Szerző: Zinner Tibor
Szemben az egykori Szovjetunió utódállamiban őrzött dokumentumok nehezen kutathatóságával, Magyarországon a Magyar Kommunista Párt [a továbbiakban: MKP] és szövetségesei hatalomszerzésének álnoksággal fűszerezett mindennapjairól fennmaradtak az iratok 1946–1947 fordulójáról. Ezek ennek a politikai összeesküvésnek, a nemzetközi felügyelettel létrehozott koalíciós tábornak szétvetését célzó eredményes politikai aknamunkának és az igazságszolgáltatás függetlensége megcsorbításának, a bíráskodás eszközként történt felhasználásának leleplező emlékei.
Joszif Visszarionovics Sztálin 1944–1946 között a második világháborúban győztes angolszász hatalmaktól gyakorlatilag szabad kezet kapott, illetve – mint a későbbiekből kitetszik – inkább szerzett az Elbától keletre eső területek sorsának alakítására. Ennek köszönhetően Dálnoki Miklós Béla debreceni kormányában a valós társadalmi támogatottságuknál jóval nagyobb politikai hatalmat kaptak a kommunisták, bár még együttműködésre kényszerültek a Szövetséges Ellenőrző Bizottság [a továbbiakban: SZEB] által engedélyezett más pártokkal, illetve a korábbi politikai-katonai elit átállt képviselőivel. Ennek az egyeztetési politikának a bel- és külpolitikai összefüggéseit még a jaltai tanácskozás előtt, 1945. február 8-án a kommunista pártvezetés szócsöveként Révai József adta elvtársai tudtára. Érzékeltette: Teherán óta „nem tekinthetünk el a Szovjetunió nemzetközi politikájától, amikor Magyarországon […] meg akarjuk szabni a mi politikánkat […] Mi nemzetközi párt voltunk, amikor volt Kommunista Internacionálé, és ma is azok vagyunk, amikor nincs […] Ha mi most Magyarországon arra törekednénk, hogy proletárdiktatúrát csináljunk, akkor az nem nemzetközi, hanem szűk nacionalista politika volna, akkor nem törődnénk a Szovjetunió nemzetközi politikájával, sőt közönséges provokáció volna, mert alkalmas volna arra, hogy ellentéteket provokáljon ki a Szovjetunió és szövetségesei, Anglia és Amerika között.” Pár nappal később, a fővárosi és a debreceni kommunista pártvezetést egyesítő tanácskozáson Rákosi Mátyás sem kertelt: „ez a marxizmus alkalmazása a jelenlegi viszonyokra. Ma ez a helyes vonal.”
Az MKP választási fiaskójának következményei
Azután az 1945 őszén bekövetkezett voksolások semmivé foszlatták a kommunista előnyöket. A magyar nemzet többsége sem a fővárosi, sem az országos választásokon nem rájuk szavazott. A Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt [a továbbiakban: Kisgazdapárt] abszolút választási győzelme ezért most azokban gerjesztett okkal reményt, akik azt hónapok óta már veszni vélték. A vesztesek azonban sem a határokon belül, sem azokon kívül nem nyugodtak bele ebbe a helyzetbe. Moszkva számára világossá vált, hogy az MKP társadalmi beágyazottsága, valamint a koalíciós pártokban tevékenykedő titkos párttagjainak mindennapos aknamunkája kevés ahhoz, hogy demokratikus viszonyok között ültesse át a sztálini politikát a hazai gyakorlatba, mi több, ehhez a Vörös Hadsereg félelmet gerjesztő jelenléte s addigi tevékenysége is elégtelennek bizonyult. Ráadásul a közelgő békeszerződés aláírása tovább gyengítette volna céljai elérését.
Nem részletezzük azt, hogy a különböző szovjet titkosszolgálatok hány magyar, a különböző hasonló honi szakterületeken utóbb igen magas vezető tisztséget betöltő személyt szerveztek be soraikba, akik még azelőtt, hogy a magyar szervek munkatársai lettek volna, már elkötelezték magukat a szovjet birodalom mellett. Az MKP és az az idő tájt Magyarországon tartózkodó szovjet állambiztonsági szervek egyfelől felhasználták a velük egy húron pendülőket, illetve az erre különbözőképp kényszerített embereket. Másfelől fokozva azt a lehetőséget, amelyet már addig is biztosítottak a pártbíróságként ítélkező főként elsőfokú népbírósági tanácsokba delegált népbírák – a kommunista irányítású fővárosi és vidéki titkosrendőrség, a H. M Katona Politikai osztálya, valamint a gazdasági rendőrség munkatársainak jórészt törvénysértő kényszerintézkedéseken alapult nyomozati, „vizsgálati” tevékenységét követően –, most egy újabb felsőszintű jogszabállyal, az 1946. VII. törvényből fakadó lehetőségekkel továbblépett a politikai palettának a büntető igazságszolgáltatást felhasználó elszíntelenítése útján. Mi történt?
Az 1945 végi, 1946 eleji előkészítést követően nem okozott meglepetést a kommunista vezetésű attak megkezdése a voksolás során elszenvedett csorba kiköszörülésére. Ürügyként használhattak fel a támadásuk ellentámadásként történő beállítására néhány kisebb-nagyobb, de könnyen feloszlatott tüntetést, amelyeken okkal elmarasztalható megnyilatkozások is felhangzottak. A nemzetgyűlés 1945. decemberi ülésszakán ezért is vetette fel Varga Béla kisgazda képviselő a demokrácia védelmében szükséges jogalkotást. Azonban nem csupán a jórészt közigazgatási és büntetőjogi eszközökkel parlamenten kívülre szorított politikai erőcsoportok maradék híveivel szemben kívánt védekezni – amivel az MKP a demokratikus parlamenti küzdelmek helyett mind a fővárosban, mind vidéken tömegmozgalmakat gerjesztve próbált helyzetén segíteni –, hanem védeni kívánták a demokratikus választási küzdelemben elért vívmányokat is.
Az MKP és a vele szövetkező szociáldemokraták, valamint parasztpártiak intézményes keretként megalakították a Baloldali Blokkot 1946. március 5-én. Ez egyfelől továbbra is a – munkáspártok, főként az MKP által a „nép nevében” szajkózott – korábbi óhajokat emlegette céljai között, másfelől tetézte is azokat újabbakkal. A negyvennyolc órával később tartott tüntetés nyomán a kisgazdák kénytelenek voltak napokon belül húsz, a polgári demokrácia mellett leginkább elkötelezett honatyát kizárni soraikból. A Baloldali Blokk nevében szervezett, valójában kommunista hatalomszerzést, avagy visszaszerzést célzó utcai politizálás első gyümölcse beérett, mert a gyűjtőpárt vezetésének eróziója kezdetét vette.
Tény, hogy az 1946. február 1-jén kikiáltott Magyar Köztársaság büntetőjogi védelmére szükség volt. Az ezzel összefüggő jogalkotás dr. Ries Istvánnak, az MKP vezéreivel szorosan együttműködő szociáldemokrata ügyvédnek, az idő tájt már az igazságügyi tárca keménykezű vezetőjének pártfeladata volt. Már 1946. január 10-én elkészültek mind az új államformáról, mind az annak védelméről összeállított törvényjavaslataik, amit „házon belül” megvitattak. Február 7-én a tárcavezető beterjesztette az új rendvédelmi törvénycikk tervezetét, amit a honatyák február 20-án meg is tárgyaltak. A két munkáspárt célja az volt, hogy olyan kerettörvény szülessen, amely az ítélőtáblák székhelyén felállítandó népbírósági ún. külön- vagy ötös tanácsokra bízza a végrehajtást, ahogy tervezték, a „forradalmi ítélkezést”.
Miután a kisgazdák észlelték az itt nem részletezett turpisságokat, konszenzus híján pártközi értekezlet elé utalták a jogszabály tervezetét. Az álláspontok azonban itt sem közeledtek egymáshoz. Ezért március 5-én a pártvezetők – Rákosi, Szakasits Árpád és Nagy Ferenc – tanácskoztak, hogy tisztázzák a nézeteltéréseket, majd másnap a köztársasági elnöknél, Tildy Zoltánnal tartott pártvezetői értekezleten megszületett a végső egyezség a honatyák elé kerülő törvénytervezet tartalmáról.
A nemzetgyűlés Alkotmány- és Közjogi Bizottsága azonban a március 9-én tartott ülésén újabb módosításokat hajtott végre a már elfogadottnak hitt törvénycikk tervezetének szövegén. Ezek után 1946. március 12-én, a nemzetgyűlés összülésén már nem folyt vita, hanem a széles közvélemény előtt a párt- és politikai álláspontokat ismertették a felszólalók, valamint a módosító javaslatait eredménytelenül benyújtó Slachta Margit. Az elfogadott törvénycikk a hatalom erőszak jellegének erősödéséhez teremtette meg a jogi alapokat, s újabb jogkörrel ruházta fel a népbíróságokat, amelyeket – politikai bátorságból példát mutatva – Bálint Sándor, a Demokrata Néppárt részéről okkal nevezett pártbíróságoknak.
A munkáspártok irányította belügyi és igazságügyi tárca ekképp újabb lehetőséget kapott, hogy folytathassa visszaélésekkel teli mindennapos gyakorlatát. A Sulyok Dezső által méltán „hóhértörvénynek” minősített felsőszintű jogszabály – amely a háborús- és népellenes bűncselekményeken kívül minden politikai jellegű bűntettet vagy vétséget a népbíróságok elé utalt – 1946. március 23-án lépett hatályba. Ez idő tájt kevesen hallottak Magyarországon a ’20-as évekbeli szovjetunióbeli főügyész, Nyikolaj Vasziljevics Krilenko tételéről, miszerint a „bunkó primitív fegyver, a puska fejlettebb fegyver, de legjobb fegyver a bíróság”. A jogszabály alkalmazásáról a kor egyik legismertebb – utóbb egyértelműen leghírhedtebb – elsőfokú bírósági tanácsvezetője, dr. Olti (Obetko) Vilmos az ún. beismerő vallomásokat fetisizáló Andrej Januárjevics Visinszkij nyomdokába lépve vetette papírra, hogy a politikai büntetőperekben „a való tényállás megállapításánál a bíróságnak a szokásosnál nagyobb mértékben kell támaszkodni az előkészítő eljárás során tett, s a főtárgyaláson legtöbbször visszavont vagy módosított vallomásokra, mint bizonyító eszközökre”. A mindennapos gyakorlatában is ekképp cselekedett, tehát nem csupán szóbeli iránymutatást adott.
Nem lehetett senki sem boldogabb sem a titkosrendőrség, sem a H. M. Katona politikai Osztályának vezetői és a beosztottai közül, midőn dr. Olti kétrészes írását elolvasták a Jogtudományi Közlönyben. Az igazi mozgatórugóra – a maga pőreségében – azonban csak 1989 végén derült fény, mert Rákosi 1953. június 27-én, az MDP Központi Vezetőségének [a továbbiakban: KV] tagjai előtt elhangzott önkritikája addig nem kaphatott nyilvánosságot. Nevezetesen az, hogy „a párt vezető szerepéből következett” iránymutatásokat a kiemelkedő személyekkel szemben indított büntetőeljárásokban úgy érvényesítették a gyakorlatban, hogy „a párt legfelsőbb vezetőinek tudta vagy egyetértése nélkül semmiféle eljárást nem lehetett indítani vagy lefolytatni. Ebbe a körbe tartozott természetesen a nyomozás elrendelése, a vádirat benyújtása, a bírói eljárás is.” Mindez a születő totális rendszer egyik legjellegzetesebb, ám ugyanakkor legszigorúbban titkolt eleme volt.
Az államvédelmisek, valamint a H. M. Katona Politikai osztályán dolgozók dokumentációja egyfajta szentírássá vált a nyomozások s a „vizsgálatok” során, ám sem ezen „vallomások” keletkezése, sem esetleges visszavonásuk oka az eljáró jogászokat nem érdekelte, számukra a mindenkori politikai megítélés vált irányadóvá a szélesen értelmezhető, tudatosan parttalanná tett bűncselekmény-fogalmak alkalmazásakor. A munkáspárti politikusok így érték el, hogy a bíráskodás a politikai küzdelmek színterévé vált, aminek következtében tizenegy honatyát hazaárulás, kémkedés, összeesküvés és izgatás, további hetet gazdasági bűntett elkövetésének vádjával elítéltek, ötöt pedig internáltak.
Az 1945-ös választásokat megelőzően a magyar pu¨spo¨ki kar október 18-án közös pásztorlevelet bocsátott ki, amit a halottak napi misén az ország valamennyi római katolikus templomában felolvastak. A József hercegprímás, esztergomi érsek aláírással közreadott körlevél tudatta, hogy „a magyar közéletben” olyan jelenségek tapasztalhatók, melyek „újabb erőszakos uralmat” mutatnak, illetve, hogy „a túlkapások megdöbbentően sokasodnak”. A pápa által Esztergom trónjára emelt új hercegprímás és társai finomabban fogalmaztak a mindennapos terrorról, mintahogy Grősz érsek a nyárelőn tette naplójában, de a főpásztorok közös mondanivalója érdemben nem tért el a hónapokkal korábban leírtaktól.
Rákosi vezetésével már november 2-án összeült az MKP KV Politikai Bizottsága [a továbbiakban: PB]. Nyilatkozatának üzenete világos volt: „a jövőre nézve levonjuk a következtetéseket, és bizonyos egyházi körök támadását, amelyek a reakció segédcsapatává szegődnek, ugyanolyan eréllyel fogjuk visszaverni, mint a magyar demokrácia ellen intézett bármely oldalról jövő támadást”. Ennek megfelelőképp értékelték a történteket. Előbb KV határozatba foglalták, hogy a pásztorlevél hátrányosan érintette a pártot a választások során, majd utóbb, a december 5–6-án rendezett nagy-budapesti pártértekezlet határozatában állapították meg, hogy „a gyülekező reakció egyik legveszedelmesebb góca […] a katolikus egyház felső köreinek vezetésével szervezkedik”.
Az MKP vezérei kettős vereségük elemzésekor bűnbakot kerestek. Könnyen megtalálták, főképp Rákosi, aki így vall erről visszaemlékezéseiben: „gyakran visszatértem Mindszenty választási »pásztor« levelére [sic!], mely úgy két héttel a választások előtt került nyilvánosságra, s amely ormótlan demokráciaellenes kirohanásai mellett félreérthetetlenül arra buzdította a hívőket, hogy szavazzanak a kisgazdapártra. A Függetlenségi Front négy pártja – köztük a mi nyomásunkra a kisgazdapárt is – azonnal egységesen visszautasította ezt a reakciós beavatkozást, de ettől függetlenül Mindszenty elérte célját: a katolikus reakció egy emberként leszavazott a kisgazdákra. […] nemegyszer elismételtem: a ti annyit hangoztatott többségeteket Mindszentynek meg Schlachta Margitnak köszönhetitek, s mi ezt, amikor a demokráciának a kérdéseiről van szó, egy pillanatra sem felejthetjük el. Végül is nem maradt a kisgazda vezetőknek egyéb választásuk, mint elfogadni javaslatunkat.”
Az MKP vezetésének az egyházakkal kapcsolatos magatartását az oszd meg és uralkodj elvének alkalmazása jellemezte. Ekkor még helyzete miatt nem intézhetett frontális támadást az egyházakkal szemben. Ezért egyes, valamiképp ismertté lett, avagy inkább – és ez vált előbb-utóbb meghatározóvá – a sajtótudósítói révén immár prédává tett személyekkel szemben lépett fel. Őket – mint „a legreakciósabb képviselőket” – vesézte ki, s ennek révén magát az érintettek egyházát is támadhatta. Miként Rákosi fogalmazta a KV tagjai előtt a voksolási fiaskót követően, 1945. november 22-én, hogy „óvatosan kell dolgozni és nekünk nagyon meg kell nézni, hogy és milyen formában támadunk”. Mindez a későbbiekben is tetten érhető. Különösképp akkor, midőn valaminő rövidebb vagy hosszabb távú politikai cél elérése érdekében egy-egy kiemelkedő bűnüggyel „politizált” a kommunista párt (és most tekintsünk el attól, hogy annak volt-e egyáltalán jogalapja, azaz törvényes volt-e legalább a kezdeteknél, avagy kizárólag a politikai és államvédelmi boszorkánykonyha termékének tekinthető-e). Így például fegyverrejtegetéssel, szervezkedéssel, izgatással, sőt gyilkossággal is összefüggő vádpontokra alapozott büntetőperek ürügyet vagy az épp igényelt program alátámasztását szolgálták 1948 nyaráig.
Mindszenty 1946. február 12-én, a budapesti Örökimádás templomban tartott szentbeszédét követő tüntetés adott alkalmat arra, hogy felállítsák a titkosrendőrség egyházi alosztályát. Mindez már összefüggött a választási vereséget követő kommunista politikai hatalomszerzési akcióval. Az 1946 tavaszától „ismertté vált” összeesküvési láncreakció páter Szólás Ambrus esztergomi paptanár „szervezkedésével” vette kezdetét. Páter Kis Szaléz és társai büntetőügyével folytatódott, majd Lukács Pelbárt ferencrendi pap „szervezkedésével” zárult. A páter Kis Szaléz és társai ügyet több, egymással össze nem függő esetből gyúrták össze, s egyeztetett – szovjet és hazai titkosrendőrségi – akcióként a későbbi ún. nagy büntetőperek előjátéka lett. Főpróbája lett a választások utáni „visszacsapás” vagy „ellentámadás” komplex rendészeti, politikai és koncepciós peres eljárásainak. Tény, hogy három esetben támadás érte a Gyöngyös melletti községek rendőrőrseit, ahonnan ismeretlen tettesek fegyvereket raboltak, másrészt ugyancsak ismeretlen személyek több szovjet katonát megöltek, illetve megsebesítettek. Ezek képezték alapját a lefolytatott nyomozásnak, és ebből sarjadt végül az „összeesküvés”. A feltárt, ám ekkor még fel nem használt „dokumentumokat” utóbb, a Magyar Testvéri Közösség tagjaival szemben használták fel.
A gyilkosságok és a rendőrőrsök elleni támadások kezdeményezőjévé a Kisgazdapártot szemelték ki, és nemzetgyűlési képviselőit gyanúsították azzal, hogy közük volt a jelzett bűncselekményekhez. Nagy miniszterelnök visszaemlékezése szerint egy gyöngyösi joghallgató valamit „bevallott”. Fillér László honatya azonban legmerevebben visszautasította a gyanúsítást: „a szervezkedésről fogalmam sincs, ilyenről én soha sem beszéltem.” Mindezek ellenére a Budapesti Népügyészség már 1946. május 9-én kérte a szervezkedéssel gyanúsított Gyulai László és Fillér László kisgazdapárti nemzetgyűlési képviselők mentelmi jogának felfüggesztését. A nyomozók azonban nemcsak a Kisgazdapártra koncentrálták erőiket, hanem – a lefogottak lelki atyja, páter Kis Szaléz, a Keresztény Demokratikus Ifjúsági Szövetség, a KEDIM ugyancsak letartóztatott vezetője révén – a római katolikus egyházra is. Ez pedig összefüggött azzal a felső szintű pártdöntéssel is, aminek során „a gyülekező reakció egyik legveszedelmesebb góca” minősítést kapta a „klerikális reakció, amely a katolikus egyház felső körének vezetésével szervezkedik”. Mindez az „oszd meg” taktikájának alkalmazásából fakadt.
Az említett merényletek és rendőrőrsök elleni támadások tényei így „bővültek” szervezkedéssé, ami a szovjetellenesség, a demokratikus kibontakozással szembeni megnyilvánulások túlhangsúlyozásával lehetőséget kínált arra, hogy egyrészt megosszák a Kisgazdapártot, másrészt – a „klerikális reakcióval” szemben indított újabb fellépésekkel – a „katolikus egyház” szervezkedő tevékenységének „permanens bizonyításával” felszámolják a különböző egyesületeket, egyleteket. A SZEB biztosította lehetőséget kihasználó megszálló hatóságok a tizenhét foglyot átvették, a Sopronkőhidai Szovjet Hadbíróság gyors ítélkezéssel négyet halálra ítélt, akiket kivégeztek, a többieket szovjet táborokba hurcolták. Fillér honatyát tízévi börtönbüntetésre ítélték.
Amikor 1946. május 18-án a Teréz körúton megöltek egy orosz katonát, A Vörös Hadsereg elleni »merényletek« ürügyén az NKVD nyíltan is beavatkozott a politikai ügyek nyomozásába, Kovács Imre parasztpárti író–politikus szavaival „többé nem érezte magát senki sem biztonságban, egymás után tűntek el emberek.” A Szabad Nép július 14-i számában már megfogalmazódott az eseteket egybefűző „összegzés” is: „diákok újabb fasiszta bűnszövetkezetét leplezték le. Közös irányítást és kapcsolatot derítettek fel az eddig leleplezett összeesküvések között. Utasításra gyilkolt a Teréz körúti merénylő.” Mindezek a sajtóhírek, egymást követő letartóztatások azt is szolgálták, hogy a lakosságnál lévő fegyverek összegyűjtését meggyorsítsák. A kisgazdák „fegyveres védekezési” tervét, páter Kis Szaléz és társai „összeesküvését” azonban a még megmaradó szervezetek felszámolására is felhasználták.
Első lépésként 1946. június 25-én valamennyi egyesületet a belügyminiszter főfelügyeleti hatáskörébe utaltak. Majd július 4–11-e között 261 egyesületet – közöttük 86 polgári lövészegyletet, 37 vadásztársaságot, 26 úri kaszinót – oszlattak fel.
Vlagyimir Petrovics Szviridov altábornagy, a SZEB első embere július 7-én magához rendelte a miniszterelnököt, és személyesen nyújtotta át június 28-ára keltezett levelét. Ebben tárta elé a magyarországi szovjetellenes anomáliák megszüntetésére tett „ajánlásokat”, amelyek történetesen egybeestek a Baloldali Blokk követeléseivel. Szviridov javasolta a katolikus ifjúsági egyesületek – köztük a Katolikus Legényegyletek Országos Testülete (a továbbiakban: KALOT) és a Cserkész Szövetség feloszlatását, sőt azt is kifejezésre juttatta, hogy célszerű lenne a Kisgazdapárt ifjúsági szervezetét is „megtisztítani” a jobboldaltól. Felhívta a kormányfő figyelmét, „közbenjárását” kérve, hogy a „reakciós papság” szüntesse be a Vörös Hadsereg és a Szovjetunió elleni „agitációt”. És így tovább…
1946. július 10-én a magyar kormány – az angolszászok tiltakozása ellenére – elfogadta Szviridov követeléseit. Az altábornagy így igazolhatta, hogy páter Kis Szaléz és társai ügyének nyomozásában nem volt alaptalan a szovjet részvétel, ebből fakadt ugyanakkor az is, hogy a büntetőperben szovjet hadbíróság ítélkezik majd. A legfontosabb azonban az volt, hogy az „öngyilkos” Teréz körúti merénylő, Pénzes István felső-ipariskolai tanuló ruhájában – ami érdekes módon nem égett el, sőt a padlás sem lobbant lángra, noha felgyújtotta(?) magát – ráleltek a KALOT által részére kiállított tagsági igazolványra. Erre hivatkozva a magyar hatóságok – formailag a SZEB kívánalmainak érvényt szerezve – július 18–27-e között feloszlathattak 1313 nem hitbuzgalmi egyesületet.
Ez az intézkedés már nem „az oszd meg” jegyében fogant, hanem a szétzúzást szolgálta. A feloszlatási folyamat lényegét Rákosi fogalmazta meg Miskolcon, 1946 júliusában, amikor – félrevezetve hallgatóságát (szót sem ejtve a szélsőjobboldali egyesületek 1945. március végi feloszlatásáról) – egyenlőségjelet tett a „fasiszta” és szélsőjobboldali, valamint a nem „fasiszta” egyesületek közé. Úgy, hogy ez utóbbiak „reakciós” tagságát „fasisztává” minősítette. Kinyilatkoztatta, hogy „a fasizmus fedőszervévé” vált egyesületek nem működhetnek tovább. Lényegében szétverték a régi társadalmi szervezeteket, az asztaltársaságok résztvevőinek újabb találkozóit pedig akár összeesküvésnek is vélelmezhették.
Az eseményeket Mindszenty sem tűrhette szótlanul. A külügyminiszterhez intézett erélyes hangú levelében követelte a pontos tényállást és a bizonyítékok rendelkezésre bocsátását. Sem ő, sem a „magyar közvélemény” nem értette, hogy miképpen állt össze a kapcsolat egy állítólagos tettes és a katolikus szervezetek feloszlatása között. A hercegprímás négy nap haladékot adott a cselekvésre, s iratok hiányában kérte a feloszlató rendelet visszavonását. A kormányfőtől válaszában a bizalmatlanság okaként a bíborosnak az 1945-os voksolások előtt ismertté vált körlevelére célzott. Szerinte ugyanis a Vörös Hadsereg illetékesei „azóta nézik gyanakvással mindazt, amit a papság, vagy katholikus egyesületek tesznek”.
Mindszenty József válaszában megköszönte, hogy a miniszterelnök leállította a feloszlatásokat, ám ennek ellenére július 26-tól újabb 151 katolikus egyesületet feloszlattak. A hercegprímás érdemben cáfolta a vele szemben papírra vetett rágalmakat. A papokat nem miatta internálják, hanem az „a politikai rendőrség lelki alkatának és módszer-szövevényének a megnyilatkozása”.
A SZEB beavatkozásai jelentősen, esetenként pedig döntően befolyásolták a hazai politikai küzdelmeket. 1946-ban ezt szolgálta a „páter Kis Szaléz és társai ügy” is, amelynek „feltárásában”, a végleges nyomozati anyagok összeállításában működtek közre a szovjet állambiztonsági munkatársak. A SZEB, a Vörös Hadsereg tagjai elleni merényletre hivatkozva követelte a civil szféra társadalmi szerveződéseinek felszámolását. S nem hagyható az sem figyelmen kívül, hogy rendkívül lényeges személycsere történt a kisgazdapárti vezetésű kormány belügyi tárcájának élén: mindaz, ami 1946. március 20-ától a titkosrendőrség megtehetett – és meg is tett –, már a Rajk László által kézi vezérelt belügyi tárca égisze alatt történt.
Pillanatnyi csend következett, de június 14-én már hírül adták a sajtóban, hogy „ismét papok es diákok összeesküvését leplezte le a politikai rendőrség. Olofsson Placid bencésatya és páter Végh jezsuita áldozópap felbujtására orosz katonákat ölt, és merényletre készült a diákok fasiszta brigádja.” Az eszkaláció a ferencesek után ekkorra már kiterjedt a bencésekre és a jezsuitákra.
Kommunista összeesküvés a hatalomszerzésre
A koalíció repedései az 1945-ös választások nyomán keletkeztek, de Rákosi 1946 nyarán csupán még mindig arról szólhatott, hogy a szocializmushoz „nemcsak egy út vezet’’. A „reakció” megbontásának igénye, valamint egy új „koalíció” megteremtése azonban pártjának alapvető célja maradt. Mindez összefüggött azzal az előzménnyel, amit Dimitrov vetett fel az idő tájt, 1946 februárjában – vélhetően Sztálin ösztönzésére –, hogy a térség népei „szocializmust” szeretnének, a Nyugat félrevezetése érdekében azonban azt is hozzátette, hogy a maguk „sajátos” útján, azaz nem a sztálini úton.
Minderről azonban Rákosi éveken keresztül, 1952. február 29-ig hallgatott. Akkor vált ismertté – s utóbb írásban is közzétették –, hogy pártja a „proletárdiktatúra irányába” tett fordulatot 1946 tavaszán kezdte meg. A voksolási fiaskók után megfogadta – s ami a lényeg, hónapok alatt, tűzön-vízen keresztül, minden ellenállást legyűrve, a jogi normákat felrúgva – eleget tett a generalisszimusz Dimitrov közvetítésével érkezett óhajának. Ennek, a sztálini stratégia alapján „a folyó háború megváltozott természetéből” fakadó célnak megvalósítását azonban az MKP sajátos, taktikai elemekkel átszőtt politizálással érte el. Akképp, hogy „1946 márciusáig a fő tüzet a feudális nagybirtok felszámolására, a fasizmus maradványainak megsemmisítésére irányítottuk; a tőkés rendszer ellen még nem hirdettünk általános harcot. Most fordulat kezdődött: nem általános roham a kapitalizmus ellen, de elfoglaltuk a tőkések előretolt, exponált olyan fontos állásait, melyek megkönnyítették, elősegítették továbbhaladásunkat a proletárdiktatúra irányába.” A főtitkár, a vele együttműködőkkel így teremtett feltételeket a Szovjetunió állampolgáraira kényszerített, és ott megvalósított rendszer honi teljes körű berendezéséhez. Miképp történt mindez annak idején?
Az előfeltételek megteremtése tehát ezért vette kezdetét, mindez Rákosinak az MKP Magyarországon tartott első kongresszusán, szeptember 29-én főtitkári beszámolójának hét részre bontott fejezeti tagoltságából követhető nyomon. Ezekből azonban kiemelendő néhány, mert az MKP hatalomszerzésre irányuló törekvésének – a főtitkár pártja sajátos eszközökkel kivitelezett összeesküvésének – nyilvános forgatókönyve. A „Szabad népért szabad hazában”, a „Nem a tőkéseknek – a népnek építjük az országot”, a „Ki a nép ellenségeivel a koalícióból”, „A Magyar Kommunista Párt a magyar nép élén”, valamint „Előre a népi demokráciáért!” – olyan taktikai jelszavak voltak, amelyek mögött egyenként sorjáztak a főtitkár beszédének félrevezető gondolatai. Miképp magyarázta ezeket, milyen félrevezető mondatokkal, szavakkal fűszerezte mondandóját?
A Vörös Hadsereg megszállta Magyarországon a „Szabad népért szabad hazában” jelszó már elhangzásakor nemhogy igaz, hanem óriási hazugság volt Rákosi részéről, ezért részletezése nem indokolt.
A „Nem a tőkéseknek – a népnek építjük az országot” azt takarta, hogy a voksolások után a nemzetgyűlésben okkal kisebbségi politikai helyzetben lévő pártja még csupán célként tűzhette ki a hatalmi viszonyok radikális megváltoztatását. Mi több, félrevezető jelleggel ezért nem erről beszélt, hanem arról kell „dönteni”, hogy „gazdaságilag” milyen úton haladjon az ország. Nem hirdethette ugyanis meg, hogy „szocializmust” akar a nép és így tovább.
A „Ki a nép ellenségeivel a koalícióból” jelmondat nem mást, mint a kényszer szülte koalíció s annak kormányszervezete mielőbbi szétvetésének tervét tartalmazta. Az ellenkoalíció, a Baloldali Blokk és a Kisgazdapárt támogatottságát viszonyította egymáshoz, de akképp, hogy a választott többséget immár kisebbségként, a koalícióban belül, márciusban létrehozott tömörülést pedig már társadalmi többségként aposztrofálta. Mi több, a „reakciós jobboldal a koalíció felbomlasztására vesz irányt” – harsogta – s a Kisgazdapártot csupán formális többségnek beállítva arról igyekezett hallgatóságát meggyőzni, hogy az – miután állandó válsághelyzetet teremt – ezt a helyzetet döntő befolyássá kívánja alakítani. Mindez eleve vaskos hazugság is volt, mert a koalíció megszűnését a fegyverszüneti állapot, a Vörös Hadsereg jelenléte és a SZEB helyzetalakító képessége eleve kizárta. Rákosi beszámolójában itt – köre és pártja nevében is – félelmét palástolta, mert – ő s az elvtársak – okkal félhettek az idő tájt még attól, hogy – 1947 februárját s azt követően (a békeszerződéssel, a SZEB megszűnésével, a Vörös Hadsereg kivonulásával, az ország szuverenitásának helyreálltával) a voksolásokon nyertes többségi párt valóban felbonthatja a koalíciót az ellenkoalícióval.
„A Magyar Kommunista Párt a magyar nép élén” fejezet ezért a hatalomszerzés menetrendjének tervét úgy részletezte, a főtitkár mélyen hallgathatott arról, hogy amiről beszél, az már az MKP ellenterve. Noha az ellentábor tervéről regélt, annak általa vélelmezett céljait részletezte, hogy mi várható a békekötés után, végül mégis e pontnál ekképp összegzett. „Ezért arra kell törekedni, hogy »egy új baloldali koalíció vegye kézbe az ország vezetését«. A feladat tehát: »megbontani a reakciót« [azaz a koalíciót], hogy »ne egy nagy pártra« támaszkodjék, hanem – »az egymással versengés« – aprózza fel erőit. Közben egy olyan »koalícióra kell törekedni«, amelyik átveheti a »kormányzó hatalmat« s nem csorbítja, hanem növeli a »munkásosztály«, a »párt« hatalmi pozícióit.” Rákosi nem tett mást, mint szokás szerint az ellenfelet vádolta azzal, amire ő és pártja készült.
Az „Előre a népi demokráciáért!” jelszó mögött meghúzódó gondolatok össze-vissza keveredtek – itt is nyilvánvaló, hogy félrevezető jelleggel –, de azért azt sem hallgathatta el, hogy „»csak a népi demokrácia teszi lehetővé, hogy országunk társadalmi fejlődés útján, polgárháború nélkül haladjon a szocializmushoz«.” Mindez egyszerre jelentett jövőképet arról, hogy sajátos magyar út vezet majd a szocializmushoz, de ugyanakkor azt is, hogy mindez fegyveres belviszály nélkül csak akkor lehetséges, ha az MKP szabad utat kap megvalósításához belpolitikailag. Mindehhez járult még előadásának demagóg szerkesztett címe is: „Rend, béke, nyugalom!”
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az ideiglenesség viszonyai (1944 decembere–1945 novembere) között fennállt kommunista kormányzati-hatalmi túlsúly semmivé vált a két választási fiaskóval. Emiatt okkal érkeztek a moszkvai dörgedelmek. Az MKP vezetésének helyzetelemzése szerint „a helyzet labilis, de nem borul fel, mert a megbontó okok már működnek ugyan, de az összetartó erők még érvényben vannak”. Ez a tolvajnyelv valójában azt takarta, hogy a kisgazda választási győzelem, vele a polgári erők léte realitás, de a SZEB, a pártok együttműködése, a koalícióra vonatkozó megállapodások nem kérdőjeleződtek meg. Rákosinak és társainak abban igaza volt, hogy a győztesek körében körvonalazódott „terv” a békekötés, a Vörös Hadsereg kivonulása utáni időszakra. Akkor – vélelmezték a főtitkár és elvtársai – „az ellentáborban […] felbontják a koalíciót, és többségi uralmi rendszert vezetnek be”, azaz kiszorítják őket „a hatalomból és a kormányból”. Az MKP azonban egyedül gyenge, nem mondhatja „az ő többségi uralmi tervükkel szemben” azt, hogy átveszi a koalíció helyett a hatalmat, mert „az egész külső és belső helyzet nem engedi meg a közvetlen harcot a szocializmus megvalósításáért”. A kommunista frazeológia értelmében itt a szocializmus, annak sztálini változatát, azaz a kizárólagos, egy párt által képviselt uralmat jelentette. Nem lehet ezért más cél, mint az, hogy „egy új, baloldali koalíció vegye kézbe az ország vezetését”. Ezért kell törekedni a „reakció”, a nem kommunista tábor megbontására, hogy az ne a választásokon győztes „egy nagy pártra”, azaz a Kisgazdapártra támaszkodjék, hanem azt megbontva, felosztva, felszeletelve, közismertebb „szakkifejezéssel”: felszalámizva) „az egymással versengés” szedje szét erőit. Közben pedig olyan új „koalícióra kell törekedni”, amelyik majd átveheti úgy „a kormányzó hatalmat”, hogy egyúttal növeli is az MKP hatalmi pozícióit.
A Moszkvából érkezett bírálatok nyomán meg is indult a honi attak a koalíció addigi összetételével és politikájával szemben. A „tavaszi ellentámadás”, az „országos akciók” nyomán létrejött a koalíción belül az ellenkoalíció, a Baloldali Blokk, majd a Kisgazdapárt feldarabolása is kezdetét vette. Összeesküvést és összeesküvési büntetőeljárásokat kreáltak. Lefejezték a Kisgazdapártot, a kormányt és a nemzetgyűlést. A lemondatott pártfőtitkárt, Kovács Bélát a megszálló hatóságok a SZEB biztosította lehetőségekkel élve letartóztatták, majd elhurcolták szülőföldjéről. A népbírósági ötös tanácsok felhasználásával a Magyar Testvéri Közösség (a továbbiakban: Közösség) tagjaival, 284 személlyel szemben indított büntetőeljárások adta lehetőséget kihasználva szétbomlasztották, megtörték az 1945-ös nemzetgyűlési választások győztes politikai erejét. A magát Svájcban gyógykezeltető miniszterelnök hazája elhagyására kényszerült, nem tért vissza szülőföldjére. A nemzetgyűlés elnöke, Varga Béla június 2-án elmenekült honából. A Budapesti Népügyészség velük szemben eljárást kezdeményezett. Az MKP vezérei a köztársasági elnök, Tildy Zoltán mozgásterét megcsonkították, mi több, képtelenné tették aljas indokból elkövetett tettük, a magyar nemzettel szemben megvalósított összeesküvésük megakadályozására. A folytatás pedig közismert a kékcédulás voksolástól a Választási Bíróság működésénkeresztül és így tovább.
A Kominform létrehozásakor, 1947 szeptemberében deklarálták, hogy „egy tábor” helyett immár „két” tábor létezik, és ennek megfelelően jelölték ki a tennivalókat is. A cél, az immár ismételten „ostromlott” erőd, a példának veendő létező rendszer védelme akképp, hogy a „társadalmi haladás ügyét” meggyorsítják. Másképp: végrehajtják a fordulatot, bevezetik a „sztálini típusú önkényuralmi szisztémát”. A hazai adottságokat, a múltat és a belőle fakadó műveltséget, tudást, közösségi normákat, intézményrendszerével együtt semmibe vették, a magyar társadalmi érdekeket alárendelték a sztálini külön érdekek alá, feladták a nemzeti jelleget. Az évek során – ahogy másutt is, minden érintett országban – az „élcsapat” vállalkozott arra, hogy saját országát bábállammá alakítsa át, így Rákosi és köre is végrehajtotta a moszkvai ukázokat. A kelet-közép-európai föderatív vágyakkal szemben a moszkvai hatalmasságok a központosított, sürgetett hatalomátvételt követő gyorsított társadalom-átalakítást, a „szocialista építés” programját tették irányadóvá. Nyilvánvalóvá vált, hogy (a bűnökkel, sorsdöntő szovjet beavatkozásokkal és folyamatos fegyveres jelenléttel terhelt rendszerteremtés után) a fő vonaltól eltérni nem lehet. A bel- és külpolitikában kötelezővé vált a „másolás”.
Tényként rögzíthető, hogy 1946-tól a konfrontáció erői felerősödtek a világháborúban győztes nagyhatalmak viszonyában. A lefagyott nemzetközi légkörben új helyzet teremtődött. Az együttműködést felváltotta mind nemzetközi, mind függő nemzeti szinten az ellenségeskedés, az egyeztetés helyébe az érdekek kizárólagosságnak érvényesítése, öncélú ütköztetése lépett. Nyugaton felszámolták a kommunistákkal való együttműködést, és egyoldalúan az együttműködés politikáját a Sztálin felügyelte övezetben. Nem véletlen, hogy magyar részről – az MKP III. kongresszusa időszakában – már azt kezdeményezték Moszkvában, hogy újból jöjjön létre a nemzetközi kommunista mozgalom csúcsszerve. Rákosi azonban – itt nem részletezett okok miatt – sikertelenül kísérletezett ezzel.
A kizárólagos politikai hatalomért vívott küzdelem egyik döntő pontjává vált büntetőügy, a Közösség igazságügyi felszámolása mellett nagymértékben hozzájárult a Kisgazdapárt feldarabolásához. A Közösséggel összefüggő büntetőeljárásban letartóztatottakat hét büntetőügyben vonták felelősségre. A dr. Donáthtal és társaival szemben indított büntetőper dr. Décsi Gyula, az utóbb államvédelmisből igazságügyi államtitkárrá, majd tárcavezetővé kinevezett jogász szerint „a politikai harcban a rendőrségi és igazságügyi eszközök felhasználásának, a tényleges események egyre erőteljesebb kiélezésének és helyenként kiforgatásának, vagyis a koncepció érvényesítésének klasszikus esete” volt. „Nem az első, de az első jelentős koncepciós per – amelynek előkészítése Rajk irányításával folyt –” s ami csak abban különbözött a későbbiektől, hogy „a kommunista belügyminiszter vezetésével” a hatalom megszerzéséért, még nem „a párton belül”, még nem „a kommunistákkal”, hanem – tegyük hozzá – jó hazafiakkal szemben folyt. A büntetőeljárás a katonai titkosszolgálat felderítő munkájának „gyümölcse” volt. A jövőt sejtető lehetőség már 1946. július végén felmerült. Az esztendő utolsó hónapjaiban pedig már bekövetkeztek az első letartóztatások.
Ami a „vizsgálatot”, a Pálffy vezette titkosszolgálat „működését” illette, arra dr. Décsi emlékeztette utóbb egykori főnökét, dr. Timár Istvánt. Az államvédelmi ezredes Rajk mellett meghatározó szerepet vitt attól az időszaktól, amikor a Budapesti Államvédelmi Osztály átvette a nyomozás, majd a „vizsgálat” irányítását, továbbá az 1947. február 3. és március 10. között keletkezett jelentések összeállításakor, valamint a büntetőeljárás alá vont személyek cselekményeinek jogi értékelésekor, a rájuk vonatkozó minősítés megszövegezésében. Dr. Décsi szerint a katonai titkosszolgálattól „ronggyá vert embereket hoztak át az ÁVÓ-ra, és részben már a Kat.pol.-on eltorzult vallomások alapján folyt nálunk a vizsgálat tovább.” Hasonlóképp, mint a korábbiakban – tehetjük hozzá.
A volt kisgazda főtitkár elhurcolása után készült kihallgatási jegyzőkönyveiben olvasható terhelő adatok azonban nem szűkültek le Kovács, Nagy és a közösségiek meghurcolására. Számos olyan, később már a magyar nyomozószervek által meghurcolt személyt is terheltek, akikben annak idején, legrosszabb álmaikban sem merülhetett fel, hogy mit forralnak velük szemben a Vilma királyné úton tevékenykedő szovjet állambiztonságiak előkészítvén az újabb „ellentámadást” a „sötét politikai erőkkel szemben”, mert – miként Révai fogalmazta 1945. július 22-én – „reakciós az, aki antikommunista.” Bekövetkezett a „régi Magyarországon meghatározó erővel bíró politikai tényezők egyre kevésbé differenciált értékelése, a korszak egyértelmű »fasiszta« minősítése”. A titokban kizárólagos hatalomra törekvők Moszkvából visszatért egyikének írása azt mutatta meg, hogy „aki az MKP vezetés vagy egyáltalán a »sztálini« politika céljait keresztezi, vagy feltehető, hogy keresztezni meri, vagy egyáltalán akarja, az mind reakciós, az mind a »demokrácia«, egytől-egyig a »nép ellensége«, s úgy is kell bánni vele.” Mindez lehetőséget biztosított arra, hogy adminisztratív-igazságügyi nyomásnak vessék alá egyfelől azokat, akik ténylegesen háborús vagy népellenes bűnöket követtek el és másfelől azokat is, akiket akként nevesítettek.
Az MKP politikájában a demokrácia–reakció fogalompárra szűkült az érdekek tagoltsága. Ez már a kezdetektől meghatározóvá vált a politikai csatározások során. Révai egyfajta iránymutatásából fakadt, hogy az a kommunista vezetésű megfélemlítő szervezet számára potenciálisan milliókra tágította ki az ellenség fogalmát. Attól az időtől számítható, hogy e közel sem csupán kritikai megnyilvánulás mind a szóhasználatban, mind egyre inkább a gyakorlatban érvényesült a tegnapi szövetségesekkel szemben. Így váltak utóbb ismertté azok bomlasztására, majd el- és leválasztásra irányuló kommunista akciók. Ezek a hatalomszerző lépések gyorsultak fel hihetetlen sebességgel 1946–1947 fordulóján, ekkor jelesül magyar–szovjet együttműködéssel.
Az MKP PB tíz ülést tartott 1946–1947 fordulóján. Ezeken részt vettek tizenhárman, egyszer – 1947. január 16-án – mindenki jelen volt. Közülük valamennyi alkalommal megjelent a tanácskozáson öt személy Rákosi, Gerő, Rajk, Kovács István (az MKP Szervezési Osztálya vezetőjeként) és Vas Zoltán (a Gazdasági Főtanács főtitkáraként), utóbbi kettő a PB póttagjaként. Apró Antal kilenc, Révai és Szobek András (PB póttagként, és az FM politikai államtitkáraként) nyolc, Farkas, Kádár, Horváth Márton (a Szabad Nép főszerkesztőjeként is) és Kossa István hét, valamint Nagy Imre öt alkalommal volt jelen ezeken a tanácskozásokon. Ezeken az üléseken a hatalomszerzéssel összefüggve, kijelölve egyúttal a végrehajtásért felelős személyeket is, a politika, a büntetőeljárás, valamint sajtó területén a legapróbb részletekig határozták meg a feladatokat.
Az annak idején elítélt polgári politikusok ugyan nem követtek el az idő tájt bűntetteket, az MKP vezérkedő meghurcoltatói mégis akként értékeltették azokat, mert párthatározatokkal irányították előbb a népügyészeket, majd utóbb az általuk kiválasztott laikus és hivatásos „jogszolgáltatókat”. Ezért az elmarasztalásokat az 1990. évi XXVI, az ún. második semmisségi törvény alapján okkal meg is semmisítették az egykori ítélkező fórumok jogutódai. Ekképp a különböző foglalkozású, politizálgató ártatlanokkal szemben fellépő kommunista pártvezérek és velük együttműködők voltak azok, akik kálváriájukat előidézték. Ők voltak az igazi felbujtók az államvédelmisekkel, valamint a katona politikai titkosszolgálat munkatársaival együttműködve, s ők érték el azt, hogy a még bimbózó honi demokrácia hetek, hónapok alatt elsorvadt Magyarországon. A Moszkva irányította megszálló erők illetékeseivel kart karba öltve jó Quislingekként, a generalisszimusz és köre „ötödik hadoszlopaként” teremtették meg a lehetőséget a gyarmatosító sztálini rendszer bevezetéséhez, miként hasonlóképp történt ez másutt is az Elbától keletre. A főtitkár Rákosi s a vele egy húron pendülők nem széles társadalmi támogatottságra, hanem az alantas ösztönzésekre támaszkodhattak, ezért az oly fennen hangoztatott „sikereik” teljességgel elválaszthatatlanok voltak a megszállók beavatkozásaitól. A hatalomszerzés folyamata a hercegprímással és társaival szemben koholt büntetőüggyel zárult. „Az országot és népet féktelen terrorral terelték át a Szovjetunió – Szakasits által is oly »líraian« megénekelt – »vérrel áztatott, dicsőséges útjára«.” Ez a börtön- és szovjetvilág a magyar nemzettel szemben 1989-ig, az annus mirabilisig, a csodák esztendejéig árnyékolta be a Kárpát-medence millióinak életét.
A honi remények 1945 októberében, majd novemberében feltámadtak, aztán következett a realitás. A kegyelmi kérelem elutasítását követően, 1947. október 23-án kivégezték dr. Donáthot. Minderről a Magyar Országos Tudósító (MOT) is tényszerűen beszámolt: „dr. Donáth György, az összeesküvés elsőrendű vádlottja előtt szerdán [október 22-én] kihirdették a köztársaság elnökének elutasító végzését kegyelmi kérése ügyében s ugyanakkor a népbíróság külön ötös tanácsa az újrafelvétel iránt benyújtott kérését is visszautasította. Ennek megfelelően csütörtök reggel negyed kilenc órakor a Gyűjtőfogház udvarán Donáth Györgyön a halálos ítéletet végrehajtották.” Az egykori országgyűlési képviselő és társai büntetőperének tárgyalásán részt vett a Szabad Nép tudósítója. Négy évtizeddel később emlékei szerint az elsőrendű vádlott, dr. Donáth „kiváló képességű és rendkívül művelt ember volt, aki a háború utáni életnek ahhoz a politikai garnitúrájához tartozott, amely meghatározó lehetett volna egy finn típusú magyar fejlődés esetén. […] Ő volt az egyetlen, aki világosan kifejtette, hogy ez a per miért koncepciós, és ezzel szembeállította a valóságot, vagyis azt, hogy ők kétségkívül tagjai voltak egy vagy több baráti társaságnak, amely összejött és politikáról beszélt és politikailag tervezgetett is, mint ahogy az természetes egy demokratikus rendszerben [… ] visszautasította az ellen felhozott vádakat.” Majd egy hónappal később, november 26-án Jány Gusztáv volt vezérezredest, a Donnál megsemmisült 2. magyar hadsereg parancsnokát is kivégezték.
Befejezés
Nem a talio támadt fel évezredes múltjából, nem a szemet szemért, nem a fogat fogért mérlegeletlen elve valósult meg 1949 szeptemberében és októberében, midőn Rajk, illetve Pálffy földi pályafutása is lezárult törvénysértő, jogerős ítéletük végrehajtása után. Őket ugyanis – szemben az általuk bitóra juttatott és ártatlanul kivégzett dr. Donáthtal és számos, ártatlanul meghurcolt társával – nem ezekért a bűnös törvénysértéseikért, hanem azért marasztalta el dr. Jankó Péter és eljáró tanácsa, mert a tobzódó diktátorok így kívánták. Nem azért helyezték őket jeltelen sírokba az idő tájt a Gödöllő felé tartó országút 37-es kilométerköve mellett az első világháborús futóárkok egyikébe, másikjába, mert személyükben részesei voltak a törvénytelen hatalomszerzésnek, és ezért el kellett őket hallgatatni, nem azért gyilkoltatták meg őket, mert Rákosi s a köre attól félt, hogy kifecsegik azt, hogy miként voltak részesei a kommunista hatalomszerzés féltve őrzött titkainak. Holott éppen Rajk volt, aki egy új, szebb világot hirdető eszme, egyik friss, jövendőbeli, helyi exponenseként hajbókolt a „moszkvaiak” előtt. Alig egy héttel hazatérése után, 1945-ben, az MKP „pünkösdi” konferenciáján. „De egyúttal világossá tette mindenki előtt, hogy aki hallja, adja át: tévednek azok, akik abban reménykednek, hogy »majd ha hazajön a moszkvai emigráció, akkor a kommunista pártban két szárny fog egymással szembekerülni, amelyek agyon fogják bunkózni egymást. Rosszul számítottak.«” – mondta, ám nagyot tévedett. Az a bunkó, amellyel Donáth fejére sújtott, őt sem kímélte.
Amint az előbbiekből kitetszik, nem a historikusok, hanem a kommunista akarnokok kriminalizálták 20. századi történelmünk felidézett időszakát.
Pentru a putea adăuga comentarii trebuie să fii membru al altmarius !
Alătură-te reţelei altmarius