuzamosan kidolgozott hosszú távú tervek egybehangolásáról, és egyeztettek a „szocialista munkamegosztás alapelveiről”. A román vezetők nem fogadták el a román gazdaságra kiosztott szerepet, és 1964-ben Románia megfogalmazta saját különállására vonatkozó téziseit. Ezek lényege: a román vezetés nem egyezik bele abba, hogy egyes gazdasági vezető funkciók az állam hatásköréből állam fölötti szervek vagy szervezetek hatáskörébe menjenek át. Az érvelés szerint ,,a népgazdaság tervszerű vezetése a szocialista állam szuverenitásának egyik alapvető, lényeges és elidegeníthetetlen jogköre, mivel az állami terv az a fő eszköz, amivel a szocialista állam valóra váltja a maga politikai, társadalmi és gazdasági céljait, meghatározza a nemzetgazdaság fejlődésének irányát és ütemét, alapvető arányait, a felhalmozásokat, a nép anyagi és kulturális életszínvonalának növelését célzó intézkedéseket. A szocialista állam szuverenitása feltételezi azt, hogy az állam ténylegesen és teljesen rendelkezzen e jogkörök gyakorlati ellátásának eszközeivel, saját kezében tartva a gazdasági és társadalmi élet vezetésének összes mozgatóerőit.”18

Az állam pedig, bár ezt nem mondják ki nyíltan a román vezetők, mi vagyunk – szovjet vagy bármilyen más segítség és támogatás nélkül. Nem mondják ki, de körülírják: ,,Senki sem ismerheti alaposabban és mélyebben egyik vagy másik országban az osztályerők viszonyát és helyzetét, az erőeltolódásokat és a tömegek hangulatának alakulását, a belföldi és nemzetközi körülmények sajátosságait, mint az illető ország kommunista pártja. Minden párt kizárólagos joga önállóan kidolgozni a maga politikai vonalát, konkrét célkitűzéseit, ezek elérésének útjait és módszereit. […] Nem létezik és nem létezhet »atya-párt« és »fiú-párt«, »felsőbbrendű párt« és »alárendelt párt«, csak az egyenjogú kommunista és munkáspártok nagy családja létezik, egyetlen pártnak sincs és nem is lehet kivételes helye, nem kényszerítheti rá más pártokra irányvonalát és véleményét.”19

Nem csupán vakmerő hatalmi manőverezésről van szó, hanem a szovjet–kínai konfliktus jó taktikai érzékkel való kihasználásáról is. A szovjet tankok segítségével történő hatalommegragadás periódusához, a szovjet gazdasági-műszaki segítséggel, szovjet tanácsadókkal elkezdődő államépítés időszakához, az ország szovjet mintára való területi-adminisztratív átszabásához, a sztálini alkotmány lemásolásához, az ötvenes évek elejéhez képest mindez komoly szemléleti és szerkezeti változást feltételez. Továbbá, és ezt tartom igazi fordulatnak: feltételezi azt a tudást, amely éppen a hosszú távú tervek előkészítése, kidolgozása során halmozódott fel. Feltételezi a pozitív, leltározó, jelentős mennyiségű tudást, valamint a szervezési potenciál kialakításának és fenntartásának, a kongresszusok és a pártműködtetés mindennapi formái által biztosított sikeres legitimációtermelés mechanizmusainak az ismeretét, illetve az erre építő szervezeti formákat, nem utolsósorban pedig egy új generáció legjobb erőinek integrálását a párt- és állami tevékenységbe.

 

Jegyzetek

1. A Magyar Autonóm Tartomány: egy centralizációs kísérlet. Hatalom, értelmiségiek, társadalom, valamint: a szocialista modernizáció kezdetei Románia egy elmaradott régiójában. Hatalom, szakértelem, átalakulás. Mindkettőt lásd: Autonóm magyarok? Székelyföld változása az ,,ötvenes” években. Pro-Print Könyvkiadó Csíkszereda, 2005.

2. Lásd Bartha 2003. 4–29.

3. A magyar társadalomkutatók a nyolcvanas évek közepén-végén több vitában is mérlegelték a fogalom, a tematizálás, a szakirodalom magyar, valamint kelet-európai vonatkoztatási lehetőségeit, valóságmagyarázó értékét. Lásd például Janus, 1988 tél.

4. Példaként írhatom ide a székelyföldi helyzetet. Az 1949–1950-es úgynevezett verifikálás, azaz a párttagok káderezése, igazolása, megszűrése után, az ezt véglegessé tevő tagkönyvcsere nyomán a Magyar Autonóm Tartományban 1954 júliusában 19 558 a párttagok száma, a lakosság mintegy 2,6 százaléka (Arhivele Naţionale, Direcţia Judeţeană Mureş, azaz Állami Levéltár Maros Megyei Igazgatósága [a továbbiakban ANDJM], 1134-es fond, 95-ös iratcsomó, Büróülések, 234–238). A párttagok 49,59 százaléka munkás, 9,6 százaléka kollektivista, 14,39 százaléka szegény- és középparaszt, 4,52 százaléka mérnök és más értelmiségi, a munkások után legnagyobb arányban pedig, 18,5 százalékban funkcionárius (ezenkívül 10 százalék más kategóriákhoz tartozik. Lásd uo.). 1960 végén az átalakított területi-adminisztratív szerkezetben, a Maros Magyar Autonóm Tartományban a párttagok száma 22 250, a lakosság mintegy 3 százaléka  (ANDJM, 1134-es fond, 268-as iratcsomó, Párttagok statisztikája). Ekkor a magyar párttagok aránya 65,33 százalék. A III. pártkongresszus határozatainak megfelelően ezután gyorsabban növekszik a párt taglétszáma, 1962 januárjában már 30 078  párttagot és párttagjelöltet (ANDJM, 1134-es fond, 329-es iratcsomó, Büróülések, 13–20), 1963 decemberében 44 740-et mutatnak a statisztikák. Ez utóbbi időpontban a munkások (43,41 százalék) után a dolgozó parasztok (35,73) a legszámosabb kategória, a funkcionáriusok aránya a három év alatt alig változik (18,2 százalék) (ANDJM, 1134-es fond, 388-as iratcsomó, Büróülések, 78–84.). A magyarok aránya viszont mintegy hat százalékkal csökken (lásd uo.). 1966 végén már a tartomány lakosságának 8,11 százaléka párttag, ez az 1959-es arány mintegy négyszerese (ANDJM, 1134-es fond, 491-es iratcsomó, Büróülések, 19–35.).

5. Lásd a tanulmányt abban a kötetben, amely Andorka Rudolf, Stefan Hradil és Jules L. Peschar szerkesztésében a társadalmi egyenlőtlenségek szociológiai elemzésének nemzetközi irányzatairól nyújt képet.

6. Lásd ezzel kapcsolatban Oláh Sándor könyvét.

7. Emlékezzünk a Ceauşescu-korszak egyik jelszavára: a párt – a nemzet életcentruma – vagy másképp értelmezve, és ez is megfelel a Ceauşescu-korszak szellemének: a párt a nemzeti élet centruma. Eredetiben: ,,partidul – centrul vital al naţiunii”.

8. Lásd  Dobrincu-Irodachi 2005. 23.

9. Lásd Tănase 1998. 218–219.

10. Uo. 220.

11. Uo. 221–222.

12. A gazdasági fejlettségi szint összehasonlítása a korrigált GDP/fő mutató alapján – lásd Hunya 1990. 50.

13. Az adatok a pártfőtitkárok kongresszusi jelentéseiből származnak, lásd Gheorghiu-Dej 1960. 14–110; valamint Ceauşescu 1965. 21–193.

14. Hruscsov beszédét lásd A Román Munkáspárt III. Kongresszusa…1960. 201–246.

15. Minderről lásd Pető–Szakács 1985. 375–376, valamint 398–399.

16. Gheorghiu-Dej: A Román Munkáspártnak az SZKP XXII. Kongresszusán részt vett küldöttsége beszámolója. Politikai Könyvkiadó Buk., 1961. 5.

17. Uo. 15.

18. Lásd Nyilatkozat… 1964. 29–30.  Ugyanitt olvasható, hogy „A KGST-ben részt vevő szocialista országok gazdasági együttműködésükkel kapcsolatosan megállapították, hogy a nemzetközi szocialista munkamegosztás fő módszere, a nemzetgazdaságok közötti együttműködés fő formája a tervek összehangolása a két- és többoldalú megegyezések alapján. A KGST-tag szocialista országok együttműködési kapcsolatainak fejlődése folyamán javaslatok merültek fel olyan formákra és intézkedésekre, mint az összes tagországok számára közös egységes terv és egységes tervező szerv, az iparágankénti műszaki-termelési államközi szövetségek, a több ország közös tulajdonában levő vállalatok, az államközi gazdasági komplexumok stb.” A román vezetők azzal indokolják lépésüket, bár létezik az a tendencia, amelyről Lenin is beszélt, és amire a szovjet vezetők hivatkoznak, csakhogy az egy más világtörténelmi korszakra vonatkozik, és „az egységes világgazdaság kialakulásának tendenciája” a hatvanas évek elején megnyilatkozik ugyan, de „ez a tényező nem hághatja át a szuverén és független országok népgazdaságából álló szocialista gazdasági világrendszer jelenlegi szakaszára jellemző objektív törvényeket”. (uo. 31.) Természetesen az állásfoglalást és az emögött kialakuló különállási tendenciát a szovjet és kínai kommunista vezetés nyílt vitája, a szovjet politikai, katonai befolyási lehetőségek korlátozottsága nyomán kialakuló politikai játéktér teremtette meg a román vezetés számára.

19. Nyilatkozat… 1964. 49.

 

Könyvészet

Bartha Eszter: A sztálinizmus a régi és új historiográfiában. A jelenség meghatározásának elméleti és módszertani problémái. In: Eszmélet 57. 2003. 4–29.

Dobrincu, Dorin és Irodachi, Constantin (ed.): Ţărănimea şi puterea. Procesul de colectivizare a agriculturii în România (1949-1962). Cuvânt înainte de Gail Kligman si Katherine Verdery. Polirom. Iaşi, 2005.

Gagyi József:  A Magyar Autonóm Tartomány: egy centralizációs kísérlet. Hatalom, értelmiségiek, társadalom. In:  Autonóm magyarok? Székelyföld változása az ,,ötvenes” években. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005. 398–420. (2005a)

Gagyi József: A szocialista modernizáció kezdetei Románia egy elmaradott régiójában. Hatalom, szakértelem, átalakulás. In: Autonóm magyarok? Székelyföld változása az ,,ötvenes” években. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005. 445–476. (2005b)

Hradil, Stefan: Társadalmi struktúra és változás. In: Társadalmi rétegződés. (Szerk. Andorka Rudolf, Stefan Hradil, Jules L. Peschar) Aula Kiadó Kft. Bp., é. n. 67–138.

Hunya Gábor: A Ceauşescu-korszak gazdasága. In: Hunya Gábor–Réti Tamás–R. Süle Andrea–Tóth László: Románia 1944–1990. Gazdaság- és politikatörténet. Atlantisz Kiadó (Medvetánc). Bp., 1990. 49–86.

Oláh Sándor: Csendes csatatér. Kollektivizálás és túlélési stratégiák a két Homoród mentén. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2001.

Pető Iván–Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története – 1945–1985. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp., 1985.

Tănase, Stelian: Elite şi societate. Guvernarea Gheorghiu-Dej 1948-1953. Ed. Humanitas. Buc., 1998.

Pártdokumentumok

Ceauşescu, Nicolae: Raport al Comitetului Central al Partidului Comunist Român cu privire la activitatea partidului în perioada dintre Congresul al VIII-lea şi Congresul al IX-lea al PCR. (A Román Kommunista Párt Központi Bizottságának jelentése a párt tevékenységéről a Román Kommunista Párt VIII. és IX. Kongresszusa közötti időszakról.) Politikai Könyvkiadó, Buk., 1965. 21–193.

Gheorghiu-Dej, Gheorghe: Beszédek és cikkek. Politikai Könyvkiadó, Buk., 1959.

Gheorghiu-Dej, Gheorghe: Az RMP KB jelentése a Párt tevékenységéről a II. és III. Pártkongresszus közötti időszakban, az 1960–1965. évi népgazdaságfejlesztési tervről és a 15 éves távlati gazdasági tervvázlatról. In: Az RMP III. Kongresszusa. Politikai Könyvkiadó, Buk., 1960. 25–26.

Gheorghiu-Dej, Gheorghe: A Román Munkáspártnak az SZKP XXII. Kongresszusán részt vett küldöttsége beszámolója az RMP KB 1961. november 30.–december 5-i plenáris ülésén. Politikai Könyvkiadó, Buk., 1961.

 Nyikita Szergejevics: Hruscsov beszéde a Román Munkáspárt III. Kongresszusán. In: A Román Munkáspárt III. Kongresszusa. 1960. június 20–25. Politikai Könyvkiadó, Buk., 1964. 201–246. 

*** Nyilatkozat a Román Munkáspárt álláspontjáról a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom kérdéseiben. Elfogadta az RMP KB 1964. áprilisi bővített plenáris ülése. Politikai Könyvkiadó, Buk., 1964.