Írta: Bukovszki Péter
A három egymás mellett élő város, Pest, Buda és Óbuda már jó ideje az ország fővárosaként működött, amikor 1873-ban egyesítették őket. A zavartalan együttfejlődésnek azonban sokáig jelentős akadályai voltak.
Az egyik ilyen a népesség és a gazdaság eltérő szerkezete volt: míg a rohamosan fejlődő kereskedővárosban, Pesten a reformkor óta egyre több magyar szót lehetett hallani, az alig-alig változó hivatalvárost, Budát többnyire németajkú polgárok lakták. Az egymás mellett lévő városokat ráadásul a Duna sokáig valóban elválasztotta, az átkelés ugyanis hajóhidakon és csónakokon történt, télen és jégzajlás idején viszont (főleg, ha a folyó vize nem fagyott be és nem lehetett rámenni), leginkább sehogy.
A fizetős mérföldkő
Az első állandó átkelő, a Lánchíd 1849-es átadása tehát valóban mérföldkő volt: ettől kezdve bárki bármikor átkelhetett az egyik partról a másikra. Jobban mondva nem bárki: csak az a személy, aki kifizette a hídvámot. Az áthaladni kívánó gyalogos az egyik oldalon az általa befizetett egy krajcárért cserébe kapott egy speciális érmét, amit az áthaladás után a híd másik oldalán lévő perselybe kellett beledobnia. A vám összege azonban a szállított teherrel együtt növekedett: ha gyalog mentünk, de terhet is vittünk magunkkal, 1 helyett már 2 krajcár volt a díj, a lovasoknak pedig már 4 és így tovább.
Bár a hídpénz a történelem során széles körben alkalmazott adóféle volt, Budapesten idővel kezdett egyre kellemetlenebbé válni. Míg Széchenyi idejében még viták tárgya volt, hogy a hídon való áthaladáskor a nemeseknek is kell-e fizetniük, később már egyre többen emeltek szót ellene. A hídvámnak egyúttal azonban fontos szerepe volt: jelentős bevételt termelt a híd fenntartójának, a Lánchíd Részvénytársaságnak, közvetve pedig a fővárosnak. Ez olyannyira így volt, hogy 1870-re már az építésre felvett összes hitel megtérült, szép haszonnal.
A gyűlölt sarc
Igen ám, idővel azonban a hídvámot sok budapesti a városegyesülés és a fejlődés egyik szimbolikus akadályának kezdte látni. 1874. január 18-án például (ekkor már javában épült a második állandó átkelő, a Margit híd!) több száz pesti polgár memorandumot intézett a főváros vezetéséhez „a lánchídi gyalog vámdíj megszüntetése tárgyában”. Az érvelésük akár mai is lehetne: a helyzet abszurditását éppúgy kihangsúlyozzák, mint a birodalmon belüli és külföldi példákat.
„Miután a testvérfővárosok immár ténylegesen egyesítettek és a hídvám az ’egy és ugyanazon város’ közepette egy ép oly képtelen, mint igaztalan és közkárú, s így a főváros méltóságával, sőt becsületével épen meg nem egyezhető intézmény: felkérjük a tekintetes fővárosi képviselőséget illetőleg bizottságot sürgősen és alázatosan, hogy — a külföld és osztrákhon példája szerint — egy czélszerű módról intézkedni kegyeskedjék, mely szerint ’e gyűlölt vám’ megszüntethessék, jelesen a személyforgalom a lánczhídon (az egyesített Buda és Pest közti e főutczán) ’azonnal’ s minden áron felszabadíttathassék.”
A Lánchíd 1898-ban a mai Széchenyi térről nézve. Az előtérben a vámszedőházak, háttérben a királyi palota, még az átépítés előtt
A hivatal nem tágít
A kérelem azonban nem hatotta meg a városatyákat, ami nem is csoda, ha tudjuk, hogy a vám jelentős bevételt termelt, ami a többi Duna-híd építésének költségéhez is hozzájárult. Bár a kérvényezők a kieső összeg pótlására egy új adófajta, a házbérkrajcár bevezetését is felvetették, amelyet minden háztartásnak fizetnie kellett volna (vagyis a kieső hídvámnál több bevételt hozott volna városnak), a hivatal a javaslatot mégis lesöpörte az asztalról.
Az indok mai szemmel nézve meglehetősen rövidlátónak és cinikusnak tűnik: a városatyák azzal érveltek, hogy míg a házbérkrajcár minden budapestit érintene, a hídvámmal nem ez a helyzet, hiszen az csak a hídon áthaladókat terheli, akiknek ráadásul 30 százaléka nem is budapesti. A javaslat egyébként csak a gyalogosok díjának eltörlésére vonatkozott, a hivatali érvelés ennek fényében tehát még nehézkesebb.
A korabeli városvezetés szerint tehát a Lánchídon való ingyenes gyalogos áthaladás lehetősége nem volt minden budapesti érdeke, tehát nem volt közügy.
Ingyenes átkelés
A hídvám kérdése apróságnak tűnik ugyan, megfizetése sokaknak mégis gondot jelentett. Köztük volt például a fiatal Bartók Béla, aki csak nagy nehézségek árán tudta kigazdálkodni az összeget, nem csoda hát, hogy kitörő örömmel fogadta, amikor 1903-ban (igaz, csak átmenetileg) eltörölték a régóta gyűlölt adót. Egyik levelében ezt sajátos humorral fogalmazta meg: „Mihelyt egy kis időm lesz, tízszer megyek át és vissza a Lánchídon, hogy megspóroljak 20 krajcárt, amit kellene fizetnem, ha nem volnánk ex exben.”
Ez azonban csak átmeneti volt, hiszen a hídvám nemhogy megszűnt volna, de átmenetileg bővült is: mindegyik budapesti átkelőn fizetni kellett ugyanis. Így volt ez egészen 1918-ig, ekkor – vagyis majdnem 70 évvel a Lánchíd átadását követően – az összes hídon eltörölték a hídvámot.
Pentru a putea adăuga comentarii trebuie să fii membru al altmarius !
Alătură-te reţelei altmarius