Kr. e. 36. szeptember 3. | Az „utolsó Pompeius” bukása a naulokhuszi csatában

[Magyar lap]

Szerző: Tarján M. Tamás

„…Brutus és Cassius pusztulása után már nem volt köztársasági haderő, Sextus Pompeiust Sicilia mellett leverték, és Lepidus kiforgatása, Antonius öngyilkossága után a Iulius-pártnak is csak Caesar [ti. Octavianus, a későbbi Augustus] maradt vezérül…”
(Tacitus: Annales)

Kr. e. 36. szeptember 3-án győzte le Marcus Vipsanius Agrippa, Octavianus hadvezére Sextus Pompeius hajóhadát a naulokhuszi tengeri csatában, aminek eredményeként Pompeius Magnus kisebbik fia elvesztette uralmát Szicília felett, és a sziget a második triumvirátus kezére került.

Julius Caesar a Kr. e. 45. évi mundai ütközetben döntő vereséget mért az egykoron Pompeius Magnus mögött felsorakozó optimata párt maradékára, a dictator elleni merénylet miatt azonban a polgárháború hamarosan újabb szakaszába lépett. A „március idusa” után kialakuló zűrzavaros helyzetben a triumvir kisebbik fia, Sextus Pompeius Szicília elfoglalásával alapozta meg hatalmát, ahol lényegében a Mediterráneum „ütőerére” helyezhette a kezét, hiszen a déli sziget – mezőgazdasága és a tengeri kereskedelem ellenőrzése révén – kulcsszerepet játszott Róma élelmezésében.

Az utolsó Pompeius-sarj természetesen gátlástalanul ki is használta befolyását: a férfi Kr. e 40-ben Szardíniát is megszállta, majd a következő esztendőben súlyos éhínséggel sújtotta az Örök Várost, aminek eredményeként a második triumvirátus tagjai – Octavianus, Marcus Antonius és Lepidus – engedményekre kényszerültek vele szemben. A Kr. e. 39. évi misenumi szerződésben a három államférfi öt évre Szicília, Szardínia, Korzika és a Peloponnészosz kormányzójának ismerte el Sextus Pompeiust, aki a consulságra is ígéretet kapott, ám a szerződés pontjai később csak részben teljesültek, így az ellenségeskedés hamarosan kiújult. Octavianus már a következő esztendőben kísérletet tett egy szicíliai partraszállásra, a triumvir hajóhada azonban Cumae mellett, majd a Messinai-szorosban is vereséget szenvedett Pompeius flottájától.

Pompeius Magnus fiának zsarolási pozíciója arra sarkallta a második triumvirátus egymással is rivalizáló tagjait, hogy Kr. e. 37-ben, egyezségük megújításakor összefogjanak a Földközi-tengert uraló hadvezér ellen. A tarentumi szerződésben Octavianus 120 hajót kért Antoniustól, amiért cserében 20 000 katonát ígért szövetségesének – az eljövendő események szempontjából igencsak tanulságos, hogy a csere ráeső részét a későbbi Augustus végül sohasem teljesítette –, míg Lepidus 14 legio felállítását vállalta a Sextus Pompeius elleni hadjárathoz.

Ekkor már javában zajlott az a „flottaprogram”, mely során Octavianus zseniális hadvezére, Marcus Vipsanius Agrippa a tengeröböllé átalakított Lucrinus-tavon hatalmas armadát építtetett, és 20 000 felszabadított rabszolgából elsőrangú legénységet képeztetett ki. Ezzel együtt Agrippa a harcászati fejlesztésekre is komoly gondot fordított: legjelentősebb találmánya az úgynevezett harpax volt, melynek alapötletét a pun háborúkban híressé vált corvus adta, ám e csapóhíd modern változatának a csáklyáit már egy lövőszerkezet – ún. ballista – vetette ki az ellenséges hajókra. Agrippa Kr. e. 36 nyarára egy körülbelül 300 gályából álló flottát szerelt fel, mellyel augusztusban, Mylae mellett ütközött meg először Sextus Pompeius armadájával, és annyi sikertelen összecsapás után végre vissza is verte ellenfelét.

A mylae-i győzelem önmagában csekély jelentőséggel bírt, sikerével azonban Octavianus hadvezére mégis fölénybe került Sextus Pompeiusszal szemben, ugyanis a szicíliai hadúr nem tudta pótolni az elszenvedett veszteségeket, Agrippa pedig hamarosan újabb ütközetre kényszerítette őt. A döntő összecsapásra Kr. e. 36. szeptember 3-án, Naulokhusz közelében került sor, ahol a felek körülbelül egyforma haderőt, mintegy 300 gályát mozgósítottak. A kibontakozó csatában a kezdeményezés hamar Agrippa kezébe került, ugyanis az általa szervezett armada – a fent említett harpax segítségével – könnyedén megbénította Sextus Pompeius kisebb és mozgékonyabb hajóit, a közelharcban pedig a szicíliai hadvezér katonáinak nem maradt esélye a győzelemre. A tengeri ütközetben így Pompeius Magnus szinte teljes flottáját elveszítette, és ő maga is csak a szerencsének köszönhette, hogy 17 gályával végül elmenekülhetett Agrippa elől.

A naulokhuszi tengeri vereséggel Sextus Pompeius szicíliai uralma véget ért: Octavianus és Lepidus legiói a csata után elözönlötték a szigetet, a bukott hadvezér pedig Kis-Ázsiában keresett menedéket, ahol egy évvel később gyilkosság áldozata lett. Az utolsó Pompeius legyőzésével a második triumvirátus biztosította Róma élelmiszerellátását, ám ennél jóval nagyobb jelentőséggel bírt, hogy a közös ellenség megsemmisítése után a birodalmat kormányzó hadvezérek visszatérhettek korábbi rivalizálásukhoz. Octavianus a szicíliai sikert Lepidus félreállítására használta fel, a hatalmi egyensúly felborulása pedig később fegyveres összecsapást eredményezett Caesar adoptált fia és Marcus Antonius között, melynek eldöntésében – a Kr. e. 31-es actiumi győzelemben – Agrippa hadvezéri tehetsége ugyancsak főszerepet játszott.