Szerző: Zinner Tibor
Mindszenty József esztergomi érsek, bíboros 5437 napot, majdnem másfél évtizedet, életének közel egyötödét töltötte az Amerikai Egyesült Államok budapesti követségének, majd nagykövetségének falai között. A magyar római katolikus egyház élén trónra emelésétől 1948. december 26-i őrizetbe vételéig éppúgy, mint félrabságában „kiemelt fontosságot tulajdonított a Szent Korona ügyének”. És még utána is, amikor Hegyeshalomtól immár nyugatra, Bécsben, közel szülőhazájához, a Pázmáneumban tartózkodott. Alapállása a koronázási ékszerekkel, közöttük a Szent Koronával kapcsolatban, bármikor bármiképp is magyarázta, egy mondatba sűríthető. Miután 1945 végi bejelentésétől kezdve a köztársaság (majd népköztársaság) bevezetése, törvénybe iktatatása, az államformaváltás szándékaival, meggyőződésével ellentétes volt, annak érdekében írt, beszélt, hogy a fokozatosan kizárólagos hatalomra szert tevő politikai erőcsoport, Moszkva vazallusa ne szerezhesse meg a koronaékszereket, azaz ne szállítsák azokat vissza Budapestre, azok őrzési helyeként a Vatikánt javasolta.
Annak idején a koronaőrség átadta az Ausztriában lévő amerikai hatóságoknak a magyar koronaékszereket, ezzel megakadályozta, hogy a megszálló Vörös Hadsereg kaparintsa meg azokat. Mindszenty – miként országszerte mások – csupán sejtette, de pontosan nem tudta, hogy kik és miként őrzik azokat. Mégis, már 1946. február 10-én levéllel fordult XII. Piuszhoz, felvetve a koronázási ékszerek vatikáni elhelyezését. A pápai államtitkárság támogatta elképzelését, hogy mert miként Washingtonban ismertté vált 1946 áprilisában, „mindaddig, amíg Szent István Szent Koronája biztonsággal nem térhet vissza Budapestre, az Apostoli Szentszék őrizetében legyen”. A válaszból világossá vált – és érvényesült is utóbb mindvégig, a koronázási ékszerek ünnepélyes visszatértéig –, hogy az amerikaiak az ereklyéket Pajtás Ernő koronaőrtől megőrzésre vették át.
Berlinből ezért érkezhetett távirat Washingtonba, a külügyi tárcához 1946. május 31. éjjelén. Ebben tájékozatták a tengerentúli politikusokat az Apostoli Szentszéknek Magyarország katolikusai nevében Szent István koronájának az egyház részére való visszaadása ügyében előterjesztett 1946. február 27-i kéréséről és az amerikai misszió 1946. április 30-án kelt, a Vatikánnak szóló jegyzékéről, várva egyúttal a döntéshozatalt is.
„A vizsgálat azt mutatja, hogy a kérdéses koronát nem erőszakkal hurcolták el Magyarországról, hanem a magyar hatóságok adták át az amerikai hadseregnek megőrzés céljából. Ezért az nem esik a négyoldalú megállapodásban meghatározott visszaszolgáltatandó javak kategóriájába. Ennélfogva az Amerikai Egyesült Államok hatóságainak egyoldalú rendelkezése semmilyen módon nem sérti a négyoldalú restitúciós megállapodást. Az R. D-vel és OMGUS R. osztállyal történt konzultáció után az a javaslat merült fel, hogy a kérdés e három lehetséges variáció egyike szerint oldandó meg:
(1) A koronát az Apostoli Szentszéknek átadni megőrzés céljából mindaddig, amíg biztonságosan visszaszállítható Magyarországra. A Vatikán április 25-i szóbeli jegyzéke szerint Mindszenty bíboros, Magyarország prímása ezt a megoldást ajánlja.
(2) A koronát az Amerikai Egyesült Államokba szállítani letétbe helyezés és biztonságos őrzés céljából. Tekintve, hogy a korona nagy politikai és vallási tartalom és jelentőség hordozója a magyar nép számára, a koronának az Amerikai Egyesült Államokba való fizikai elhelyezése előnyösnek bizonyulna a jövőbeli egyezkedés és a megfelelő időben való visszaadás szempontjából. Az Amerikai Egyesült Államokba szállítás történhet a prímás belegyezésével vagy tudtával, de fennáll a lehetősége, hogy ez a közvéleményben hasonló következményekkel jár, mint amilyenek a német festmények Amerikai Egyesült Államokba viteléből adódtak.
(3) A koronát Németországban, katonai gyűjtőállomáson tartani mindaddig, amíg biztonsággal visszaadható a magyar egyháznak.
Várjuk a Külügyminisztérium tanácsát.”
A politikai tanácsadó Robert Daniel Murphy – aki a Szent Korona sorsának alakulásáról a kezdetektől „képben” volt – által aláírt levél tartalmáról kialakított álláspont szerint az amerikai külügyi tárca a 2. és 3. alternatívát „kedvezőtlenül ítéli meg”, és a „végső rendezésnek a magyar kormány kívánságával összhangban kell megtörténnie”. A dálnoki Miklós Béla vezette kabinet azt kérte – emlékeztettek rá –, hogy a zaszármaztatáskor egy olyan bizottság lesz, amiben a római katolikus egyház képviselőit is magába foglalja. Ebből fakadt a budapesti követhez szóló kérelem: tudja meg, hogy miként vélekedik a budapesti kormány a Szent Koronáról és a koronázási jelvényekről.
1946 augusztusban – esetleges hazahozataluk hírére – arról tájékoztatták a budapesti amerikai követet, Hans Frederick Arthur Schoenfeldet, hogy a Nagy Ferenc miniszterelnök a koronaékszerek esetében a további amerikai gondoskodást részesíti előnyben.
Utóbb, a szentszéki ügyvivő, Péterffy Gedeon arról számolt be a bíborosnak 1947. március 31-én a Vatikánból, hogy Gennaro Verolino, aki a magyar ügyek referense a Vatikáni Államtitkárságon, azt mondta neki, a Szent Koronáról „a tárgyalások az amerikaiakkal folyamatban vannak”.
Tengerentúli, egyesült államokbeli és kanadai útja során Mindszenty megemlítette Francis Josef Spellman bíboros, New York érseke előtt a Szent Korona ügyét. A magyar főpásztor emlékiratához annak idején számos feljegyzés készült és töredékes szövegek is fennmaradtak. Ezek egyike arról tudósít, hogy Spellman bíboros „a magyar Szent Koronát segített odaadással megőrizni”. 1947. július 26-án levelet írt a hadügyi tárcához, kérve, hogy a Szent Koronát a katonai vezetés a „lehető legnagyobb gondossággal kezelje”. Onnan a State Departmentbe küldték át az érsek levelét válaszadásra.
Az 1947-es nemzetgyűlési választás napján az esztergomi érsek levelet írt az Amerikai Egyesült Államok budapesti követének, ismételten szorgalmazva a koronázási ékszerek Vatikánba juttatását. Kérelmét ezúttal egy vélelmezett háborús helyzet bekövetkeztével és annak a Szent Koronára esetleg káros következményeivel igyekezett alátámasztani. Selden Chapin szeptember 12-én kelt válaszában megnyugtatta a bíborost, aki – ennek ellenére – osztrák és német főpapok segítségét is kérte. Ennek tudható be, hogy a salzburgi érsek, Andreas Rochracher november 17-én Spellmanhoz bíboroshoz írt levelében a Szent Korona Vatikánba szállítását javasolta. New York érseke tanácskozott az amerikai tábori püspökség kancellárjával, a magyar emigráció tagjaival, de 1947. december 9-én elutasította a Vatikánba szállítást.
Sokat mond az ügy nem akut voltáról a szentszéki ügyvivő Mindszentyhez írott jelentése. 1947. november 27-én Péterffy Gedeon beszámolt a Giovanni Battista Antonio Maria Montini helyettes államtitkárnál tett látogatásáról, ahol érintették a Szent Korona ügyét is: „ők lépéseket tettek az amerikai hatóságoknál Eminenciád kérésének megfelelő értelemben, azonban mindig kitérő választ kaptak eddig. Azt mondta, hogy további részleteket illetően forduljak Innitzer bíboros úrhoz, aki éppen ezekben a napokban Rómában tartózkodik. Erre hivatkozással felkerestem Innitzer kardinálist, aki lényegesen újabb momentumokat nem tudott nekem mondani, mint hogy Eminenciádnak egy előzetesen jelzett bizalmi embere cs–y nála megjelent és ő ajánlósorokkal látta el, hogy továbbmenjen Németország felé. Azt is mondta nekem a bíboros úr, hogy a másnapi kihallgatásánál, a Szentatyánál, Őszentsége előtt is fog szólani erről.”
A szentszéki ügyvivő jelezte, hogy ismételten felhívta az illetékes vatikáni tényezők figyelmét a Szent Koronára, mert a Képes Figyelőben hír jelent meg annak megtalálásáról. Péterffy 1948. január 1-jén papírra vetette, hogy „valószínűtlennek látszik előttem, hogy az amerikaiak kiadnák”.
Péterffy 1948. március 30-án jelentette, hogy olvasta a magyar sajtóból, hogy az Amerikai Egyesült Államok jegyzékben utasította el a Szent Korona visszaadását. Igaz-e a hír, mit tegyen, ezért kérte a választ Esztergomból. Egy hónap múlva, április 30-án azonban a szentszéki ügyvivő már megnyugtathatta a bíborost. Beszélt az amerikai ügyvivővel, Parsonsszal, aki kijelentette: „politikájuk a Szent Koronát illetően nem változott meg, azt szinte határozottan mondta, hogy nincs szándékukban visszaadni a kormánynak.” A Szentatya kijelentette – így Péterffy –, hogy „újabb lépéseket tesznek. Így most már alig történhetik valami a Szent Koronával anélkül, hogy a Vatikánt erről ne tájékoztatnák vagy meg ne kérdeznék.”
Hónapokkal később mégis változott a helyzet. 1948. szeptember 10-én Péterffy már azt tudatta a bíborossal, hogy a Szent Korona ügyében „a döntő szót a budapesti követ véleménye képviseli. Azt a gondolatot, hogy szent tárgy lévén illő kegyeletes elhelyezést kell biztosítani kell neki, így jöhetne szóba valami nyugati kegyhely, ismételten fogom hangoztatni. Változást vagy intézkedést azonban, amíg a diplomáciai viszony fennáll a két kormány között, aligha lehet várni.”
Magyarország prímása további információt a Szent Koronáról az idő tájt nem kapott, néhány hónappal később pedig már nem is kaphatott a Vatikánból, mert az államvédelmisek letartóztatták. Mi több – miként visszaemlékezett rá – „a legsúlyosabb vádak és azok bizonyítékai között épp az volt, hogy „Megakadályoztam IDÉZET KEZDETE? a Szent Korona hazaszállítását, hogy alkalmas időben megkoronázhassam vele Habsburg Ottót”.
Rákosi Mátyás országlása idején a magyar hivatalos álláspont azt rögzítette, hogy a koronázási ékszerek a magyar állam tulajdonát képezik, szemben az Amerikai Egyesült Államok felfogásával, miszerint ők megőrzésre kapták, és ezért különleges státusú tulajdonként kezelik. A kommunista hatalmi elit azonban nem tudta alku tárgyává tenni az ún. Standard-ügyben törvénytelenül letartóztatott, majd elmarasztalt Robert Vogeler mérnök szabadlábra helyezésének ügyét sem az ereklyék visszaadása érdekében. Az Amerikai Egyesült Államok sem a magyar diktátornak és körének, sem a Vatikánnak nem adta át azokat. A forradalom és szabadságharc eltiprása után a koronaékszerek visszaadása érdekében indított újabb kísérletek azért nem járhattak sikerrel, mert az Amerikai Egyesült Államokban élő magyar és kelet-európai emigráció tagjai ezt az aktust a Kádár János vezette politikai rendszer elfogadásához való hozzájárulásnak tekintették volna.
Mindszenty bíboros a Szent Koronáról
Azt követően, hogy elhallgattak a fegyverek az európai harctereken, a rangidős kalocsai érsek, Grősz József kérésére Mindszenty József veszprémi püspökként fogalmazta meg a magyar püspöki kar első főpásztori szózatát, mely 1945. május 24-én vált ismertté. Ebben olvasható, hogy „a Szent Korona és az áldást osztó Szent Jobb, a magyar tisztelet és kegyelet ősrégi emlékei ismeretlen helyen vannak”. Noha az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. május 25-én hozott határozatában csupán az ötödik helyen jelölte Serédi Jusztinian megüresedett székébe a veszprémi püspököt, a pápa mégis Mindszenty mellett voksolt. A Miklós Béla vezette kormány szeptember 17-én ezt tudomásul vette.
Az immár érseki az székvárosban, Esztergomban tartózkodó főpásztor papírra vetette, hogy e városból „indult útjára a magyar államiság, amikor [István] megkoronázták a II. Szilveszter pápától kapott Szent Koronával […] Esztergom annak a középkori keresztény államfelfogásnak finom és emberi jelentkezése, melynek világviszonylatban mása a pápa és császár kettőssége. A gondolat magyar megtestesítője a király és az esztergomi érsek. A prímás koronázza a királyt a Szent István fejét érintő Szent Koronával. Csak ettől a pillanattól lesz feje, királya a nemzetnek. A koronázásnak nálunk a 13. századtól közjogi jelentősége van. A Szent Korona minden jognak és hatalomnak a forrása. Az egész nemzet, a koronás király és népe alkotják a Szent Korona testét. A Szent Korona egyesíti a királyt és a nemzetet; s a nemzeti szuverenitásnak is a Szent Korona a forrása.”
Már őrizetben volt – Budapesten a hírhedt Andrássy út 60.-ban tartották fogva –, midőn ezekre a napokra visszaemlékezve vetette papírra azt, hogy „az én leveleimből, amelyek – úgy látszik – már régóta a rendőrség kezében vannak, világosan kitűnik, hogy a Szent Koronát, ezeréves és legféltettebb ereklyénket és kincsünket azért akartam Rómába vitetni, hogy a bizonytalan és viszontagságos helyzetből kimentsem. Olyan híreket kaptam, hogy a Szent Korona nincs megfelelő őrizetben, és így még attól is félni kell, hogy régészeti vizsgálatoknak vetik alá. Ezek a szempontok indítottak arra, hogy az ezer évvel előbb Rómából érkezett Szent Koronát a magyarság nagy barátjának, XII. Pius pápának gondjaira bízzam.”
Azután bekövetkezett a bíboros számára is Magyarhon börtönvilága, s a visszanyert szabadság négy napját követték a félrabság hetei, hónapjai, évei. Mindszenty közel nyolc esztendeje élt már az Amerikai Egyesült Államok biztosította menedékében a Szabadság téren, amikor egyfelől 1964. augusztus 24-én Lyndon Baines Johnson elnökhöz, másfelől két nappal később – élve a követség biztosította lehetőséggel, Washingtonon keresztül – levéllel fordult VI. Pál pápához, akit még Montini helyettes államtitkárként jól ismert a korábbi esztendőkből.
„Az újsághírek szerint tárgyalások fognak kezdődni az Egyesült Államok és a Kádár-rendszer között. Attól tartok, a Szent Korona lesz az egyik követelés.
A Szent Korona, amennyire tudom, az Egyesült Államok hadserege kezében van Németországban. A második világháború után az új rendszer egyszer már visszakövetelte. A Vatikán és Spellman bíboros előterjesztette a kérésemet, hogy ne adják vissza a Szent Koronát a vörösöknek. Így is történt, Truman elnök még a gondolatot is élesen elutasította.
Ez a kérdés volt életfogytiglani ítéletem egyik oka és ürügye. Ha szükség lenne rá, a Szent Koronáért és annak kimondhatatlan szellemi jelentőségéért újra börtönbe mennék. Ma is nagy a veszély. Bizalommal kérem Elnök Urat, mentse meg a koronát.
A Szent Koronát az új magyar kereszténység kapta Szilveszter pápától 1001-ben Szent István, az első magyar király számára. Csaknem ezer éven át minden magyar királyt ezzel koronáztak meg. Ez hazánk és kereszténységünk ősi mivoltának pecsétje, a világon egyedülálló keresztény és alkotmányos szimbólum. A magyar integritás megtestesítője a két igazságtalan békeszerződés után, melyek tönkrezúzták a legtökéletesebb történeti, geológiai, gazdasági és kulturális egységet, a magyarok abszolút többségét ebben az országban a magyarok és az elszakított nemzetiségek óriási kárára és boldogtalanságára, akik bár kisebbségben voltak, az »anyaországok« parlamentjeiben mégis azt vallották, hogy Magyarországon jobb volt (Radić, Trumbić, Hlinka, Juriga, Maniu, Slavici stb.).
A Szent Korona nem lehet az ateista bolsevikok tulajdona. Nem történhet meg, hogy a Szent Korona a szovjetek vagy a csehek, románok, szerbek kezébe kerüljön, és feldarabolják vagy eladják egy aukción, és az árát szétosszák. Ugyanígy nem kerülhet a magyar bolsevikok kezei közé sem. Ez példátlan botrány lenne.
A Vatikán is kifejezte érdeklődését ebben az ügyben, de nem ismeri az újabb veszélyt. Úgyhogy a nevében is kérem Elnök Urat.
Mr. Rusk legutóbb kijelentette, az Egyesült Államok külpolitikája 1945 óta változatlan. Mi, magyarok azt kérjük, hogy ez nyilvánuljon meg a hadsereg és Truman elnök példája nyomán a Szent Koronával kapcsolatban is.”
Mindszenty (és társai) 1949-es elmarasztalását Rákosi s kiszolgálói, az államvédelmisek készítették elő. Alig két héttel őrizetbe vétele után az egyre nagyobb hatalmat szerző honi diktátor meghatározta s rendszerbe foglalta a „vizsgálatot” lezáró összefoglaló jegyzőkönyv általa elvárt tartalmát. Szerinte a bíboros célkitűzése „föderatív közép-európai királyság Magyarországgal, Ausztriával, ha lehet Bajorországgal, Habsburg Ottóval az élén, aki mellett Mindszenthy [sic!] játszotta volna az első hegedűst, miután a magyar koronát a fejére tette volna. […]
Ezután rendszerbe kell foglalni tevékenységét:
1./ hűtlenség és a magyar demokrácia megdöntésére irányuló tevékenység,
2./ kémkedés,
3./ a Szent Korona,
4./ a valuták.”
Rákosi irányításával zajlott tehát az előkészítés, majd a büntetőeljárás lefolytatása is. Miután illetéktelenül beavatkozott, törvénytelenségek garmadája érzékelhető. Ezek után a meghurcolt főpap – nem meglepő – Szabadság téri menedékében a megszállók és kiszolgálóik hatalomból történő eltávolítását tekintette alapfeltételnek ahhoz, hogy a koronázási ékszereket visszaszolgáltassák.
Mindszenty bíboros Johnson elnökhöz írott újabb, 1966. augusztus 26-i levelében kitért az Amerikai Egyesült Államokban őrzött koronázási palást sorsára is, nehogy az enyészet martaléka legyen. Ezt oly fontosnak érezte, hogy három nappal később írott napi jegyzeteiben is papírra vetette. „Elküldtem a levelet az elnöknek: köszönet a Szent Korona, a szt. palást megmentéséért. A koronázási palást felülvizsgálatát kérem.” Mint írta: „huszonegy éve aggaszt Magyarország szent kincseinek, Szent István koronájának, a koronázási palástnak stb. a sorsa, legyek bár Esztergomban, a kommunisták börtönében vagy az amerikai követség menedékében. Kezdettől az a félelmem, hogy elpusztulnak, ha a rendszer megszerzi őket. Talán szétszedik és eladják őket valami anyagi haszonért. Vagy szétosztják az ezeréves magyar nemzet utódállamai között, vagy elkobozza őket a Szovjetunió, hogy kiállítsa az Ermitázsban, esetleg pénzzé teszik őket, hogy enyhítsenek a krónikus gabonahiányon.
Az Ön ügyvivője, Mr. O’Shaughnessy biztosított engem, hogy nemcsak a Szent Korona, hanem a koronázási palást is az Egyesült Államok kezében van letétben a magyar nép számára, egy tökéletesen biztonságos helyen. Ez az információ szinte teljesen elűzte a félelmeimet.
Hála Istennek, hogy az Egyesült Államok elnökeinek nagylelkű gondossága és figyelme a szent és történelmi kincsek iránt meghiúsította a kommunisták ezzel ellenkező szándékait. Az Egyesült Államok nem fogja kiadni azokat sem a szomszédos államoknak, sem a Kremlnek.
Mégis megmaradt bennem egy kisebb aggodalom a koronázási palástot illetően. A láthatóan gondos tárolás ellenére nagy jelentőségű művek estek áldozatául az évek folyamán az idő vasfogának. Tisztelettel kérem, Elnök Úr, hogy a palástot és annak tárolási helyét vizsgálja meg, mondjuk, egy múzeumi kurátor, aki ért a kényes, régi textíliákhoz, hogy meggyőződjön például arról, hogy nem jelentek-e meg rajta foltok vagy szennyeződések, vagy hogy nem lenne-e tanácsos másutt vagy másképp tárolni. Nem azért kérem ezt, mert kételkedem a palást őrzőinek gondosságában, hanem pusztán az ezeréves textília iránti mély aggodalmam okán.
Ezeket a kincseket tehát megőrzik jogos tulajdonosuk, a magyar nép számára. A nép azonban nem menekült meg. Felbátorodva az Ön koronázási jelvényeink iránti nemes gondoskodásától, arra kérem, kísérelje meg megmenteni a tulajdonosaikat is.” Levelében kitért még arra is, hogy „az Egyesült Államok történetében a lengyel Koscius[z]ko és Pułaski, valamint a magyar Kováts ezredes és Teller dicsőséges szerepet játszott. Ezekért az érdemekért az Amerikai Egyesült Államoknak mint immár egy nagyhatalomnak a maga nagyszerű elveinek megfelelően viszonzást kellene nyújtania. Buda várában évszázadokig együtt volt a Szent Jobb, a korona és a koronázási palást. Az ezeréves nemzet évente körmenetet rendezett augusztus 20-án a fővárosban. Ennek lehetőségét kérjük újra Istentől és Elnök Úrtól.”
A bíboros az amerikai szabadságküzdelmekben részt vett személyek és a kortárs atomtudós, a „hidrogénbomba atyja” nevének összhangba hozásával kívánt – ki tudja, hogy hányadik alkalommal – ismételten, de eredménytelenül nyomást gyakorolni az tengerentúli politikusokra, hogy aktívabb politikát folytassanak a „rab nemzetek”, közöttük Magyarország szebb jövője érdekében. A forradalom és szabadságharc tizedik évfordulóján, november 2-án az elnökhöz írott újabb levelében megismételte köszönetét „a Szent Koronával és a koronázási palásttal kapcsolatban. Mindkettő ügyben megnyugtató választ kaptam. Ez nagy dolog, nagyra értékelem.”
Mindszenty bíboros – 1966. november 28-tól immár a nagykövetség menedékéből – 1967-ben négy levelet írt az elnöknek, közöttük az 1967. május 17-én papírra vetettben (amelyben Románia politikáját vette górcső s kemény elmarasztalás alá) foglalkozott a Szent Koronával is. „Engedelmével hozzá kell fűznöm 1966. augusztus 26-ai és november 2-ai levelemhez a következőket.
Kifejeztem mély hálámat a magyar Szent Korona és a koronázási palást elszállításáért.” A bíboros a koronázási ékszerek biztonságba helyezéséért mondott köszönete mellett ismételten kitért azonban arra is, hogy „mentsék meg tulajdonosát, Magyarországot és Közép-Európa 172 millió lakosát is. Ők képviselik az Amerikai Egyesült Államokban évente megünnepelt 30 rab nemzet legcivilizáltabb és legtörténelmibb részét.”
Martin Joseph Anthony Hillenbrand nagykövet 1967. október 24-én immár Budapestről keltezett hangulatjelentésében olvasható, hogy a bíborost a Die Presse október 18-i száma foglalkoztatja, amely szerint távozásáért cserébe a magyar kormány feltételei között Szent István koronájának visszaadása is szerepel. Mindszenty azt mondta, hogy ilyen feltétel esetén ő sohasem fogja elhagyni Magyarországot, mert nem egyezhet bele abba, hogy a korona visszatérjen. A nagykövetségen elmondták a bíborosnak, hogy a bécsi lap felvetése csak hipotézis, és nincs arra vonatkozó információjuk, hogy ez a kérdés felmerült volna. A bíboros azért ellenezte az idő tájt a korona visszatértét, mert okkal nem kívánhatta, hogy a hatalmon lévő kormány vehesse azt át. Minderre visszatért az őt meglátogató Franz König bécsi bíboroshoz írott 1967. október 27-ei táviratában is: „a napi sajtó a szentkoronát a prímás engedélyezett távozásának ellentételévé tette. Nem akarnék ilyen fényben feltűnni, még kis időre sem. […] Ha nincs korlátozás és változás főegyházmegyém kormányzásában, ha nem kell ellentmondani a Szent Koronának és kötelessége[m]nek, teljes tekintettel minden összetevőre és körülményre, a külföld legközelebbi részére mennék. Akkor, engedelemmel, meglátogatnám Őszentségét és elfogadnám atyai óhajait.”
König bíboros Mindszentynél 1967. október 17-én tett nyolcadik látogatása során elérte, hogy a magyar bíboros a magyar–vatikáni tárgyalások végeredménye előtt nem kívánta elhagyni a nagykövetséget. Még másnap délelőtt is tárgyaltak. König bíboros Mindszenty aznap írott levelét is magával vitte a Vatikánba VI. Pál pápához. Amleto Giovanni Cicognani bíboros államtitkártól érkezett a megnyugtató, a magyar–vatikáni tárgyalásokat ismertető válasz, november 29-én keltezték az Apostoli Szentszéknél. Levelében az is olvasható, hogy „természetesen a vitába nem lett bevonva a »korona« kérdése, amit a sajtó egyes képviselői hamisan feltételezték”.
A bécsi érsek, König újabb, immár 11. utazási szándékáról 1970. szeptember 2-án jött a hír táviratban a budapesti nagykövetségre John Portner Humes bécsi amerikai nagykövettől. Öt nappal később a két bíboros találkozott. A közöttük elhangzottakat az amerikai ügyvivő, Francis Joseph Meehan ügyvivő foglalta össze a külügyi tárcához küldött felterjesztésében, melyet a bécsi érsek látogatása utáni napon, szeptember 8-án továbbított:
„König elmondta, hogy Mindszenty kifejezte mély aggodalmát amiatt, hogy Szent István koronáját esetleg visszaadják a magyar rezsimnek. König hozzátette, megkérdezte Mindszentyt, mi lenne a véleménye, ha a korona a Vatikánhoz kerülne inkább. Meg volt lepve, mint mondta, hogy a bíborosnak az volt a válasza, hogy a koronának a Vatikánhoz való visszatérése »lenne a legjobb megoldás, és ez őt nagyon boldoggá tenné«. König megjegyezte, hogy a koronának a Vatikán felé való átadása valóban segítené az Egyesült Államokat abban, hogy érzékeny politikai kérdésektől szabaduljon. Ugyanakkor nem tért ki arra, hogy ő vagy a Vatikán szorgalmazhatná a kérdést.”
A bécsi amerikai nagykövet 1970. szeptember 11-én táviratban értesítette a külügyi tárcát Washingtonban és a budapesti amerikai nagykövetséget König bíboros kéréséről: ha Alfred Puhan, az új budapesti nagykövet Bécsben jár, szeretne vele beszélni. König hallgatott arról, mi lenne megbeszélésük tárgya, de Humes úgy vélte, lehet, hogy Szent István koronájának a Vatikán felé történő visszaadásáról van szó, amit König ismételten felvetett.
Szeptember 14-én Washingtonból a külügyi tárcát irányító William Pierce Rogers egyetértését fejezte ki, hogy a Mindszenty-kérdés megoldása a budapesti kormány, a Vatikán és Mindszenty ügye, amelyet amerikai részről figyelemmel kell kísérni. A Szent Korona ügyében pedig utalt Hillenbrandnak utódához, Puhanhez küldött, augusztus 11-i utasítása utolsó előtti bekezdésére.
Puhan október 20-án hosszabb levélben számolt be bécsi útjáról és König érsekkel való megbeszéléséről Daviesnek, aki a washingtoni külügyminisztériumban az Európai Ügyek Hivatalának államtitkára volt. König előadta neki, hogy több magyar püspöknek említette a Szent István-koronát, akik mind azt hitték, hogy az a Vatikánban van. Majd az Apostoli Szentszéknek is beszámolt látogatásáról, de nem tudta, hogy ott mi az elképzelés a Szent Koronával kapcsolatban. Azt kérdezte Puhantól, van-e információja arról, hogy a washingtoni apostoli delegátus ez ügyben lépett volna a külügyi tárca irányába. Puhan nem tudott ilyenről, és tájékoztatta Königet, hogy minden vatikáni felvetést komolyan tanulmányozni fognak. Ugyanakkor rámutatott arra is, hogy Péter János magyar külügyminiszter az ENSZ-közgyűlésen elhangzott ostoba, támadó hangvételű beszédében azzal vádolta Washingtont, hogy az atomsorompó-egyezmény megsértésére készül. Ezek után kétséges, hogy megfelelő-e most az idő a Szent Korona státuszát illető változtatásra: a magyarok nem várhatnak arra, hogy mi jószolgálattal vi¬zonozzuk azt. Az érsek ezt megértette. König visszatért a Szent Korona témájára. Nagy bizalommal elmondta és kérte, hogy ebben az összefüggésben ne nevezzem meg őt, de jelenleg egy magyar egyházi küldöttség van a Vatikánban, ahol szóba kerülhet a Szent Korona ügye is.
Puhan terjesztette fel a külügyi tárcához a bíboros újabb, 1970. október 13-én keltezett levelét. Ebben az esztendőben immár fél évszázada hatályban volt a trianoni békediktátum, ennek és az újsághíreknek a hatása okkal érződött a bíboros levelében.
„Bizalommal kérek nemes lelkű segítségét a Szent István szentkoronáját fenyegető óriási veszély miatt, mely koronát II. Szilveszter pápától kaptuk 1000 előtt. 1945-ben az Amerikai Egyesült Államok hadserege XII. Pius pápa, a mai VI. Pál pápa, Rohracher salzburgi érsek, Spellman bíboros stb. közbenjárására Németországban, Wiesbadenben őrizte az oroszok és a rabló magyar bolsevikok elől.
Alulírott is, még mint veszprémi püspök nem csekély erőfeszítéseket tett, és adományokat is osztott több, már elszegényedett arisztokratának, üzenetvivőimnek. Azt kértem, hogy küldjék a koronát az Apostoli Szentszéknek, az eredeti adományozónak. De megnyugodtam, mikor a Szent Korona és a koronázási palást Washingtonba érkezett.
Ezen a nyáron az Amerikából és a nagyvilágból érkezett hírek nagy félelmet, megdöbbenést és botrányt okoztak, mikor hirtelen arról tudósítottak: az Amerikai Egyesült Államok és (az áruló) Kádár viszonya olyan kitűnő, hogy – bár nem az idei augusztus 20-án (Szent István ünnepén), de utána [Kádár] feltétlenül meg fogja azt kapni. A koronázási palástot nem kéri, csak a koronát. Az amerikai tiltakozási hullám ismeretes.
Én nagyon veszélyesnek látom a helyzetet.
1.) Mind a szöveg, mind a forma tekintetében az Amerikai Egyesült Államok nyilatkozata a legijesztőbb az üggyel kapcsolatban. A sajtónyilatkozat a Szent Koronát nemzeti kincsnek és tulajdonnak nevezi. Ez nyitánya lehet egy tulajdonjogot illető jogi eljárásnak.
Kádár és rendszere azonban nem azonos a nemzettel, hanem áruló és az agresszor Oroszország által kiválasztott eszköz (1957. 62-es ENSZ-határozat), bár 1963-ban az Egyesült Nemzetek Szervezete cserbenhagyta a nemzetet és levette a napirendről a magyar kérdést. Kértem Mr. Dullest, hogy tegyen erőfeszítéseket a szavazásnál. Ő sok szövetségest talál az új tagnemzetek között. A békés egymás mellett élés sok mással együtt a magyar kérdést is felemésztette. Kevésbé fontos kérdésekben Mr. Dulles később sok más tagállammal kitűnő szavazatokat ért el.
Bár az Amerikai Egyesült Államok sosem követelt elégtételt, amiért Kádár kiutasította követét és a követség személyzetének egyötödét, az új nagykövetség létesítésével Kádár kapott óriási kitüntetést. A magyar nemzet diplomáciai szinten megszűnt létezni.
2.) Kádár óriási nyomást gyakorolt a magyar püspöki karra, mire az közös pásztorlevelet adott ki Szent István ünnepére:
»A Szent Korona, amelyet népünk gonddal óvott ezer esztendő viharaiban, amelyet ma is örömmel őrizne…«. (Új Ember, 1970. augusztus 16.)
Ha Kádár nem indít támadást ebben a kérdésben, akkor a közvélemény megnyilvánulásaként teszi majd közzé az idevágó körlevelet. A pásztorlevél Montini államtitkár-helyettes nevével jobbára elfogadhatatlan. A mostani Szentatya leveleket írt ebben az ügyben és amikor az oroszok, Rákosi és Kádár Msgr. Montini aláírásával megtalálták ezeket a leveleket, megharagudtak rá és a pápára a Szent Korona miatt.
A nemzeten és a Szent Koronán túl engem is sért méltóságomban és személyemben egyaránt. Amikor 1948 decemberében letartóztattak és elítéltek, 1949 februárjában Nyárádi Miklós magyar pénzügyminiszter és a Gazdasági Főtanács elnöke (1947–48), akkor és most is svájci emigrációban kijelentette: »kötelességem felfedni ennek a tragikus ügynek (Mindszenty bíboros ügyének) történeti hátterét.
A bíboros ellen a magyar kormány által felhozott különböző vádakkal kapcsolatban abban a helyzetben vagyok, hogy megalapozottan elmondhatom a következőket:
1.) A magyar katolikus egyház kiirtására indított kampányt Moszkva akarta, döntötte el és irányította.
2.) A bíboros álláspontja a Szent Korona visszaadásával kapcsolatban, amire a Habsburg-dinasztia restaurációjára szőtt összeesküvés vádját alapozták, egybeesett a magyar politika e kérdésben kialakított álláspontjával.
3.) Amennyiben a bíboros ügyleteket hajtott végre külföldi valutákkal, az azért volt, mert prímásként azoknak a kiváltságoknak az értelmében cselekedett, melyekkel ezekben az ügyekben a magyar kormány ruházta fel az országban működő humanitárius emberbarát szervezetek és egyházak érdekében.
Ennek a feltáró nyilatkozatnak az időpontjában én hivatalos küldetésen jártam. Ráébredvén, hogy nem tudom sem megállítani, sem lelassítani ezt a katasztrofális folyamatot, valamint gazdasági és politikai okokból 1948. december 3-án úgy döntöttem, hogy lemondok és nem térek vissza Magyarországra.«
Ezt a nézetet hamarosan magáévá tették a magyar kormány kommunista tagjai. Ekképp hogyan vádolhatja valaki Mindszenty bíborost olyan magatartásért, amely azonos a kormány magatartásával? Hogyan értelmezheti sérelmesként valaki ezt a magatartást, ha az állampolgár álláspontja tökéletesen »egybeesett a kormány álláspontjával.« (N. Y. Herald Tribune, 1949. október 11.)
Mindebből világossá válik, hogy
1.) Sztálin volt az üldözőm, mikor Washington már mélyen benne volt a hidegháborúban.
2.) Tervbe volt véve a katolikus egyház megsemmisítése.
3.) Rákosi és belügyminisztere, Kádár kitalált egy mesét: egy Rómában általam végrehajtott koronázást, mintha keresnék és találnék is egy olyan naiv trónkövetelőt, aki kész lenne odajönni megkoronáztatni magát, hogy aztán Sztálin, Rákosi és Kádár örökös vazallusa legyen. Ebből csak annyi igaz, hogy meg akartam menteni az ellenségtől a Szent Koronát, amely 1945-ben is óriási veszélyben volt, akárcsak az első bolsevizmus (1919) idején, amikor Kun Béla ajánlatot tett a meghívott külföldi – elsősorban a Hollandiából jött – vásárlóknak. Az ajánlat nagyon alacsony volt. A második árverés napja előtt megdőlt a rendszer.
Kádár és rendszere nem hálás az ingyen és méltatlanul kapott kitüntetésekért. Ellenkezőleg, támadja az Amerikai Egyesült Államokat és személyesen az elnököt. Azt kérem, álljanak ellent. Amennyiben ez nem lehetséges, azt kérem, Elnök Úr, küldje a kincseket a Vatikánba az eredeti elgondolás szerint. Így nem válik semmivé egy élet, amire a Sátán fenekedik. A Szent Korona így nem válna kitüntetéssé 2,5 millió embrió elpusztításáért (ami 1947 és 1969 között a szerencsétlen nemzet 1/4 része)…”
A State Department visszautasította a bíboros törekvéseit október 23-án. A külügyi tárca illetékesétől – John Alexander Bakertől, Amerikai Egyesült Államok Külügyminisztériuma Európai ügyek Hivatalának igazgatójától – jött Washingtonból az utasítás Puhannek: „ha az október 9-ei levelem utolsó bekezdésében javasoltak szerint a bíboros emlékezetébe idézi majd az alapszabályokat – írták Budapestre –, hozzátehetné, hogy nem fogjuk továbbítani azokat az üzeneteit, melyek nem a menedékére vonatkoznak. […] Tisztában vagyunk azzal, hogy a bíborost nehéz eltéríteni a szándékától, és láthatóan elutasítja levelezése korlátozását.
Az, hogy a bíboros a végrehajtó hatalom képviselői közül a külügyminiszteren kívül másnak is elküldje az Elnökhöz a koronáról írt levele másolatát, nyilvánvalóan kizárt dolog. Ilyen levelet normális körülmények között nem továbbítunk. Örülnénk, ha rögtön az elején elutasítaná ezt azzal, hogy rámutat, az Elnök dolga eldönteni, kivel osztja meg a kényes kérdésekkel foglalkozó postáját, és hogy a bíboros menedékének kérdése nem tartozik senkire az adminisztrációban a külügyminiszteren kívül. Reméljük, ennyit meg fog tudni tenni, mert úgy érezzük, Ön is és mi is liberálisan kezeljük a bíboros menedékének feltételeit azzal, hogy továbbítjuk az Elnökhöz írt leveleit az emlékiratairól és a koronáról. Határozottan nem szeretnénk, ha a bíboros szélesebb körű levelezésbe kezdene. Az ön megítélésére bízzuk, hogyan hajtja ezt végre, tudva természetesen, hogy önnek továbbra is együtt kell élnie a bíborossal…”
A bíboros 1970. október 13-i dátummal keltezett, immár Robert Milhouse Nixon elnökhöz írott levelére a Fehér Ház válasza csak hónapokkal később, 1971. januárban érkezett meg. A Szent Koronával kapcsolatban négy pontban rögzített álláspontot a nagykövet szóban közölte a bíborossal:?a levelét megkapta a Fehér Ház, ahol azt tanulmányozták; jelenleg nem tervezik a Szent Korona visszaadását Magyarországnak; nagyra becsülik a bíboros érdeklődését a kérdéssel kapcsolatban; végül sajnálják, hogy nem tehetnek eleget kérésének, és nem küldhetik a Szent Koronát a Vatikánba, mert az egyértelműen a magyar nemzet tulajdona, és az adott körülmények között egyoldalúan nem adhatják át a magyar kincset megőrzésükből egy harmadik félnek.
Az Apostoli Szentszék és a Magyar Népköztársaság Kormánya szeptember 9-én aláírt megállapodását követően, 1971. szeptember 28-án a bíboros elhagyhatta Szabadság téri menedékét, és még aznap kora délután megérkezett a Vatikánba. „Az a tizenöt esztendő, amit Mindszenty a követségen töltött, Magyarország számára a konszolidáció éveit jelentette” – írja legismertebb honi monográfusa. Nos, mindez nem csupán az annak idején meghurcolt több mint huszonhatezer börtönbe vetett, kétszázhuszonöt kivégzett – közöttük a forradalom miniszterelnöke, Nagy Imre – és közel tizenháromezer közbiztonsági őrizetbe helyezett, azaz internált, valamint érintett családtagjaik, hanem a bíboros emlékét is sérti. Ugyanis ebben az időszakban, 1962. december 28-án rendelte el a Legfőbb Ügyészség vele szemben a nyomozást hazaárulás és az államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének bűntette miatt. A monográfia szerzőjének megállapítása ellentétes a közismert tényekkel, az 1989 tavaszáig jeltelen sírhantokkal...
Mindszenty bíboros már Bécsben élt, amikor az Amerikai egyesült államok elnökét arról győzködte 1972-ben kétszer is, hogy ne adja vissza a Szent Koronát Magyarországnak. Előbb az év elején, februárban, majd miután nem nyugtatta meg a kapott válasz, október 26-án újabb levelet írt Nixonnak. Ebben azt is papírra vetette – több évtizedes álláspontját ismételten rögzítve –, hogy a Vatikánnak átadhatják a nemzeti ereklyéket. A válasz elszomoríthatta, mert elképzelését – a hasonlóképp következetes washingtoni álláspontnak megfelelően – ismét nem támogatták, a Szent Korona őrzésére ugyanis a Vatikán nem hívatott, hanem „annak a magyar nemzethez kell visszatérnie”. Noha a magyar emigráció szerette volna, 1974 májusában, az Amerikai Egyesült Államokban tett látogatásakor a bíboros nem találkozhatott az elnökkel, nem emelhetett szót személyesen nála azért, hogy a Szent Koronát ne szolgáltassa vissza a Kádár uralta Magyarországnak.
VI. Pál pápa 1973. december 18-án tudatta Mindszentyvel döntését a felmentéséről, azzal, hogy azt egy későbbi időpontban hozza nyilvánosságra. Az esztergomi érseki szék megüresedését 1974. február 5-én jelentették be a Vatikánban. A bíboros 1974. április 3-án aláírt, de el nem küldött „fellebbező levelet” fogalmazott VI. Pál pápának. Ebben olvasható, hogy „ami idáig történt Esztergommal kapcsolatban, az gyakorlatilag megkönnyíti Nixon elnöknek, hogy istentelen kezekbe juttassa a Szent Koronát. Ez idáig az elnök folyamatosan megerősítette előttem, hogy továbbra is szent [tárgyhoz illő] oltalomban részesíti, ám utóbb olyan nyilatkozatokat tett a tömegkommunikációban, amelyek engem nyugtalansággal töltenek el. […]” Mindez a bíboros alkotmányos szerepfelfogásából, az ősi, Szent István-i alkotmány, a Szent Korona iránti hűségéből és ragaszkodásából fakadt.
Végül az Amerikai Egyesült államok Helsinkit követően, James Earl „Jimmy” Carter jr. elnöksége idején, 1978. január 5-én visszaszolgáltatta Magyarországnak a koronázási ékszereket. Mindszenty ez idő tájt már évek óta örök álmát aludta Mariazellben a Magyarok Nagyasszonya-bazilika Szent László-kápolnájában. Mindaddig, amíg végső nyughelyén, az esztergomi bazilika altemplomában 1991. május 4-én újratemették.
Pentru a putea adăuga comentarii trebuie să fii membru al altmarius !
Alătură-te reţelei altmarius