https://papageno.hu/wp-content/uploads/2022/02/1645726362601_2-300x169.jpg 300w, A Kutyaélet az önmegvalósítás és önállóság nehézségeiről, a megerősítésekről, illetve azok hiányáról, a szabadságról és az igazság fáradhatatlan kutatásáról beszél. A monodrámát megalkotó és előadó fiatal rendező-koreográfussal, Vadász Krisztinával beszélgettünk.
– Nietzsche valahogy úgy fogalmazott, hogy a világ a kutyák megértésén alapul.
– Kafka pedig azt írja: „Minden tudás, minden kérdés és válasz összessége a kutyákban foglaltatik.” Egy ideje én is így látom. A kutyák megértése iszonyatosan nagy önismereti kutatást igényel, és általuk eljuthatunk olyan felismerésekhez, amikre nagyon is szükségünk van a létezéshez.
– Egyébként régi kutyás vagy?
– Egyáltalán nem, két éve ismerkedek ezzel a világgal. Régóta szerettem volna kutyát, de csak akkor, ha megvannak hozzá a megfelelő körülmények. Miután lediplomáztam, örökbe fogadtam Berliozt, és azóta sodródok ebbe az irányba.
– Milyen tulajdonságaitokban passzoltok egymáshoz?
– Szinte semmiben, miközben alapvetően nagyon sok hasonlóság van a személyiségünkben. Ő is rendkívül érzékeny, és magas az irányításra való hajlama, ez eleinte sokszor kellemetlen helyzetekbe sodort minket. Eléggé temperamentumos vagyok, ez őt kellemetlen irányba tudja pörgetni, szóval sokat kellett higgadnom hozzá. Folyamatosan csiszolódunk össze és már sokkal békésebb az életünk. Az ember belső állapota erősen hat a kutyára, ő tulajdonképpen minket tükröz vissza, tehát ha dühít valamilyen viselkedése, akkor azt kell megkeresnem, hogy én mivel generálom azt, és ezek általában sokkal kisebb, vagy nehezebben észrevehető dolgok, mint gondolnánk.
– A Kutyaélet egy Kafka-novellából, az Egy kutya kutatásaiból készült. Kifejezetten kutyás történetet kerestél?
– Nem volt szándékos. A tavalyi Köszönjük, Magyarország! pályázatra kerestem monodráma alapanyagot. Azt tudom pár éve, hogy
olyan történetet keresek, amiben a természet hangsúlyos, illetve egy olyan tisztulási folyamaton vagy belső zarándokúton megy keresztül a szereplő, mint az Út a vadonba vagy a Vadon című filmekben. És izgat az ezzel járó elkülönülés a társadalomtól, az átmeneti remete lét.
Az anyagkeresést mindig a könyvespolcomon kezdem, így jutottam el Kafka – Elbeszélések című kötetében az Egy kutya kutatásaihoz. Nagyon sok gondolatával osztoztam már az első olvasáskor is, és ahogy az lenni szokott, az elmúlt fél évben a szövegtanulás és a próbafolyamat alatt egyre inkább rárímelt az életem is, és többet kezdtem érteni a történetből.
– Hogyan adaptáltad a szöveget?
– Ez a novella egy folyékony monológ, formailag nem akartam rajta változtatni. Egyetlen helyen párbeszédes, ahol a főszereplő kutyán kívül megjelenik egy másik is. A hosszú, sokszorosan összetett mondatok olvasásélményként nagyon erősen hatnak, de a színpadon nem működnek, ezért húztam a szövegből, és megpiszkáltam a mondatszerkezeteket. Ilyenkor a sorvezető szempontom, hogy amit el lehet játszani, azt nem kell kimondani. És ami megmarad, az lesz a szöveg. De saját gondolatokkal is kiegészítettem néhány helyen.
– Egyetemistaként másnak már készítettél egyszemélyes előadást. Mit tudtál áthozni abból a rendezői tapasztalatból ebbe a helyzetbe?
– Az első egyetemi rendezésem a Túlóra volt, egy monodráma Lisa Langseth – A karmester szeretője című drámájából, amit Pálya Pompónia játszott. Ott kizárólag rendezőként vettem részt a folyamatban, és Pompit vezettem végig a feladaton dramaturg, látványtervező, és zeneszerző közreműködésével. A Kutyaélet során viszont az utolsó két hétig egyedül végeztem minden feladatot. Sokszor tudtam erőt meríteni abból, amit eddig rendezőként, vagy koreográfusként tapasztaltam különböző monodrámák során a többiek munkájából. Irányokat adtak, és ezekkel tudtam nyugtatni, vagy éppen hergelni magam.
Az egyedüllét nehézségei a rendelkezés során jöttek elő, amikor a rendező és színész énem párbeszéde már nem a szöveg és gondolat elsajátításáról szólt, hanem arról, hogy ami történik a színpadon, az mennyire szolgálja azoknak a közvetítését.
Ezen a ponton már szükségem volt egy külső szemre, innentől Pompi segített át a feladaton. Vele nagyon jó a kapcsolatom, és nagyra tartom őt szakmailag, pontosan ismerjük egymás gondolatmeneteit, és ízlését, ezért rengeteget tudott segíteni a meglátásaival.
– Egy korábbi interjúban beszéltél arról, hogy kifejezetten szereted, hogy ennyire multi-tasking színházi alkotó lehetsz.
– Igen, bár nem feltétlenül egyszerre vágyom ezeket a feladatokat, hanem egymást követő munkák során. Nagy elszántság kell ahhoz, hogy valaki magát rendezze, ráadásul egy monodrámában, ahol nem segítik a többi szereplő által kialakuló helyzetek. A saját színészetemmel olyan fokon kell tisztában legyek, hogy rendezőként képes legyek vezetni azt. Biztos kell legyek abban, hogy működni fog az instrukció, amit magamnak adok, és a színészetemben is, hogy át tudjam adni a belül megfogalmazott állapotokat és gondolatokat, mert nem tudok visszaigazolást adni magamnak. Más munkáimban is szeretek belegondolni, vagy beleérezni a másik oldal helyzetébe, hogy közelebb tudjak kerülni az igényeihez rendezőként, színészként és koreográfusként egyaránt. Fontosnak tartom, hogy figyeljek az alkotói kölcsönhatásokra, kémiára. Itt pedig az volt a feladat, hogy a magammal való kapcsolatot figyeljem meg.
– Egyetlen díszletelem van a térben, egy kutyakennel, és hosszú ideig ebbe bezárva ülsz. Sokféle asszociációt enged a nézőnek ez a gesztus. Hogyan jutottál el eddig a sűrítésig?
– Kafka vadon élő kutyájának nincsen tudomása az emberekről. Izgalmasnak éreztem mégis díszletként egy ember által gyártott tárgyat használni, ami a kutya kontrolálására készült. A kennel a fizikai bezártság jelentésén kívül, a szorongás, túlgondolás, a saját agyunkba való bezártság metaforájaként is tud működni, amiken Kafka szereplője keresztülmegy a történet során. Ha egy magas energiaszinten pörgő kutyát először berakok a kennelbe, nyugtalanul zsizseg. Idővel viszont visszajelzések segítségével megnyugszik és el tud pihenni, és ilyenkor érdemes kiengedni, mert így a szabadság jutalmával jelezhető számára, hogy ez az állapot volt jó.
Gondolati síkon ez az elfárasztás történik meg a kafkai karakterrel is, nekem legalábbis ez a párhuzam jutott eszembe, és erre építettem fel az előadást. Azzal a különbséggel, hogy itt a szereplő magát zárja be.
Ez a hely alkalmas neki az elemzésre, és kutatásra, amit kényszeres érteni vágyásból tesz, ami a zsizsgés állapot. A feladat, hogy rájöjjön, mennyire értékes a szabadság, a személyes tapasztalás pedig nem feltétlenül írható le szabályokban és elméletekben. A racionalitástól közelít a spiritualitás felé.
– A bemutatón hamarabb jött a taps, mint az előadás vége. Annyit talán elspoilerezhetünk, hogy Berlioz személyében belép egy társ a színpadra.
– Ez a – nevezzük így – kóda legalább akkora kihívás volt, mint maga a monodráma. Ez a tanmese konklúziója, és csak itt van másik szereplő a történetben. Ősszel még nem gondoltam megvalósíthatónak, hogy a kutyámmal biztonságosan tudjak mozogni a színpadon nézők előtt, de aztán rájöttem, hogy ezt be kell vállalni, és kész, mert nekem ő jelenti azt a szereplőt. A kutyaiskolai képzésvezetőm adott a helyzetre felkészítő gyakorlatokat, és szerencsére a térhez is volt időm hozzászoktatni Berliozt.
– A Covid első hulláma alatt írtad a szakdolgozatodat, diplomáztál. Akkortájt készült veled egy interjú, abban arról beszéltél, hogy jólesik a lelassulás. Most hogy érzed magad?
– Világéletemben iszonyatosan magas energiaszinten pörögtem, egyfolytában dolgoztam, csak a nyüzsgést ismertem, és nagy amplitúdókon zajlottak a napjaim. Az első hullám alatt jól esett kipihenni az egyetemi évek kemény munkáját, évek óta nem ismertem a szabadnap fogalmát.
Szükségem volt a lassulásra, de nem valószínű, hogy a lezárások nélkül pihentem volna. Aztán ahogy teltek a hónapok, vágytam, hogy újra beinduljon a munka, de egyre vonzóbbá vált, amit a lassúság, és a kutyámmal töltött séták adtak. Már két év telt el, és azóta a kutyaiskola által néhányszor felfedeztem olyan befelé figyelést, ami talán a jelenbe való megérkezés lehet.
Ez sokkal jobban esik, mint a korábbi pörgés. De ez egyelőre elkerülés, mert kutyás helyzetekben élem meg általában, nem pedig az élet minden területén.
– Hogyan éled meg, amikor ebből a helyzetből vissza kell menned a színházba?
– Az esik rosszul, hogy egyből képes vagyok visszakapcsolni a régi működési formámba, ahogy színházi helyzetbe kerülök. Közben meg alkotóként ugyanolyan termékenynek érzem magam, a közlésvágyam meg csak növekedett. Sajnos még nem vagyok képes a természetben tapasztalt belső állapotommal bemenni a fekete terembe próbálni, és fuzionálni a cselekvésmániát a belső nyugalommal, ebből az ütközésből van is bőven belső konfliktusom. Ezen dolgozom most.
Vadász Krisztina
Színész, rendező, koreográfus. 2020-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem fizikai színházi rendező-koreográfus szakán. Az Y Csoport színházi műhely tagja.
Pentru a putea adăuga comentarii trebuie să fii membru al altmarius !
Alătură-te reţelei altmarius