Szerző: Tarján M. Tamás
„Remus megtudta, hogy becsapták. Megharagudott, s amikor Romulus árkot ásatott a majdani falak köré, hol gúnyolta, hol meg akadályozta a munkát, végül pedig átugrotta az árkot. Erre némelyek szerint maga Romulus, mások szerint azonban egy Celer nevű társa leütötte Remust, s az holtan esett össze. A dulakodásban elesett Faustulus és testvére, Plistinus is, aki – a mese szerint – segített Romulusékat felnevelni.”
(Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok)
Kr. e. 753. április 21-én alapította meg a legenda szerint Romulus és Remus Róma városát azon a helyen, ahol egykor az anyafarkas tejével táplálta őket. A Tiberis folyóra és a híres hét halomra támaszkodó település a következő évszázadokban előbb Itáliát, majd az egész Mediterráneumot uralma alá hajtotta, Róma pedig a birodalom bukása után is az európai kultúra és szellem legfontosabb fellegvára maradt.
Róma alapítását az antikvitás történetírói a Kr. e. 760-730-as évek közé tették, és nagyjából a század közepére helyezték azt a modern történetírók is. A köztársaságkori consulok és hadvezérek egyik legjelentősebb jegyzéke, a Fasti Capitolini a Kr. e. 752. esztendőtől számította a város létezését, a legszélesebb körben elterjedt Kr. e. 753. április 21-i dátum pedig a Kr. e. 1. században alkotó polihisztor, Marcus Terentius Varro becslése nyomán terjedt el. Az alapítás napját illetően egyébként az összes ókori történetíró egyetértett Varróval, aminek az volt a legfőbb oka, hogy Róma polgárai hagyományosan április 21-én tartották Pales pásztoristen és ezzel együtt az Urbs születésének ünnepét, az úgynevezett Palariát. A történettudomány természetesen nem szolgálhat ilyen pontos információval egy majdnem 2000 évvel ezelőtti eseményt illetően, de a Róma közelében végzett ásatások során előkerülő leletek és az antikvitás írói által feljegyzett napfogyatkozások szerint Romulus és Remus korát valóban a Kr. e. 8. század közepére helyezhetjük el. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a két férfi valóban létezett, illetve, hogy az alapítók legendáját történelmi tényként fogadhatnánk el.
Romulus és Remus a monda szerint Alba Longából származott, melynek uralkodóját, Numitort fivére, Amulius letaszította trónjáról, és elűzte a királyságból. Hogy a hatalmat megtarthassa, és a lehetséges riválisoktól is megszabaduljon, a bitorló megölette testvére fiait, leányát, Rhea Silviát pedig a Vesta-szüzek közé záratta. Amulius terve azonban így is kudarcot vallott, ugyanis a legenda szerint Mars isten beleszeretett Numitor leányába, és gyermekeket nemzett neki, akik később a Romulus és Remus nevet kapták. Miután a trónbitorló tudomást szerzett az ikrek születéséről, parancsot adott Rhea Silvia bebörtönzésére – a történet egy másik változata szerint élve eltemettette az asszonyt –, a gyermekeket pedig a Tiberisbe fojtatta, a szolgák azonban megkönyörültek rajtuk, és egy kosárban bocsátották őket a vízre. Romulus és Remus a folyó istenének köszönhetően egy fügefa tövében szerencsésen partra vetődött, ahol a csecsemőket egy anyafarkas táplálta a tejével, mígnem egy Faustulus nevű pásztor megtalálta, és magához vette őket. A legenda kiötlői egy szójátékot is elrejtettek a történetben, ugyanis a monda szerint a latin pásztor felesége korábban prostituált volt, amire a latin nyelvben az anyafarkas jelentéssel bíró lupa szó utalt.
Akárhogy is értelmezzük ezt a kifejezést, annyi bizonyos, hogy az ikrek szerencsésen felnőttek és tudomást szereztek származásukról: idővel visszatértek Alba Longába, megölték Amuliust és újra Numitort ültették a trónra. Romulus és Remus ezután úgy döntött, hogy megmenekülése színhelyén, a Tiberis partján új települést alapít, így aztán Kr. e. 753. április 21-én, a Palatinus hegyén megszületett Róma városa. A két testvér végül nem sokáig uralkodott együtt: a konfliktus magját már a telepeseknek otthont szolgáltató hegy kiválasztása elvetette, az pedig egyenesen végzetesnek bizonyult, hogy Remus átugrotta a barázdát, mellyel Romulus – rituálisan – kijelölte a városfalak helyét. A közhiedelem úgy tartja, hogy a városalapító haragjában gyilkolta meg ikertestvérét, tettét azonban inkább azzal indokolhatjuk, hogy – a város védelme szempontjából – Remus tette rossz ómen volt; a testvérgyilkosság motívuma emellett Róma véres történelmére is utalt.
Bár ez a legenda született meg korábban, és napjainkban is Romulus és Remus története számít ismertebbnek, a császárkorban sokkal népszerűbb volt egy másik eredetmítosz, melyet Vergilius Aeneise ír le a legrészletesebben. Ez a monda – a birodalom növekedésével párhuzamosan – egészen a trójai háború koráig vezette vissza a rómaiak eredetét, akiket a pusztuló városból elmenekülő hercegtől, Aeneastól származtatott. A fiatalember, akit a legenda szerint maga Venus istennő szült a világra, hosszú útja végén Latiumban, a mai Lavinium városának közelében szállt partra. A hérosz állítólag úgy szerzett új hazát a Kis-Ázsiából elmenekülő trójaiakat, hogy feleségül vette Latinus latin király leányát, Laviniát, akit az uralkodó korábban a rutulusok vezérének, Turnusnak ígért. A megsértett király természetesen háborút indított Aeneas ellen, a rómaiak őse azonban győzelmével sikeresen befejezte népe honfoglalását. Romulus és Remus, illetve a trójai hérosz mítosza között persze több évszázados űr tátongott, az antikvitás találékony történetírói azonban könnyen összekötötték a két mesét: a monda szerint Ascanius, Aeneas fia alapította meg Alba Longát, és Numitor, illetve a trónbitorló Amulius is tőle származott.
Felmerül persze a kérdés, hogy vajon mennyi valóságalapja lehet ezeknek a legendáknak? Régészeti leletek alapján valószínűsíthetjük, hogy Róma mondabeli alapítása hozzávetőlegesen megfelel a valóságnak, és arra is nagy az esély, hogy a telepesek a Palatinus hegyén építették fel a későbbi világváros magvát képező első viskókat. A latinok és a hozzájuk hasonló közép-itáliai pásztornépek egyébként Kr. e. 1000 körül telepedtek le Latiumban, Romulus legendája pedig azt is kiválóan érzékelteti, hogy a város a környező törzsek olvasztótégelyévé vált: erre a legkiválóbb példát a szabin nők elrablásának mítosza, illetve a két nép egyesítésének legendája szolgáltatja.
A mesék egy részének tehát lehet valóságalapja, ám arról sosem szabad elfeledkeznünk, hogy a kor és a környezet, ahol és amikor a mítoszokat elmesélték, újra és újra a maga képére formálta őket. Az igazi Rómát az évszázadok során az etruszkok, majd a dél-itáliai görög gyarmatosítók is szellemi befolyásuk alá vonták, az utóbbi nép mondakincse nélkül pedig elképzelhetetlen lett volna Aeneas történetének megírása. A trójai herceg történetét egyébként a császárkorban a propaganda okán is népszerűsítették, ugyanis Augustus (Kr. e. 27-Kr. u. 14) gyámja, Julius Caesar gense szintén Venus istennőtől származtatta magát.
A Kr. e. 753. április 21-i „születési dátum” tehát nem tekinthető megalapozottnak, annyi azonban bizonyos, hogy Róma a Kr. e. 8. század közepén kezdte meg a világuralomig tartó szédületes fejlődését, amiben számos szerencsés körülmény segítette. A település azért válhatott nagyvárossá, mert a legendás hét domb és a Tiberis kiváló stratégiai pozíciót biztosított neki; később azért egyesíthette Itáliát, mert a félsziget közepén, a tenger közelében, relatíve nagy termőföldek közelében épült fel; végül pedig azért alapíthatta meg az ókor legnagyobb világbirodalmát, mert a Mediterráneumban is központi helyet foglalt el. Ez a mérhetetlen szerencse segítette Rómát a későbbi évszázadok során, és sok szempontból az igazi Romulusoknak és Remusoknak köszönhető, hogy a Város jelképesen máig megőrizte vezető szerepét a világ metropolisai között.
Pentru a putea adăuga comentarii trebuie să fii membru al altmarius !
Alătură-te reţelei altmarius