Csónaktúra Alaszkában

[Magyar lap]

http://www.geo-magazin.hu/utazas-es-expediciok/csonaktura-alaszkaban

Alaszka

A kövek vörösen izzanak és sisteregnek, amikor víz csurog rájuk. Majd gőz, forró nedves gőz száll a levegőbe, finoman bőrünkre hullik és néhány perccel később teljes ködbe borít bennünket. Tyler, az egyik hivatalos kísérőnk egy szaunamester eleganciájával lengeti törölközőjét. Mindannyian nyögdécselünk a gyönyörtől. Végre meleget érezhetünk!

Egész délelőtt zuhogó esőben gyűjtöttük a köveket, majd délután hordalékfából rakott tüzet tápláltunk, hogy a köveket felizzíthassuk. Eközben kísérőink rönkökből, ágakból, esőponyvákból és gumiszalagokból hevenyészett fülkét építettek a parton, ami ugyan nem hasonlít az indiánok izzasztósátrára – viszont ugyanúgy működik. Így ülünk tehát mind a tizenegyen, a fáradtsággal idecipelt farönkökön, izzadunk és az utolsó doboz sörünkkel koccintva próbáljuk összeszedni bátorságunkat, hogy megmártózzunk a világ leghidegebb medencéjében. Ránk vár az Alsek River gleccsertava, amelyen kéken ragyogó jéghegyek sodródnak.

Ez az utolsó esténk Alsekben. Gumicsónakjainkkal holnap Dry Bay-ig, egészen Alaszka nyugati partjaihoz evezünk, ahol kieresztjük a a levegőt csónakjainkból, és a kanadai vadonban töltött 12 napot és 180 folyókilométert magunk mögött hagyva Cessnákon visszarepülünk a civilizációba. Igazi, emberek nélküli vadonban jártunk, ahol utunkat vörösesbarna vulkanikus kőzetből álló szakadékok, csaknem 5000 méteres hegycsúcsok előtt húzódó gleccserek, sötét őserdők és jéghegyekből álló, úszó labirintusok övezték. A vízben veszélyes zuhatagok, a parton pedig hatalmas grizzly medvék leselkedtek. Mindenekelőtt azonban a vad időjárás tett próbára minket. Viharok, kitartó esőzések és fagyos hidegek növelték a kihűlés esélyeit. Novemberi napok augusztus kellős közepén. Kivéve persze a szaunánkat.

Alaszka2

MÁR AZELŐTT TUDTAM, mielőtt a három gumicsónak egyikébe beszálltam: ez a Kanada és Alaszka határvidékére szervezett túra valódi kalandokat tartogat számunkra. E vadregényes tájon „kocaturistáknak” nem ajánlatos egyedül kirándulgatni. Itt valóban nélkülözhetetlen az erre szakosodott és engedéllyel rendelkező kísérőkre. Ahhoz, hogy én is részt vehessek az utazáson, meg kellet győznöm a szervezőket, hogy lelkileg és fizikailag erős, felkészült vagyok, teli csapatszellemmel, vészhelyzet esetén pedig feltétel nélkül engedelmeskedem az idegenvezetők (river guide) parancsainak. Egy ötoldalas nyilatkozatot is alá kell írnom, amelyben kijelentem, hogy gleccseráradás, hegyomlás vagy medvetámadás következtében az engem érhető sérüléssel kapcsolatban a szervezőket semmilyen felelősség nem terheli. Biztos az is benne volt valahol, hogy rossz idő beálltáért sem vállalnak felelősséget.

A rafting-útvonal az Alsekbe torkolló, a Kluane Nemzeti Parkban található Dezadeashtől, a kanadai Yukontól, déli irányba, a Glacier-Bay-Nemzeti Parkba (Alaszka/USA), Észak-Amerika legnagyobb egybefüggő természetvédelmi területén keresztül vezet. 1994-ben az UNESCO a világ természeti örökségének részévé nyilvánította az Alsek-völgyet. Sehol máshol nem olyan nagy a medvepopuláció sűrűsége, mint itt. You are in Bear Country (ön a medve országban van) áll a Kluane Park bejárata fölötti táblán is. Jock, a kísérőstáb vezetője lefordítja, mit is kell ezen érteni: innentől kezdve az ember már csak vendég. Ezt Low impact travelingnek hívják, tehát kérjük, ne hagyjanak maguk után túl sok nyomot.

Mi, vagyis a három river-guide – Jock, Mark és Tyler – valamint nyolc felnőtt, 24 és 73 év között; két férfi, hat nő. Többségük Floridából és Kanada különböző részeiből érkeztek, jómagam pedig Berlinből. Velünk tart egy géntechnológus, egy diáklány és egy vállalkozási tanácsadó is. A közös vonás: egy klub-hotelben eltöltött nyaralás egyiküknél sem jöhet számításba. Kihívásra vágyunk. Mi akarjuk játszani a főszerepet saját kis kalandfilmünkben.

A csónaktúra rajtjánál, a Dezadeash folyónál éppen a mocsaras vízben állva pakoljuk le felszerelésünket a terepjáróról – amikor arra téved egy Ursus arctos horribilis: mint minden barnamedve, ez is egy nagy izomtömegből álló kidudorodást visel tarkóján. Erre azért van szüksége, hogy hatékonyan tudja használni elülső mancsait. A farka csupán egy rövid csonk, feje kerek és robusztus. A nyaki dudor mellett, a fejtől távolabbra nyúló orr különbözteti meg a gyakran ugyanolyan színű, amerikai fekete medvétől. Jaj Istenem – a grizzly pofája vérvörös. Lemerevedünk az izgatottságtól, ennyire véresnek ugyanis soha nem képzeltük el az első medvét, amellyel találkozunk. Jock megőrzi higgadtságát: a piros orrát kedvenc eledelének, a Kinnikinnick-bogyónak (Arctostaphylos uva-ursi) köszönheti. A medve közömbösnek mutatkozik, nem különösebben törődik velünk, majd tovább is áll.

A fülünkbe süvítő folyóparti szél azonban kevésbé ártalmatlan. Alig telik el öt perc és meg kell állapítanom, hogy a füleimet a berlini télben melegen tartó gyapjúsapka kevés a Yukon nyarának kihívásaihoz. Az északi-tengeri szellőben próbára tett túranadrágom pedig a viaszréteg ellenére annyi hideget enged át, hogy alá kell vennem a thermo alsóruházatot.

LÁNCOT ALKOTUNK, és a vízhatlan zsákokba és ládákba csomagolt kempingfelszerelést, ruhákat, illetve az ellátmányt a csónakokba rakodjuk. Egy szirti sas (Aquila chrysaetos) köröz a fejünk fölött, egy trombitás hattyú (Cygnus buccinator) család pedig izgatottan úszik a part felé. Indulás! Csakhogy nem evezőkkel, ahogy mi azt elképzeltük – ebben a szélben ugyanis esélytelen lenne ezzel próbálkozni. Ehelyett vezetőink guminadrágokban a vízbe gázolnak, és a derekukra kötözött kötéllel vontatják lefelé a folyón a csónakokat. Patricia, aki 73 évesen a csapat nagyasszonya, elismerése jeléül füttyent egyet. Igazi izompacsirták ezek a fickók!

A csónakok lassított felvételre emlékeztető tempóban siklanak a felső folyásnál található vízen, amelynek színe szinte szürke, miután a gleccser finoman lecsiszolta a gránitsziklákat. Az Alsek torkolata jó 50 méter széles. Egy völgy panorámája tárul elénk: jobb és baloldalon hegyoldalak törnek az ég felé, a parton ritka bozótos növényzet, felettük erdei fenyők tornyosulnak, fás területek határa fölött pedig zöldellő rétek sejlenek. A háttérben a St. Elias hegyvonulat hófödte csúcsai emelkednek a magasba. Első táborhelyünket két óra elteltével érjük el.

A lemenő nap sugarai ugyan elérnek bennünket, az ujjaim azonban lemerevedtek, füleim pedig jéghidegek. Pótsapkám után kutatva az egész vízhatlan zsákot végig kell túrnom. Abszurd dolog, de a pakolásnál még azon gondolkodtam, vajon az öreg darab egyáltalán hordható-e még? Az első, természetben töltött nap után pedig már semmi más nem számít, csakhogy elkerüljem a kihűlést!

Pontosan 28 percet vesz igénybe, amíg a széllökésekkel megküzdve felállítom a sátramat. Ennyi idő alatt a három „vezető munkatárs“ fát gyűjtött, tüzet rakott, felállította az illemhelyiségeket, kinyitható székeket rakott a tűz köré, levest főzött és felbontott egy üveg bort. Egészségünkre. Akármennyire is él az emberben a hamisítatlan természet iránti vágy, hálásak vagyunk a grillezett lazacért, a krumplipüréért és a mézes öntettel kínált répáért. Desszertként forró széndarabok közt sütött csokoládétorta szerepel a kínáltban. Jóllakottan és békésen bújok bele hálózsákomba. A vadon most a sátramon kívül éjszakázik.

Hat óra tájékán az arcomra hulló esőcseppek ébresztenek fel. Odakint úgy esik, mintha dézsából öntenék, a sátor külső rétegét pedig elég nyilvánvalóan rosszul rögzítettem. Kapkodva kutatok az esőkabátom és nadrágom után, a tegnapi két réteg ruha fölé felveszem azokat, és elkezdem lebontani kis sátramat.

Odahaza ilyen időben saját akaratomból semmi esetre sem teszem ki a lábam a lakásból! Egy halk káromkodás hagyja el ajkaimat. Ekkor két bögre forró teával a kezében sátorszomszédom Desmond, egy nyugdíjas mérnök siet segítségemre. Meghatódom. „Kapd össze magad“ – parancsolom saját magamnak. Ami nem is bizonyul olyan nehéz feladatnak, hiszen vezetőink az evezők segítségével kifeszítettek egy ponyvát, ami alatt tojást és szalonnát sütnek. Ehhez kórusban az Ének az esőben-t éneklik.

ÚTRA KELÜNK, és hagyjuk, hogy a folyó sodrása lassan vigyen minket előre. A Dezadeash és az Alsek torkolatánál a folyó még jobban kiszélesedik, és több ágra bomlik, amelyek közül az egyik csaknem olyan széles, mint maga a Dezadeash. A folyamot gleccserhomokból összehordott szigetek osztják fel, mi pedig megpróbáljuk felmérni, hogy a part 200, vagy 500 méterre húzódik. Miközben egymásnak adogatjuk a távcsövet, jobb oldalon egy több mint száz méteres lávahegy szorítja európai léptékűre a folyómedret. A kőzet a beeső fénytől függően barnától egészen a narancssárga színű árnyalatokban ragyog.

Az egykor elszabadult magmaszörny erejét még most is sejteni lehet. Ahol a part ellaposodik, az erózió kis medencéket hozott létre, amelyekben türkiz színben csillog a víz. Vajon egyszerre ilyen grandiózus, nyers és hívogató volt az ősidők világa is? „Rendszerint itt szoktunk megfürödni“ – mondja Jock. Rendszerint azonban itt 18 fok szokott lenni, nem pedig nyolc, mint ahogy ma.

„Látjátok azt a vonalat ott fent“ – kérdezi Jock. Húsz méterrel a fejünk fölött egy elszíneződés jelöli annak az áradásnak a szintjét, amely 150 évvel ezelőtt történt. A Lowell-gleccserből hatalmas jég és víztömegek zúdultak az Alsekbe medrébe. „Két nap múlva, barátaim, a gleccsernyúlvány előtt töltjük már az éjszakát!“ Egy órával később vezetőinknek ember nagyságú, fehér gránit tanúkövek között kell manőverezniük. A Kluane Nemzeti Park gleccserei, a világ legnagyobb, nem sarkköri jégmezője egykor egészen idáig szállította őket.

Az egyik ilyen sziklatömbön egy barnamedve sziesztázik. Meglepő módon érezzük a szagát, és bizony nagyon bűzlik!

A harmadik számú medve, szintén egy grizzly, akkor kerül az utunkba, amikor az új táborunk mögötti dombon teszünk egy kisebb felderítőtúrát. A félelemtől lebénulva bámulom a hatalmas állatot. Amit ilyenkor semmi esetre sem szabad tenni: nem jó ötlet leszegezni tekintetünket. Alig 30 méterre tőlünk lazán két lábra emelkedik, magassága becslésem szerint legalább két méter. Megmutatja bundája alatt kirajzolódó izmait. A medvéknek ugyanis nincs mimikájuk, mivel pofájukból hiányoznak az izmok, amelyekről leolvasható lenne kedélyállapotuk, terveik. Elfutni? Egy helyben maradni? Embriópózban halottnak tettetni magam? Elméletben persze megtárgyaltuk már a viselkedési formákat, ez az állat azonban a lábam hegyétől a fejem búbjáig végigmér, én pedig egész egyszerűen zavarban vagyok.

Szerző: Katja Trippel