Erdélyi magyar könyvtárak a két világháború között

[Magyar lap]

Róth András Lajos

 http://www.korunk.org/?q=node/8&ev=2002&honap=4&cikk=6856

Az elsõ világháború és az azt követõ versailles-i békerendszer következményei kemény erõpróbának tették ki az erdélyi magyarságot.  Identitásunk, nemzeti értékeink, önérzetünk megmentése forgott kockán. Az anyanyelv mindenkori nemzeti tudatmegõrzõ szerepét azok is vallották, akik akkoron érvényesülésének mindenképpen gátat próbáltak szabni. Megmaradásunkban az élõ nyelv mellett nagy szerepet játszott annak papírra vetett (nyomtatott) formája – nemzeti tudatunk dekantált kincstára –, a könyv és annak tárháza, a könyvtár. A világtörténelem nem egy esetet ismer, amikor könyvek és könyvtárak estek áldozatul egyesek veszett elfogultságának. Néhányszor már szöktek magasba autodafék lángnyelvei ilyen vagy olyan meggondolásból. Ahogy a civilizáció haladt, úgy változtak, kifinomultabb, rejtjelezett formákat öltöttek a könyvektõl való megszabadulás eszközei. Kiselejtezés, zárolás, tárolási lehetõségek megvonása, zúzdába küldés... hadd ne soroljuk. Tény, hogy ilyesmivel kellett szembenéznünk a két világháború közti periódusban is.

Az 1920. június 4-én elkönyvelt „békeszerzõdés” a magyar könyvtárakat is súlyosan érintette. Csapodi Csaba–Tóth András–Vértesy Miklós Magyar könyvtártörténete szerint az 1348 tudományos és közmûvelõdési könyvtárból 605 (44,8%) maradt a megcsonkított Magyarország területén, 273 Csehszlovákiához, 326 Romániához, 77 Jugoszláviához, 38 Ausztriához és 29 Olaszországhoz került.

 

A háború és az azt követõ események fõleg a kisebb gyûjtemények anyagát érintették az idegen megszállás, a katonai beszállásolások miatt, és elkallódott a katonák, sebesültek részére átadott állomány számottevõ része is. Ez a háború velejárója volt, de ami azután következett, az sem volt minden irracionalitástól mentes.

Magyar könyvtárainkat és szervezetüket az elsõ világháború elõtt utoljára a Múzeumok és Könyvtárak Országos Felügyelõsége 1912–1913-ban vette számba, s arról a Magyar Minerva V. kötetében számolt be, 1915-ben. Ebbõl csak azt ragadjuk ki már indulásból, hogy  az egykori Magyarország összes 64 protestáns könyvtárából 32, a 190 katolikus könyvtárból 92 könyvtár került az utódállamokhoz. Ez könyvben számolva 1 539 000 darabot jelentett. Ez egymagában felér egy nemzeti könyvtárral. Így tehát az anyaországot sújtó érzékeny veszteség mellett az új államokban végrehajtott könyvtártisztogatás még vérzõbb sebeket ejtett a nemzet testén.

Az elcsatolt területeken – csak protestáns könyvtárakban gondolkodva – oly könyvtárak jelentettek szabad prédát, mint a besztercebányai ág. ev. algimnázium, az eperjesi ev. kollégium könyvtára, a máramarosszigeti ref. líceumi könyvtára, a szászvárosi ref. kollégium könyvtára a brassói ág. ev. fõgimnázium könyvtára, a nagyszebeni ág. ev. fõgimnáziumi könyvtár, a nagykõrösi ref. fõgimnáziumi könyvtár, a nagyenyedi Bethlen-kollégium könyvtára, a zilahi ref. kollégium könyvtára, a kolozsvári ref. kollégiumi könyvtár, a medgyesi ág. ev. fõgimnázium könyvtára, a székelyudvarhelyi ref. kollégium könyvtára. Ezek alapítását a 16. és 17. századokra tehetjük, és a legcsekélyebb veszteség is bepótolhatatlan értékeket érinthetett.

A háború és az impériumváltás utáni helyzetet Sulyok István foglalta össze 1930-ban, az õ maga és Fritz László által szerkesztett Erdélyi magyar évkönyv 1918–1919 címû kötetben. A számbavételt az 1929. év folyamán ejtette meg. Ekkorra már a könyvtárak jelentõs részének tevékenységébe nem tekinthetett bele a magyar társadalom – az állami intézetek könyvtáraiba egyáltalán, az egyesületi könyvtárakéba alig.

A felmérés során 355 olyan magyar könyvtárat talált, melyek méretükben és tevékenységükben túllépték a népkönyvtári jelleget. Közülük 114 felekezeti intézményi, 147 magyar egyesületi, 7 magyar magán s 87 román állami volt. A beérkezett adatoknak birtokában csak 234 könyvtárról tudott számszerû kimutatásban beszámolni; 47 állami, 1 magán- és 73 magyar felekezeti és egyesületi könyvtárról nem sikerült újabb adatokat nyernie.

A kimutatás szerint az 1919-es 1 083 166 magyar kötethez képest 1929-ben csak 1 043 707 kötetet találtak, tehát közel 40 000 kötet hiányt könyvelhettek el. Ezzel szemben a magától értetõdõ román kultúrpolitikának betudhatóan, a román nyelvû kötetek száma az 1919-es 4948-ról közel tízszeresére, 43 100-ra szaporodott. Az egyéb nyelvû kiadványok között szintén növekedés – 158 002-rõl 168 507-re  – volt tapasztalható.

Sulyok azt is megállapította, hogy a magyar könyvek hiányát legelsõsorban az állami intézeteknél kell keresni. A számba vett 40 állami intézeti könyvtárban az 1919-es 245 126 kötethez képest 1929-ben csak 161 604-et, tehát 83 522 kötetes hiányt könyvelhetett el. Ennek jelentõs része megsemmisült, egy része kereskedelmi forgalomba került, viszont nagy részét kiszállították Erdély területérõl. A háborús viszonyok folytán elõállott hiányokat csak részben pótolták a felekezeti intézmények és a magyar egyesületek könyvtárainak beszerzései.

A román könyvek gyarapodásának magyarázatát is megadja Sulyok. Azt egyfelõl a magyar felekezeti iskoláknak elõírt könyvtári beszerzési szabályok tették lehetõvé, másfelõl a román intézmények keretében mûködõ magyar egyesületi könyvtáraknak juttatott könyv- és pénzadományok legnagyobb részét román könyvek beszerzésére kellett fordítani.

Az 1919–1929 közötti idõben a szóban forgó 243 könyvtár beszerzéseire a fenntartók összesen 4 216 191 lejt fordítottak. Ebbõl az õsszegbõl 1 000 000 lej esett az aradi, városi kezelésben levõ Kölcsey-Egyesület könyvtárára, 100 000 lej a hasonló helyzetben levõ Dévai Történelmi és Régészeti Társulat könyvtárára, 271 251 lej pedig a Nagyváradi Nyilvános Könyvtárra, mely városi kezelésben állt.

Segélyek formájában 1 142 533 lejt kaptak a könyvtárak, de ebben az összegben szerepeltek az elõbbi segélyek is, úgyhogy magyar könyvbeszerzést szolgáló segélynek mindössze csak 42 533 lejnyi összeget lehetett tekinteni, melyet az említett 243 könyvtár legnagyobbrészt magyar testvéregyesületektõl kapott.

A számadatok mellett érdemes átnézni Sulyok jelentésének megjegyzés rovatát is. Ebbõl talán érzékletesebb képet nyerünk. A nagyon gyakori „adatokat nem szolgáltatott” bejegyzés mellett olyanokat találunk, mint „a kaszinó nem mûködik, könyvtára nincs használatban” (Abrudbánya), „eladták” (felsõleányiskola, Arad), „le van zárva” (Közmûvelõdési Intézet, Arad), „teljesen megsemmisült” (Magyar Kaszinó, Balázsfalva; Honvédtiszti Könyvtár, Csíkszereda; Minorita Rendház, Szilágysomlyó; Magyar Kaszinó, Zsibó), „1923-ban megszüntették” (Magyar Kaszinó, Déva; Polgári Társaskör, Nagyszentmiklós), „román intézet használja” (Fõreáliskola, Déva), „könyvtár már nincs meg” (Kaszinó, Gyergyószentmiklós), „a könyvtárt elosztogatták” (Állami Fõgimnázium, Gyergyószentmiklós), „háború alatt Pestre költözött” (Calazantinum könyvtára, Kolozsvár), „1928 óta zárva, átrendezés miatt” (Unitárius Kollégium, Kolozsvár), „1923 óta nem nyilvános” (Olvasóegylet, Kórodszentmárton), „a magyar könyvek használata háttérbe szorult” (Olvasókör, Lovrin), „egy részét a könyvtárnak áruba bocsátották” (Állami Fõgimnázium, Lugos), „el vannak zárva” (Állami Fõgimnázium, Temesvár), „nagy része elkallódott” (Állami Fa- és Fémipari Iskola, Temesvár; Kereskedelmi és Iparkamara könyvtára, Temesvár) stb. A „sorsa ismeretlen” bejegyzés is gyakori. 38 esetben fordul elõ. Többek között a Kolozsvári Tudományegyetem könyvtára esetében is. Ezért Ion Muºlea cinizmussal vádolta Sulyok Istvánt 1945-ben.

A 20. században a magyar könyvtárügy sokat fejlõdött, és nemzetközi mércével mérve is nagyszerû népkönyvtári rendszer épült ki, fõleg miután a különbözõ állami és társadalmi szervek szívügyüknek tekintették ezt a tevékenységet. Az Erdélyi Magyar Közmûvelõdési Egyesület (EMKE), a Földmûvelésügyi Minisztérium és a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa tevékenységének köszönhetõen az elsõ világháborúig 533 nép-, vándor-, ifjúsági és 884 gazdasági, összesen 1417 könyvtár jött létre, 261 834 kötetes állománnyal, melyek nagy látogatottságnak örvendtek. Ez a jól átgondolt rendszer a háborút követõen csaknem teljesen összeomlott. Ehhez maga a háború (különösen a Székelyföldön történt igen nagy pusztítás), a forradalmi hatások (fõként a vegyes lakosságú községekben) és egykori elhelyezési és mûködési optimális feltételeit biztosító körülmények megszûnése (községházak, jegyzõi irodák, állami iskolák és laktanyák, melyeket általában feldúltak) járult hozzá.

Jelentõs részük megsemmisült vagy elkótyavetyélõdött, ahol pedig megõrzõdött, ott az állami õrizetbe került magyar népkönyvtár hozzáférhetetlenné vált. Sulyok jelentésében az áll, hogy 1440 címre küldött ki kérdõívet, viszont összesen csak 34 271 kötettel rendelkezõ 179 népkönyvtár fennállását sikerült megállapítania. Sulyok adatgyûjtése kizárólag társadalmi úton történt. A felmérés hiányosságait az önkéntes munkában és a román vagy vegyes lakosságú falvak hatóságainak visszautasító magatartásában látta.

A népkönyvtári hálózat háborús veszteségeinek pótlását az állam vagy a helyi közösségek nem vállalták magukra. Az egykor ajándékba kapott népkönyvtárakat az erdélyi kisgazdáknak újra kellett teremteniük. Kezdeményezések történtek. Társadalmi intézmények – gazdakörök, egyházközségek, vallásos egyesületek és hitelszövetkezetek – vállalkoztak a népkönyvtárak újraalapítására és fenntartására. A mintegy kétszáz jelentkezõ vállalkozó közül 1929 végére azonban csak 94 tudott eleget tenni ígéretének. A Gazdasági és Hitelszövetkezetek Szövetségének kolozsvári központja, valamint a Magyar Nép címû néplap kiadóbizottsága járult hozzá a népkönyvtárak – új nevükön A magyar nép könyvtára – 3000 lejes beszerzési árának egyharmadához. Az egykori, közel 200 kötetes, falvankénti lebontásban összeállított könyvtárakhoz képest az új elsõ sorozat 54 bekötött könyvbõl állt.

Közben születtek más típusú könyvtárak is. A Magyar Kisebbség folyóirat 1935-ben közleményt jelentetett meg a temesvári Magyar Házban létesítendõ népkisebbség-politikai és jogi könyvtár felállításáról, illetve mûködésének feltételeirõl. Két év múlva Páll György a Magyar Párt kisebbségi szakosztályának kolozsvári ülésén már a könyvtár szervezésérõl és az addig beszerzett anyagáról  tartott elõadást. Az 1938-as 2, 3–4. számokban a könyvtári állomány tematikus mutatója (bibliográfiák, cikkbibliográfiák) is megjelent.

Érdekességképen említjük meg ebbõl a korszakból az olyan – hiánypótlóként megjelenõ és bizonyára szûk olvasóközönséggel tevékenykedõ –, magukat kölcsönkönyvtáraknak nevezõ vállalkozásokat, amelyek némi anyagiak ellenében könyvet kínáltak olvasásra, még nyomtatott katalógusokat is bocsátva az érdeklõdõk rendelkezésére. Ilyenek voltak például a kolozsvári Cultura Könyv- és Lapterjesztõ Vállalat 1545 kötetes kölcsönkönyvtára, Király János könyv- papír- és zenemûkereskedõ magyar, német, francia kölcsönkönyvtárának közel 2500 kötet magyar munkát is tartalmazó könyvtárrésze vagy a közel 5000 kötetet kínáló Libro kölcsönkönyvtár. Hozzájuk hasonlóak más városokban is elõfordultak. Természetesen ezek semmiképpen sem helyettesíthették a nagyobb és fontosabb könyvtárakat.

Ilyen körülmények között a bécsi döntést követõen a magyar állam próbálta áthidalni az interbellum okozta könyvtári ûrt. A Magyar Könyvszemlében Haraszty Gyula számol be arról az 1941 júniusának végén lezárult „erdélyi könyvakció” néven ismert vállalkozásról, amelynek keretén belül a magyar állam könyvtárainkat óhajtotta támogatni 1940-ben. Pasteiner István budapesti egyetemi könyvtári fõigazgató, Hóman Bálint vallás és közoktatásügyi miniszter megbízásának eleget téve, a Közgyûjtemények Országos Felügyelõségének keretében megszervezte az erdélyi osztályt, amelynek kiküldöttei az erdélyi könyvtári viszonyokat és hiányokat pontosan felmérték. Összeállították az 1918 elõtti, ismert közkönyvtárak, gimnáziumi könyvtárak és olvasókörök jegyzékét. Kolozsvárott és Désen helyi szakértõkkel is egyeztettek. Dr. Benedek András, Dr. Jékely Zoltán és Dr. Soltész János meglátogatták a könyvtárakat az akkori közlekedési lehetõségek által három részre tagolt Erdélyben – északon Szatmárnémeti, Nagybánya vidékén, középsõ részén a Nagyvárad–Kolozsvár–Beszterce vonalon, délen a Székelyföldön –, ezáltal az erdélyrészi könyvtárakat is alaposabban megismerhették.

Azokat a kérdéseket elemezték, hogy mûködik-e a szóban forgó könyvtár vagy sem, vagy beindítható-e újból. Milyen állapotban van könyvanyaga, melyek a feltûnõ hiányok; mekkora a forgalma, van-e megfelelõ helyisége, van-e valamilyen használható címjegyzéke, általában a használhatóság feltételei milyen mértékben forognak fenn? Nyilvános jellegû-e, mekkora (lehet) olvasótáborra?

Minden vidéken (városban) elsõsorban az életképes könyvtárakat, a közönséggel legszorosabb kapcsolatban álló könyvtárakat támogatták, de nem feledkeztek meg a többi, élni akaró, kisebb nyilvánosságú könyvtárról sem. Az alábbiakat tudjuk meg Haraszthy cikkébõl:

Az Északi körzet (Szatmárnémeti, Nagykároly, Nagybánya, Felsõbánya, Márama-rossziget, Nagysomkút, Tasnád és Érmihályfalva) könyvtárai közül a nagybányai Városi Múzeum könyvtára számított közgyûjteménynek. Ennek, de a többi gimnáziumi, kaszinói és olvasóegyleti könyvtárnak sem volt megfelelõ az 1918 elõtti anyaga. Részben rongált állapotban õrzõdtek meg szükségraktárakban, részben megsemmisültek vagy elvivõdtek a könyvek. A köteteket az olvasók szinte ronggyá olvasták. Ebben a körzetben a nagybányai Polgári Olvasóegyletnek volt némileg több, 1918 után megjelent magyar kiadványa is. Az itteni könyvtárak többsége közmûvelõdési egyesületi, kaszinói vagy olvasóköri könyvtár volt, és csupán 7 középiskolai – s ebbõl is csak 3 egyházi.

A Középsõ vidék (Nagyszalonta, Nagyvárad, Szilágysomlyó, Zilah, Zsibó, Bánffyhunyad, Kolozsvár, Szamosújvár, Dés, Beszterce és Szászrégen) számon tartott 57 könyvtára közül a legnagyobb erdélyi közgyûjtemény, az akkor több mint 400 000 kötettel rendelkezõ kolozsvári Egyetemi Könyvtár volt. 1918 elõtti anyaga sértetlen maradt; nagy értékû segédkönyvtárát és 1918 utáni folyóiratanyagát azonban elvitték a románok. Húsz év alatt mindössze pár száz kötet magyarországi könyvet vásárolhatott. A másik közkönyvtárnak, a 40 000 kötettel bíró nagyváradi Városi Nyilvános Könyvtárnak a helyzete sem volt különb. Alkalmatlan helyiségekbe összezsúfolva, megrongált állapotban volt a még meglevõ magyar anyaga; míg a könyvtár román részét igen nagy mértékben gyarapították, a magyart egészen elsorvasztották.

Különösen a román–magyar – trianoni – határsávban érte súlyos károsodás a magyar könyvtárakat. A zilahi Magyar Kaszinó helyiségeibe, akárcsak a református kultúrházban román katonaság volt beszállásolva, amely a könyvtárat feldúlta. Az állami iskolák tanári és ifjúsági könyvtárainak helyzete volt a legsúlyosabb. A nagyszalontai állami Arany János Gimnázium – mely az átvétel után még csak 1932-ig mûködött eredeti tanszemélyzettel – könyvtárának kétharmad részét Anghelescu minisztersége alatt Bukarestbe vitték. Tudatos csonkolást végeztek, ugyanis Anghelescu rendeletére az értékesebb darabokat a Román Tudományos Akadémiához kellett eljuttatni! A szilágysomlyói állami (volt minorita rendi) gimnázium könyvtárának ifjúsági könyvtárát az iskola legrégibb anyakönyveivel együtt megsemmisítették. A kolozsvári állami leánygimnázium könyvei két évtizeden át pincében rothadtak, a szamosújvári állami polgári leányiskola könyvanyagából 80 kötet mentõdött meg. A székelyudvarhelyi állami kõ- és agyagipari szakiskola – Erdélyben jellegénél fogva egyedülálló – szakkönyvtára ugyanebben az idõben tizedelõdött meg. A húszas évek kultúrpolitikája elõírta az iskolai könyvtárak magyar anyagának teljes összegyûjtését és „újabb rendelkezésekig” összecsomagolt tárolását. Ennek következtében ment tönkre a gyergyószentmiklósi állami gimnázium régi könyvanyaga is.  A könyvtári állományt román anyaggal kellett helyettesíteni. Az interbellum éveiben a román tanerõk meg is tettek minden tõlük telhetõt ennek végrehajtására. (Hadd állítsuk ezzel szembe Suszter Oszkár 1941 júniusában megfogalmazott felfogását, amelyet a románok erdélyi iskolapolitikájáról – az Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlönyben – írt értekezésében fejtett ki, a két világháború között megjelent iskolai értesítõket elemezve: „A román nyelvet, legalább fakultatíve, minden erdélyi gimnáziumban tanítani kellene, nemcsak azért, hogy a leendõ tisztviselõk és más értelmiségiek a román néppel saját anyanyelvén tudjanak tárgyalni, hanem azért is, hogy a román irodalmat és mûveltséget a magyarság is megismerje. És ezzel a céllal adjunk helyet magyar intézeteink könyvtáraiban a román szépirodalom és komoly tudományos munkák részint eredetiben, részint magyar fordításban megjelent bõ gyûjteményeinek is. A magyar ifjúság nemzeti érzése semmit sem fog erejébõl veszíteni, ha megismeri a román irodalom termékeinek legjavát, a románokban pedig fokozni fogja a magyar kultúra iránti érdeklõdést saját kultúrájuknak ez a megbecsülése.”) De ugyanez lett a sorsa a kolozsvári egyetem szemináriumi könyvtárainak is. Olyan alapvetõ mûvek és folyóiratok egész sora tûnt el, amelyek elengedhetetlenül szükségesek voltak a képzéshez. Magyarországi könyvek beszerzésérõl szó sem lehetett.

Kristóf György a tudományegyetem magyar irodalomtörténeti intézete könyvtárának sorsáról hosszú oldalakon értekezett. Tõle tudjuk, hogy pár év alatt (1919–1921), amíg a tanszék betöltetlen maradt, hogyan zilálódott szét az értékes könyvtár. Ki kellett üríteni a könyvszekrényeket, ládába kellett csomagolni és egy szûk kis helyiségbe kellett elhurcolni a könyveket, aminek során több eltûnt. A fokozatos rendezõdés során az új beszerzési lehetõséget kellett megteremteni, olyan körülmények között, amikor a tudományos mûveket és az értékesebb magyar folyóiratokat csak nagy késéssel vagy egyáltalán nem lehetett megrendelni. A Magyar Tudományos Akadémia kiadványait is csak a Cooperation Intellectuelle – nemzetközi szervezet – közbelépésének köszönhették. De a gyarapítással párhuzamosan a könyvtárt apasztani kellett a hely hiánya miatt. Mégis volt elég erõ és kitartás arra, hogy a könyvtár folyamatosan mûködjön. Hõsies korszak volt. Értékmentõ és értékteremtõ is egyben.

Az egyházak által kezelt és fenntartott intézményeknél viszont történt az eddigiekre rácáfoló, okos ügyeskedéssel végrehajtott gyarapítás is. Ebben az értelemben a kolozsvári Katolikus Lyceum könyvtára, amely „a magyar egyetemi hallgatók nemzeti mûvelõdésének ápolására s lelki integritásának védelmére nyilvános mûködésre merészkedett”, György Lajos tevékenységének köszönhetõen Erdélyben egyedüli módon több ezer kötettel gyarapodott. Hiánypótló – a román kézre került Egyetemi Könyvtárt helyettesítõ – szerepet töltve be az erdélyi magyar fõiskolás ifjúság által látogatott könyvtár lett. A református gimnáziumi könyvtár nemcsak megõrizte állományát, hanem gyarapítani is tudta azt, a fenntartó testület áldozatkészségének köszönhetõen. Az Unitárius Fõiskola könyvtára, a zilahi WesseIényi Kollégium, ha nem tudták is gyarapítani könyvállományukat ezen évtizedek alatt, értékeiket hiánytalanul mentették meg a magyar mûvelõdés számára.

Egyházi kezdeményezésre a román uralom alatt új könyvtárak is születtek. Így Bánffyhunyadon a református Polgári Olvasókör, Zilahon a református Nõszövetség és Leánykör, Szamosújvárt a Széki ref. Egyházmegye, Désen pedig a református egyház ifjúsága hozott létre könyvtárat. Ezen utóbbi helyen a lelkészházaspár vásárolta fel a helybeli és a szamosújvári állami gimnáziumok könyvanyagának egy részét, így mentve meg a pusztulás elé nézõ magyar könyveket.

Szászrégenben az evangélikus német gimnáziumnak nyomtatott katalógusra is futotta. A kolozsvári Magyar Kaszinó könyvtára abban az idõben szokatlanul magas költségvetéssel tudta növelni állományát.

Viszont Kristóf György 1931-ben Tudománymûvelés kollégiumainkban címmel arra figyelmeztetett, hogy a kollégiumok elöljáróságainak tenniük kell valamit annak érdekében, hogy a könyvtárak a tanárok számára meghozassák a legfontosabb tudományos folyóiratokat, a legjelentõsebb tudományos könyveket. De arra is felhívta a figyelmet, levéltárainak tudományos bibliográfiai leírása, ismertetése és az ismeretlen, még fel nem használt anyag feldolgozása még várat magára. A gyûjtemények muzeális értékét és jelentõségét be kell iktatni a köztudatba. Különösen könyvtáraink értékes anyagát kell megszabadítani – írta – az ismeretlenség és közönyösség poros pókhálóiból. Enyed, Kolozsvár, Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Szászváros kollégiumi könyvtáraiba fõállásban kell alkalmazni egy tanárt, hogy a gazdag anyagot rendben tartsa. Keserûen tette hozzá: „gyûjteményeink, könyvtáraink maradtak évtizedrõl évtizedre azok, amik voltak: különlegességek, nem használt könyvek és tárgyak ismeretlen raktárai.” A székelyudvarhelyi Lévai Lajos is kuriózumként írt a református kollégium könyvtáráról. A korszak nem kedvezett a Kristóf által felvetett probléma megoldásának.

A Székelyföld legnagyobb közkönyvtára a marosvásárhelyi kultúrpalotában elhelyezett Ferenc József Közmûvelõdési Ház könyvtára volt. Román kezelés alatt magyar könyv nem juthatott a könyvtárba, a román állományt viszont fejlesztették. A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum mintegy 40 000 kötetbõl álló könyvtárát László Ferenc és Csutak Vilmosóvatosságból nem bocsátotta a közönség rendelkezésére, így állománya részben sértetlen maradt, sõt némi székely furfanggal bõvült is. Ebben a régióban is az egyházi kézben levõ kollégiumoknak fontos értékmegõrzõ szerep jutott. A marosvásárhelyi ref. kollégiumi könyvtárat okos politikával sikerült állandóan gyarapítani, ráadásul még nyitott is volt; a székelyudvarhelyi református kollégium könyvtárának is sikerült az újabb szépirodalmi és tudományos kiadványokat beszerezni. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium könyvtáráról is hasonló állapítható meg.

A katolikus iskolák könyvtárainak fejlesztését az államhatalom és az anyagi ellehetetlenítés akadályozta. Így a szép régi anyaggal rendelkezõ székelyudvarhelyi, a csíkszeredai, a marosvásárhelyi és a kézdivásárhelyi gimnáziumok könyvtárainak is alig tellett új beszerzésekre.

A kaszinói könyvtárak közül a marosvásárhelyi Magyar Kaszinó, a kézdivásárhelyi Magyar Kaszinó (itt a háború utáni magyar szépirodalom csaknem minden jelentõs alkotása rendelkezésre állt), a székelykeresztúri Kaszinó „Orbán Balázs” könyvtára gondosan összeválogatott régibb és újabb anyaga szintén említésre méltó.

A kaszinóknál kisebb jelentõségû kereskedõi, iparos és polgári körök könyvtárai közül több fenn tudta tartani magát, sõt fejlõdtek is (a székelyudvarhelyi Kereskedõ Társulat, az ugyancsak udvarhelyi Polgári Önképzõ Egylet s a csíkszeredai ipartestület könyvtára). Ezek sorsa is gyakran egy-egy ember lélekjelenlétén, bátorságán és jóindulatán múlott. Példa rá a csíkszeredai ipartestület könyvtára, melynek anyagát Bedõ Ákos szíjgyártó felesége lakására mentette éjnek idején, és innen kölcsönöztek titokban a megbízható iparos olvasóknak. Sõt a tagsági díjból könyvkötésre és vásárlásra is jutott. Ugyanezt nem lehetett elmondani a gyergyószentmiklósi Kereskedõi Körrõl, ahol a teljes könyvállomány, a Révai Lexikon, a százkötetes Jókai és egyebek csak üveg alatt voltak láthatóak. De legalább megõrzõdtek.

1940-ben tehát, az erdélyi könyvtárak megsegítésére könyvkiadók, könyvkereskedõk (Egyetemi Nyomda, Szent István Társulat, Franklin, Athenaeum, Singer és Wolfner, Légrády testvérek, Stádium, Palladis, Dante, Pantheon, Magyar Szemle Társaság, Jókai, Sylvester, Kner, Révai, Németh József), társulatok (Magyar Tudományos Akadémia, Országos  Stefánia Szövetség, Országos Magyar Sajtó Kamara, Budapest Székesfõváros, Országos Közegészségügyi Egyesület, egyetemek, Magyar Országgyûlés Képviselõháza, Országos Széchényi Könyvtár, minisztériumok, Szent István Akadémia, Magyar Történelmi Társulat és mások), iskolák, vidéki múzeumok és közkönyvtárak (Debrecenbõl, Komáromból, Veszprém megyébõl, Kecskemétrõl, Miskolcról), valamint magánszemélyek (nevesek és névtelenek) siettek. A miniszteri felhívásra a könyvakció vezetõsége egy-két nap alatt megegyezésre jutott az adakozni óhajtó kiadóvállalatokkal a könyvanyag összeállítása és szállítása tekintetében. A vezetõ szempont az volt, hogy az 1918–1940 között megjelent és még raktáron lévõ magyar nyelvû kiadványaik mindegyikébõl (beleértve a jobb fordításirodalmat is) az öt legnagyobb város (Kolozsvár, Nagyvárad, Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy, Szatmárnémeti) vezetõ könyvtára részére egy-egy példányt, a többi könyvtár számára pedig a lehetõség szerinti válogatásban kisebb ajándékokat juttassanak el az erdélyi városokba. Az alábbi – Haraszty által összeállított – táblázat adatai maguktól beszélnek:

Összesen tehát több mint másfélszázezer könyv került 111 könyvtárba, köztük a legtöbb iskolai, közmûvelõdési és fõiskolai könyvtárba. A tanár-, szakember- és tudósképzést tartva szem elõtt, messzemenõen a kolozsvári Egyetemi Könyvtár részesült a legtöbb támogatásban (minden 1918–1940 között megjelent s az erdélyi osztály rendelkezésére bocsátott magyar könyv – 18 329 kötet – egy példánya). A Bölcsészeti Kar intézetei 7399 kötet könyvhöz jutottak. A marosvásárhelyi Ferenc József Közmûvelõdési Ház könyvtárába 9519, a nagyváradi Városi Nyilvános Könyvtárba 8265, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumba 7502, a szatmárnémeti Kölcsey-Kör könyvtárába 5526 kötet került. Ezek voltak a Hóman Bálint és Pasteiner által megajándékozott legelsõ könyvtárak. Herepei János, amikor köszönetet mondott a Pásztortûzben az adományokért, a következõket jegyezte meg: „itt még mindég nem lehet megállásunk, minthogy mindezek után is nagy hiányaink mutatkoznak különösen hazai és külföldi szakmunkákban”.

Középiskolai könyvtárak, Székelyföldön az iskolai és a kaszinói (közmûvelõdési) könyvtárak arányosan kaptak kiadványokat. A máig megõrzött kötetek legtöbbjében megtalálható a az adományozás tényét rögzítõ valamilyen utalás.

Külön kört képezett az a 71 egyházi (28 római katolikus, 43 református) és 25 világi népkönyvtár – Háromszéken 26, Szatmárban 21, Maros-Tordában 8, Csíkban 8, Biharban 8, Udvarhely megyében 7, Szolnok-Dobokában 4, Kolozsban 4, Máramarosban 4, Beszterce-Naszódban 3, Szilágyban 1, Kisküküllõben 1, Ugocsában 1 –, amely külön ajándékban részesült (átlagban 256 könyv).

A beérkezett és kiosztott 577 láda, 73 bála és 54 csomag (összesen 189 028) könyvrõl különbözõ nyilvántartásokat készítettek. A könyvek mellett tanáccsal és útbaigazítással szolgáltak a könyvek katalogizálása, elhelyezése és használatra bocsátása tekintetében.

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyûjteményeit és könyvtárát szerzõdés értelmében továbbra is a kolozsvári tudományegyetem használta és kezelte, de a használati bért (10 000 aranykorona = kb. 450 000 lej) 1919 óta egyáltalán nem fizette. Könyvtárának állománya 1918–1940 között alig gyarapodott. A könyvállomány egyáltalán nem, a sajtótermékek a külföldi tudományos intézetekkel tartott kapcsolatoknak köszönhetõen némileg, de az is csak a Nagy-Magyarország határain túlról; Erdély déli övezetébõl nagyon kevés vagy éppen semmi sem jutott be a könyvtárba. A külföldi folyóiratokban így is nagy hiány képzõdött, amelyet 1940 után sem lehetett teljesen pótolni az ország(rész) nehéz gazdasági és politikai viszonyai miatt. Az Erdélyi Nemzeti Múzeum és az említett kolozsvári tudományegyetem könyvtárának térképtára maradandó károkat szenvedett. Egyrészt a sok költöztetés következtében. De zárolták a magyar vonatkozású térképek hozzáférhetõségét, sõt az interbellum idõszakában bekerült román térképanyagot sem dolgozták fel. Összesen 797 darab térkép tûnt el, zömmel katonai térképek (745), de a 18–19. századi, Magyarországra vonatkozó (24) és 18–19. századi külföldi térképek és atlaszok (13) is. Egyedül a kézirattár élte át sértetlenül a tárgyalt korszakot, tudjuk meg Herepey Árpád 1942. évi jelentésébõl. Az Egyetemi Könyvtár 1919 után csak azokat az alkalmazottakat õrizte meg, akik letették a hûségesküt. 1921 januárjától kezdtek kinevezni román könyvtárosokat. Ahogyan Ion Muºlea fogalmazott 1945-ben: „csak ettõl kezdve érzõdött némi román levegõ a könyvtárban, a hûségesküt tett régi tisztviselõk mind magyarok lévén, akik nagyon kevés kivétellel – egyáltalán nem tudtak románul”. A katalógusok és a bútorzat helyben hagyását kegynek tekintették az 1940-es kivonuláskor. A két világháború közötti idõszakban összegyûjtött és most elmenekített kiadványok között pár tucat kötet könyvtártani szakkönyv, pár száz tankönyv és egyetemi kurzus, néhány enciklopédia, néhány ezer kötet fontosabb külföldi folyóirat, az erdélyi és magyarországi román sajtó egy része, egypár Ó-Romániában megjelent régi könyv és a híres Sion-gyûjtemény szerepelt. Azt az állítást, miszerint az Erdélyi Múzeum-Egyesület sok régi értékes könyvét Bukarestbe szállították, a Népszövetség küldöttségének 1924-es látogatásakor közönséges rágalomnak nyilvánították. „Legfennebb (!) a belsõ rend és helyszûke miatt változtatták meg egy-egy gyûjtemény helyét, vagy zsúfolták össze” – állították.