Az oszmán politika keresztényellenes mozzanatai a tanzimat reformok idején: az egyenjogúságtól az oszmánosításig és a népirtás tervéig

[Magyar lap]

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/az_oszman_politika_keresztenye...

Szerző: Ruben Safrastyan

1. A tanzimat létrejötte és az egyenjogúság fogalma 

Az egybeolvasztás fő fogalmi gondolatkörének kialakulása az Oszmán Birodalomban az 1830-as években vette kezdetét, és sok tekintetben Mustafa Reşit pasa nevéhez fűződött, ő volt a tanzimat reformjainak kezdeményezője, illetve a reformmozgalom vezetője annak első szakaszában (az 1830-as évek végétől az 1850-es évek elejéig). Azt a nézetet vallotta, hogy csakis az európai mintára végrehajtott reformok sorozatának végrehajtásával lehetett megőrizni az államot, sőt akár helyreállítani a Birodalom hajdani fényét. A reformoknak a keresztény nemzetekre is ki kellett terjednie. Reşit kimondottan azt tartotta, hogy az élet, a magántulajdon és a megbecsülés a nem muszlimok számára is kötelezően szavatolandó. Eszméit a saját vezetésével összeállított programterv lapjain bontotta ki, több tisztségviselő közreműködésével. Ugyanezen elveken alapult az 1839. november 3-án kelt Gülhane hatt-i şerif is, melyet szintén Reşit szerzett, és amely a tanzimat kezdetének tekinthető. Sőt, az alapvetés voltaképpen nem ment túl II. Mahmud szultán elképzelésein, amelyek "egyenlő hozzáállást" tartottak szükségesnek mind a muszlim, mind a keresztény alattvalókhoz.

De Reşit pasa tette közzé "a szultán minden alattvalójának egységére" irányuló eszmét is, felekezetre való tekintet nélkül, ami egészen új volt a maga korában. Ez állt az újonnan bevezetett tebaa szó mögött is, amely "alattvalót" jelent, és a reformprogram vázlatában bukkant fel először, melyet Reşit vezetésével dolgozott ki egy miniszteri csoport, hogy azután benyújtsák a szultánnak. Ez a szöveg a "Fenséges Állam alattvalóiról" beszél (tebaa-? Deviet-i Aliyye), és az Oszmán Birodalomra utal. A szerző ezután a fogalom vonatkozási körét is kimondottan definiálja: "Minden muszlim, valamint más millethez [vallási közösséghez] tartozó személy". A szakkifejezés feltűnt a Gülhane hattban is, és széles körben elterjedt. Évekkel később, 1846-ban, amikor a keresztény közösségek vezetőihez szólt, Reşit megkísérelt elméleti indokokat is felhozni mellette. Kijelentette: "A vallás vagy szekta különbsége minden egyén magánügye, és nem tükröződhet a jogaiban… Mindannyian egy és ugyanazon kormány alattvalói vagyunk, és egy és ugyanazon országba születtünk, hogy itt éljünk. Ezt mindenkor észben kellene tartanunk, hogy ilyen alapon ne támadhasson rossz érzés közöttünk." Ez volt az első eset, ahol kimondták a "közös terület" és a "közös kormányzat" elvét, és erre az alapra helyezték a soknemzetiségű Oszmán Birodalom minden népének egységét. De Reşit alkalmazta elsőként a vatan, vagyis "szülőföld" szót is az Oszmán Birodalomra. Ezeket az eszméket mind szélesebb körben használta a tanzimat támogatóinak második nemzedéke, amikor védelmükbe vették az egybeolvasztás politikáját.

Politikusként Reşit a tanácsok (meclik) különböző szintjeinek tulajdonított rendkívüli jelentőséget. Úgy vélte, ezekben a keresztények is részt vehetnének, jóllehet a muszlim képviselők többségben volnának. A tanácsok arra is szolgáltak, hogy biztosítsák az alávetett népek engedelmességét. D. Urquart, a törökországi Brit Nagykövetség titkára már 1833-ban kifejtette, hogy a szultán meghívhatná a görögöket, illetve más reajákat az újonnan felállítandó "elemi helyhatósági intézményekbe". Feltételezhetjük, hogy Reşit méltányolta az elgondolást, hogy a tanácsok segítségével biztosítsák a muszlimok és a keresztények "egységét". Megjegyzendő, hogy Reşit irányítása alatt a reformorientált oszmán vezetők között is elterjedt az irányzat, hogy a meclikbe bevonják a nem muszlim népcsoportok azon rétegeit is, akik érdekeltek voltak a Birodalom teljességének megőrzésében, még ha arról álmodtak is, hogy a reformok garantálni fogják életük és magántulajdonuk sérthetetlenségét.

Reşit pasa volt az első oszmán uralkodó, aki megfontolta a török nyelv egyszerűsítésének problémáját. Azt tűzte ki célul, hogy megkönnyítse a tömegoktatást. Később, az 1860-as években az "Ifjú Oszmánok" politikai perspektívába helyezték ezt az ügyet: ha a török tanulását sikerült volna megkönnyíteniük, a nem török anyanyelvű emberek is nagyobb késztetést érezhettek volna a megtanulására, ami elősegíthette volna az oszmánosítást.

2. Az egybeolvasztás fogalmának fő összetevői

Az 1850-es és 60-as években a tanzimat második szakaszában kibontakozó reformmozgalom vezetői, Mehmed Emin Âli pasa és Mehmed Fuat pasa körvonalazták elsőként az új ideológia és politika koncepcióit. Az ő értelmezésük elemzésekor több részletnek is különös figyelmet kellett szentelnünk: egyrészt nem használták az "egybeolvasztás koncepciója" kifejezést, hanem a francia "fusion" szót alkalmazták, illetőleg a török "mezc-ü telifi" fogalmát (egybeolvasztás és megbékélés), másrészt pedig az egybeolvasztás eszméjét soha, sehol sem bontották ki maradéktalanul.

Âli és Fuat az Oszmán Birodalom összes lakójának egybeolvasztását sürgette, nemzetiségre és vallási meggyőződésre való tekintet nélkül, hogy meg lehessen tartani az állam egységét. 1867 májusában Fuat pasa a problémát illető nézeteit a konstantinápolyi orosz nagykövettel, Nyikolaj P. Ignatyjevvel is megosztotta, aki a Fuattal folytatott eszmecserét követően Péterváron erről számolt be: Fuat "kitartóan fenntartja, hogy a Birodalmat csak a muszlim és a keresztény népesség egybeolvasztásával lehet megmenteni, nem pedig párhuzamos létezésük által".

Számos intézkedést is javasoltak a fenti eszmék megvalósítása végett. A legfontosabb mind közül az volt, hogy a Birodalom minden nemzete "egységes szellemben", hűségesen támogassa a kormányt. "A kormány elkerülheti alattvalói között az ideológiai összekülönbözéseket, ha az egység szellemét erősíti mindannyiuk körében" - írta Âli pasa. A vegyes oktatási intézmények létrehozása - alap- és középfokon - volt az első lépés ebbe az irányba, hiszen "az egybeolvasztás az iskolapadban kezdődik", mutatott rá Fuat. Az oktatás azután a főiskolákon, például a Galatasarayban folytatódhatott, írta Âli pasa. Szerinte az integrált oktatás "egyesíthette az érdekeket" a Birodalom nemzetei között, és erősíthette az oszmán kormány iránti lojalitást. Azt is megjegyezte, hogy a vegyes muszlim-keresztény iskolák létesítése a színvonalas oktatással párosulva eltántoríthatta a nem muszlim lakosságot attól, hogy külföldre küldjék gyerekeiket, akik így törökellenes szellemben nevelkednének.

Az egybeolvasztás megvalósításának másik eszköze az volt, hogy keresztényeket is felvettek a hadseregbe. A török kormányzatból Fuat volt e gondolat leglelkesebb támogatója, aki N. P. Ignatyjev pétervári jelentése szerint külön programot fogalmazott meg a vegyes önkéntes alakulatok létrehozására. E probléma "nagy figyelmet keltett Törökországban", és a Legfelsőbb Tanácsban is megvitatták, tudatta a konstantinápolyi orosz katonai ügynök. A keresztények bevonása az oszmán seregbe a nyugati hatalmak szemében is a helyes irányba tett lépésnek minősült. Amint Marquis de Moustillet, az Oszmán Birodalomba delegált francia nagykövet megállapította, ez az intézkedés "bizonyos morális integrációt" jelentett, valamint "megteremtette az egységes lelkületet". Prokesch báró, a konstantinápolyi osztrák nagykövet ezt írta: "Semmi sem tehet nagyobb hatást a nemzetek eggyéolvasztására, mint a hadseregbe való általános felvételen alapuló katonai rendszer". A török miniszterek többsége ugyanakkor azt akarta, hogy tiszti pozícióba csak törökök kerülhessenek. Különbizottságot állítottak fel a probléma tüzetes megvizsgálására, ám nem sikerült nyugvópontra jutniuk. Az elgondolást sem a keresztények, sem a muszlimok nem támogatták. Öregkorára Fuat is olyannyira kiábrándult az ötletéből, hogy politikai testamentumában említést sem tett róla.

A nem muszlim milletek komoly akadályt jelentettek az "integrált" társadalomhoz vezető úton. Az 1850-es évek közepén a tanzimat vezetői arra a következtetésre jutottak, hogy a milletek túl nagy autonómiát élveznek, és így gátolják az egybeolvadást. Úgy vélték, a milleteket tisztán vallási közösségekké kell átalakítani, míg társadalmi hatásukat teljesen ki kell küszöbölni. Âli pasa ezt írta: "Minden közösség (millet) különálló egység, melynek sajátos szellemisége, nyelve, szokásai és törekvései vannak. Kibontakozásuk kicsúszhat az ellenőrzés alól… A kormánynak minden közösséget csak annyi joggal szabad felruháznia, hogy tisztán vallási kérdéseket rendezhessenek." Az 1856-os Hatt-? Hümayun ugyanezt az álláspontot képviseli, Âli pasával egyetértésben. Fuat ellenezte az örmény konstitucionalisták próbálkozását, hogy nemzeti tanácsokat alakítsanak a patriarchátusok mellett, hiszen ez szembement volna II. Mahmudnak a pátriárkák "egyházi uralmáról" szóló rendeleteivel. 1867 májusában Ignatyjev a következőket jelentette Isztambulból: "A Porta nem fogadta el az új örmény konstitúció létrehozását, melyet a leghaladóbb pártjuk terjesztett elő. A terven dolgozó bizottság tagjai felkeresték Fuatot, de csak tétova választ kaptak tőle."

Ha minden, az egybeolvasztást szolgáló intézkedést tekintetbe veszünk, a kormányzat politikai szerkezetében is több változásra lehetünk figyelmesek, hiszen Âli és Fuat tudatosan támogatta ezt a tendenciát. Fuat sürgette, hogy a szultán a lehető leghamarabb foganatosítsa a szükséges reformokat. Âli óvatosabb volt, és felismerte, hogy a reform "ütemét", ahogy ő fogalmazott, "állandó felügyelet alatt kell tartani, akárcsak egy kuktát". Az egybeolvasztás Âli és Fuat által hirdetett legfőbb célja az volt, hogy megfékezze az Oszmán Birodalom keresztény népeinek nemzeti felszabadító mozgalmát. Szerintük e fejleményeket kizárólag a "széthúzás" európai eredetű "szikrája" váltotta ki, és mesterségesen szították külföldről (Fuat). Egy másik lehetséges ok a keresztény alattvalók "nemzeti lelkületében" rejlett. A török vezetők a nemzeti felszabadítási mozgalmak lényegét és valós okait illető értetlenségük miatt gondolták úgy, tévesen, hogy e törekvéseket le lehet törni.

Az egybeolvasztás doktrínájának fő tételei a 18. század végi, illetve 19. század eleji uralkodók eszméinek alapjain nyugodtak. Âli pasa és Fuat pasa viszont nemegyszer új tartalommal töltötte meg őket. Így a tanzimat reformjainak kezdeményezőjétől, Reşit pasától származó népnevelő elgondolást Âli állította be úgy, mint ami az oszmán kormány iránti "lojális szellemet" erősíti minden oszmán alattvalóban. Amikor kiemelte, hogy elsődleges az "integritás" kialakítása, úgy érvelt, hogy "nem elégséges, amint azt néhány neves gondolkodó véli, írni-olvasni tanítani az embereket… Szükséges, hogy a tudás, amit az emberek megkapnak, elsősorban e célt [az oszmán egységet] szolgálja."

Másrészt viszont bizonyos európai államok jelentős hatást fejtettek ki az egybeolvasztás doktrínájának kidolgozására. Az úgynevezett "jogegyenlőség" mellett azt is pártolták, hogy a keresztényeket beengedjék a seregbe. A törökországi angol nagykövet, Canning, Lord Stratford de Radcliff különösen tevékenyen képviselte ezt az eszmét. A brit kormány amúgy is a török sereg megerősítéséért szállt síkra, potenciális oroszellenes szövetségest látva benne, valamint a haraç különadóját is megszüntettette volna, hiszen az megalázta a keresztényeket.

A Porta kénytelen volt engedni nagy hatalmú szövetségese nyomásának, de igyekezett fenntartani a muszlimok elsőbbségét a hadseregben. A szultán kiáltványa (melynek szerzője valószínűleg Âli volt) leszögezte, hogy a muszlimok népesebbek, ráadásul "szokva vannak a fegyverviseléshez". Valahányszor e kérdés felmerült, az első szempont mindig az volt, hogy "elősegítheti-e" mindez a muszlimok és keresztények lojalitását az oszmán kormányzat iránt.

3. Törvénykezési reformok a muszlimok és keresztények egybeolvasztásáért

A Porta 1850-es, 60-as években uralkodó politikájának egyik nyilvánvaló aspektusa az volt, hogy a kormányzati irányítás különféle szféráinak reformja által igyekeztek egybeolvasztani az ország különféle népeit. A turkológia általában nem sok figyelmet szentelt a tanzimat politikája ezen szempontjának. Fuat pasa, a tanzimat egyik vezéregyénisége maga jegyezte meg, hogy "a belpolitika területén minden erőfeszítésnek egyetlen célt kell szolgálnia: a különböző rasszok egybeolvasztását". Ezt a célt a török uralkodók az 1850-es, 60-as években elsődleges, sőt kizárólagos eszköznek tekintették ahhoz, hogy fenntartsák a Birodalom egységét, és megbirkózzanak a keresztény népek nemzeti felszabadítási mozgalmával. Hosszú távú programot dolgoztak ki, és a krími háborút követő időszak minden reformja e célnak volt alárendelve.

Mint már megjegyeztük, az egybeolvasztási programban főszerepet játszottak azok az intézkedések, amelyek a milleteket tisztán vallási intézményekké akarták alakítani, és meg akarták vonni hagyományos privilégiumaikat a civil közigazgatás területén. Nem véletlen, hogy az 1856. februári Hatt-? Hümayun szövegében egy cikkely épp ezen eszmének volt szentelve: a milletek egyházi vezetői, akik hagyományosan korlátlan hatalommal rendelkeztek, és egyfajta közvetítő szerepet töltöttek be ott, ahol a török hatóságok megsértették a közönséges millet-tagok esszenciális jogait, a továbbiakban nem járhattak el civil ügyekben. Ez utóbbiakat speciális tanácsok (meclik) elé bocsátották, amelyek egyházi és világi tisztviselőkből álltak. Ily módon a pátriárkáktól megvonták a jogot, hogy képviseljék saját egyházközségük érdekeit a Portával szemben, ugyanakkor e jogokkal az újonnan felállított tanácsokat sem ruházták fel. E cikkely bevezetése a hatt szövegében előrejelezte a milletek évszázados rendszerének adminisztratív lerombolását, jóllehet ezek a nem muszlim nemzeteknek bizonyos autonómiát biztosítottak a közösség belső viszonyainak tekintetében. Ezzel szemben a tisztán vallási milletek egységeit minden civil felhatalmazástól megfosztották. Tíz évvel később, 1866 márciusában a kormány körlevelet bocsátott ki, amely helybenhagyta a Hatt-? Hümayun hivatkozott cikkelyét: az egyházi vezetők többé nem bocsáthatták a Porta elé úgynevezett tahrirjaikat (panaszaikat), ha azok nem voltak tisztán vallási jellegűek.

A tanzimat vezetői nagy jelentőséget tulajdonítottak a közigazgatási reformoknak. A vilajet-reformot nem véletlenül tekintették a legfontosabb lépcsőfoknak az egybeolvasztás előfeltételei megteremtésének útján. Párizsban, névtelenül közreadott röpiratában Âli pasa, miközben értékelte az 1864-ben elfogadott "Organikus Minisztériumi Törvényt, melyet a Dunai vilajet neve alatt állítottak össze", és amely utóbb az 1867-es Vilajet Törvény, illetőleg az 1871-től hatályos Egyetemes Vilajet Kormányzati Törvény alapját képezte, kijelentette, hogy az Oszmán Birodalomban "egyetlen intézkedés sem született eladdig, amely jobban illett volna a teljes népesség érdekeihez, nemzetiségre és vallásra tekintet nélkül". A törvény részletes ismertetése csak még jobban kiemelné azokat a jellemző elemeket, amelyek együtt jártak a tanzimat vezetői által megvalósított közigazgatási egybeolvasztással.

A kormányzat központi szerveit is elérte az egybeolvasztás, s következésképp az átszervezés. 1867 márciusában két új szervet állítottak fel a Felsőbb Bírósági Tanács helyett: az Államtanácsot és az Igazságszolgáltatási Tanácsot. Az Államtanácsnak a Porta kiemelt jelentőséget adott. Abdul Aziz szultánnak az új szervek felállításakor elhangzott beszéde rávilágít a tanácsok létrehozását elsősorban kezdeményező Âli pasa és Fuat pasa céljaira. Jórészt az egybeolvasztást támogatók érveit visszhangozta, mondván, a Birodalom összes lakója, függetlenül a vallásától, "ugyanazon szülőföld gyermeke", és így "nem tekinthet egymásra gyűlölettel vagy megvetéssel". A beszéd emellett arra is kitért, hogy a két tanács tagjainak "Birodalmunkat olyan organizmusnak kell tekintenie, melyet az alattvalók egysége alkot". A tanácsokba nem muszlimokat is jelöltek. az összetételük azonban nem tükrözte a Birodalom különböző népei és etnikai-vallási csoportjai között fennálló valós viszonyokat. Így az Államtanács 41 tagja közül csak 13 volt nem muszlim. Midhat pasa, az egybeolvasztás rendíthetetlen bajnoka lett a tanács feje. Általában véve az Államtanács létrehozása újabb lépést jelentett az egybeolvasztás koncepciójának kidolgozásában az Oszmán Birodalom kormányzati és közigazgatási rendszerében.

Az egybeolvasztás programjában kiemelt fontosságot nyert a Birodalmon belüli nemzetek "ideológiai egybeolvasztása". Csak a szultán, illetve az "oszmán szülőhaza" iránti lojalitás "egységes szellemének" erősítésével lehetett előkészíteni az egybeolvasztást. E cél elérésére két eszközt javasoltak - a vegyes muszlim-keresztény oktatási rendszert, illetve a vegyes katonai alakulatokat. A vegyes oktatás elvét már a tanzimat első szakaszában igyekeztek bevezetni az oktatási rendszerbe. A török vezetők azonban jogi eszközökkel csak az 1860-as évektől támogatták meg ezt az eszmét. 1860-ban kormányrendeletet adtak ki, amelyben leszögezték, hogy szükséges a keresztényeket is felvenni a muszlim iskolákba, hogy részesülhessenek a "kormányzás szellemével" átitatott nevelésben, és később akár kormánytisztséget is betölthessenek. Az intézkedést azonban nem sikerült maradéktalanul átültetni a gyakorlatba. Jelentős ellenkezést váltott ki úgy a muszlimok körében, akik úgy vélték, a gyerekek vegyes oktatása ellentmond az iszlám szellemének, mint a keresztények részéről, akik joggal tételezhették fel, hogy a kormány valódi célja "e rendelkezés által gyengíteni a nemzeti és vallási érzületüket".

A tanzimat vezetői azonban nem tágítottak. 1869-ben jelent meg a "Köznevelési Törvény". Ez a terjedelmes, 196 cikkelyből álló dokumentum felölelte az egybeolvasztás támogatóinak érveit a nem török nemzetek "célirányos nevelésével" kapcsolatban, hogy erősíthessék a lojalitásukat az "oszmán szülőhaza" iránt. A törvény tartalmi elemzéséből két fő csapásirány bontakozik ki a nevelés területén tervbe vett egybeolvasztásban. Egyrészt a keresztény nemzetek fejlett közoktatási rendszerének lebontása volt a célja, másrészt pedig ki akarta terjeszteni a kormányzati ellenőrzést e területre is, és ezáltal, illetve egy sor új oktatási intézmény létesítése révén végső soron az ország minden lakójának "ideológiai egybeolvasztását" igyekezett elvégezni.

A törvény leszögezte, hogy az Oszmán Birodalom összes iskoláját két kategóriába sorolják: állami, illetve magánintézménybe. A nem muszlim gyerekeket többnyire magániskolába küldték. Az 1. törvénycikk kijelentette, hogy ezeket is közvetlenül állami kontroll alá kell vonni. Az 1856-os Hatt-? Hümayun speciális meclik megteremtését is kilátásba helyezte, amelyeknek az oktatás és az ellenőrzés problémáit kellett megoldaniuk az elnyomott keresztény népek iskoláiban. Az 1869-es törvény szerzői ezt a törvénycikket túl "liberálisnak" bélyegezték, és úgy határoztak, hogy a nem muszlim iskolákat közvetlen kormányellenőrzés alá kell vonni. Ez volt az első törvény, amely formába öntötte a nem muszlim alattvalók "célirányos" nevelésének eszméjét, a szultánhoz és az "oszmán szülőhazához" való lojalitás szellemében. E célt szolgálták a vegyes oktatásról szóló törvény intézkedései.

Ezt az alapelvet a másodfokú (városi) tanintézményekben érvényesítették. A 38. cikkelyből kitűnik, hogy az úgynevezett vegyes iskolák tanterve nem tartalmazott külön, a nem muszlim gyerekekre alkalmazott tantárgyakat, a hitoktatást leszámítva. Ezáltal a nem török diákok könnyen elveszítették nemzeti öntudatukat. A tanzimat vezetőinek ahhoz már nem volt merszük, hogy a "vegyes oktatás" elvét az elsőfokú (községi) elemi iskolákban is bevezessék. Nyilván emlékeztek még Midhat kudarcára a Dunai vilajetben. Az elsődlegesen keresztények lakta településeken a törvény úgy rendelkezett, hogy a muszlimok számára fenntartott s?byan iskolák mellett állami elemi iskolákat kell alapítani kizárólag a keresztény gyerekek számára. Első ránézésre ez az engedmény előnyösnek tűnhet az alávetett népek szemszögéből. A 6. törvénycikk azonban egyértelművé teszi, hogy ez távolról sem volt így. A mellékelt tantervből kiderül, hogy az érintett népek történelmével és irodalmával ezen iskolákban egyetlen tantárgy sem foglalkozott. Érdemes megjegyeznünk, hogy az iskolák felépítését ugyanakkor a helyi keresztény közösségeknek kellett finanszíroznia. Azok a keresztény gyerekek, akik vegyes vagy "tisztán" muszlim iskolában végeztek, az 1869-es törvény értelmében jogosultságot szerezte, hogy főiskolán tanuljanak tovább, majd a Porta lojális szolgáiként közigazgatási állásra is számíthattak. Az első ilyen típusú intézmény a híres Galatasaray Főiskola volt, melynek szabályzatát a Porta 1868-ban tette közzé. A főiskola létesítése mögött meghúzódó központi célról az 1. cikkely tudósít: "Az oszmán állam alattvalóinak minden osztályából ifjú embereket nevelni a Birodalom érdekeinek védelmében." Ez a megfogalmazás az egybeolvasztás támogatóinak szempontját tükrözi, mely szerint a nem muszlimok a megfelelő "kiképzés" után akár kormányzati tisztséget is elfoglalhattak.

Az eddig érintett hivatalos dokumentumok alátámasztják, hogy a tanzimat vezetői az oktatás területén voltak a legeredményesebbek, amikor törvényes kereteket igyekeztek teremteni az egybeolvasztás koncepciójához. Másrészt viszont ezek a törvények súlyos csapást jelentettek az elnyomott keresztény nemzetek fejlett oktatási rendszerére, és ezzel párhuzamosan az egységesített állami iskolák hálózata azzal a céllal állt fel, hogy a szultán összes alattvalójába belenevelje az "össz-oszmán" lelkületet. Âli pasa és Fuat pasa kísérletei a vegyes hadsereg kialakítására jóval csekélyebb sikerrel jártak. 1855 májusában a nem muszlimok seregbe való felvételének gondolatát első ízben terjesztették a törvényhozás elé. A szultán rendelettel válaszolt, eltörölte a haraçot, és kötelező sorkatonai szolgálatot írt elő a Birodalom teljes népessége számára. A tanzimat korszakának jellegzetes nyelvezetén írott dokumentum azt állította, hogy mivel az Oszmán Birodalomban a nem muszlimok "jólétben és bőségben élhetnek, amit az igazságos törvények biztosítottak számukra", a muszlimokkal együtt kell szolgálniuk a seregben. "Eddig csak a muszlim alattvalók teljesítették e kötelességüket - fejtegette a rendelet -, ám a szülőhaza védelme mindenkire kötelező."

A közös szülőföld megvédelmezéséről szóló, keresztényekhez intézett felhívás mellett a rendelet a "vegyes" hadseregben is kimondottan helybenhagyta a muszlimok domináns pozícióját. Ezt azzal indokolták, hogy úgymond ők már "szokva" vannak a fegyverviseléshez, mi több, ők alkotják a Birodalom népességének többségét. A törvény egyenesen azt is megengedte volna, hogy a nem muszlim alattvalókat golyófogónak "használják" az összeomlás szélére sodródott Birodalomban. Az 1855-ös törvényt a muszlimok és a keresztények egyaránt hevesen ellenezték. A legtöbb muszlim hallani sem akart arról, hogy fegyvert adjanak a gâvurok kezébe. A keresztény alattvalók ugyanakkor nem fogadták el, hogy egy gyűlöletes rezsim megóvása érdekében kellene a vérüket ontaniuk. Az 1855-ös törvény így írott malaszt maradt, és közzététele után sem jöttek létre vegyes egységek.

Az 1860-as évek kezdetén a kérdés újfent felmerült. Âli pasa és Fuat pasa azonban továbbra sem tudta az egybeolvasztás doktrínájának e sarokkövét törvénybe iktattatni. A tanzimat ideje alatt a keresztényeknek csak a rendőri testületbe való felvételét engedélyezte a törvény. Az egybeolvasztási politika megélénkülése az 1860-as években a keresztény nemzetek kulturális és társadalmi életének intenzív üldözésével párosult. Ez nem is meglepő, hiszen a keresztény közösségek hagyományos, szerény belső autonómiájának felszámolása az egybeolvasztás koncepciójában központi jelentőséget nyert. A hatóságokat igencsak aggasztotta a balkáni és az örmény sajtó tevékenysége, amely a krími háború után virágzásnak indult, illetve a nemzeti-felszabadítási mozgalmak fellendülése. Mindezen kezdeményezéseket igyekeztek "törvényi" eszközökkel a közvetlen fennhatóságuk alá vonni. 1865-ben sajtótörvényt fogadtak el. Ennek 1. cikkelye kijelentette, hogy az Oszmán Birodalomban egyetlen folyóiratot sem lehet alapítani vagy közreadni a kormány előzetes engedélye nélkül, tekintet nélkül a megjelenés nyelvére.

Érdemes megjegyeznünk, hogy a Porta ezeket az intézkedéseket azzal igyekezett alátámasztani, hogy szükséges fenntartani az "oszmán alattvalók egységét". 1867-ben Âli pasának hivatalos rendeletet kellett aláírnia, amely fokozta a sajtó feletti kormányzati kontrollt. Ezzel az intézkedéssel a Porta jogosultságot szerzett, hogy bármely sajtóorgánumot bezárasson, beleértve a Birodalom nem török nyelven megjelenő folyóiratait is, amennyiben azok lojalitására a gyanú leghalványabb árnyéka is vetült. A "nemkívánatosnak" minősített kiadványok közé kerültek mindazon folyóiratok, amelyek "az egybeolvasztás érdekeinek és az egységes szellemnek" az útjában álltak. E megfogalmazás felölelte a keresztény népek nemzeti felszabadítási kezdeményezéseivel összefüggő összes sajtótevékenységet, és szigorú megtorlást helyezett kilátásba az egybeolvasztás hivatalos politikájával szembeszállókra nézve. Az 1860-as évek intézkedései osztották az egybeolvasztás doktrínája támogatóinak azon nézeteit, amelyek a Birodalomban a lehető legszélesebben kívánták elterjeszteni a törököt mint hivatalos nyelvet, melynek ismeretét mindennemű kormányzati pozíció előfeltételéül szabták. Ezt az 1867-es törvény is világosan mutatja, amikor a felügyelőtisztekről értekezik. A "töröknyelv-tudás" a rendőrtestületbe való felvétel egyik előfeltétele volt. Hasonló célt szolgáltak az úgynevezett "írástudás-felmérések" is, amelyeknek a különböző szintű meclikbe jelentkező tagjelöltek kinevezését kellett megelőzniük. Hogy a kazákat ellenőrző közigazgatási meclikbe beválaszthassák, a jelöltnek tudnia kellett írni-olvasni. Jóllehet e szabály nem határozta meg a megkövetelt nyelvet, kimondatlanul magában foglalta, hogy az uralkodó nemzet nyelvéről van szó. A választói szervek, amelyek a Birodalom "egységét és harmóniáját" voltak hivatottak demonstrálni, kizárólag a török nyelvet alkalmazták.

Âli pasa és Fuat pasa próbálkozásait, hogy az egybeolvasztás koncepcióját a törvényhozásban is érvényesítsék, az 1869-es oszmán állampolgársági törvény koronázta meg. Ennek első cikkelye az Oszmán Birodalom minden lakóját "az Oszmán Birodalom alattvalójaként" írta le, nemzetiségre és felekezetre való tekintet nélkül. A törvény színleg kedvezett a nem muszlimoknak, hiszen első ízben fogalmazták meg kimondottan, hogy "alattvalóként" a muszlimokkal azonos jogok illetik meg őket. Formálisan a törvény az évszázados vallási diszkriminációnak is véget vetett, amelyre azelőtt a muszlim államszervezet jellemzően támaszkodott. H. Fişek turkológus joggal jegyzi meg, hogy a muszlim államokban ez volt az első olyan állampolgársági törvény, amelyből hiányzott a vallási elem. A törvény tényleges jelentősége azonban másutt rejlett: a nem török nemzeteket igyekezett megfosztani azok nemzeti sajátságaitól. Ettől a pillanattól fogva a Birodalom minden lakója "oszmán alattvaló" volt, nem pedig görög, bolgár vagy örmény személy, ami fontos lépést jelentett a soknemzetiségű Birodalom népességének egybeolvasztása útján.

A Porta legfontosabb hivatalos intézkedéseinek tartalmát kielemezve, melyekre a tanzimat reformidőszakában, a krími háború után került sor, megállapítható, hogy az egybeolvasztás politikájának kezdeményezői törvénykezési szinten csak részben tudták megvalósítani programjukat. Sok fontos pont sosem lépett életbe. Nem állt fel olyan jól működő, szigorúan központosított rendszer, amely megalapozhatta volna az egybeolvasztást. Az oktatás és a hadsereg átalakításai, melynek célja a "közös szellemiség" megteremtése volt, nem tükrözték az idevágó eszmék egészét. Ezzel a törvények szövegezői is tisztában voltak. Amikor élete vége felé Âli pasa értékelte a saját és Fuat pasa tevékenységének eredményeit a kormányzat felső szintjein, keserűen jegyezte meg: "Hatástalannak bizonyultunk."

4. A népirtás szándékának felmerülése

A török hatóságok oszmánosításának politikája nagyjában-egészében elbukott. Az oszmánosításra válaszul a bolgárok például újult erővel léptek fel a politikai és nemzeti felszabadításukért. Az 1876. áprilisi fegyveres felkelés, majd a török megtorló erők véres leszámolása után ez a politika végleg összeomlott, és bebizonyosodott, hogy képtelen történelmi perspektívát nyújtani. A Dunai vilajet kudarca, melyet a török uralkodók "az egész Birodalom mintapéldájának" szántak, az egész Birodalomban az egybeolvasztás politikájának időleges elutasítását eredményezte. Eközben az áprilisi felkelés leverése közepette olyan elemek is felmerültek, amelyek újdonságot jelentettek a keresztény lázadókkal szembeni török bánásmódban. Ebben már a népirtás előjeleinek megtestesülését érhetjük tetten.

Az államilag finanszírozott és eltervezett tömeggyilkosságok végrehajtásának szándékát ma a népirtás egyik legfőbb komponensének tekintjük. Úgy véljük, a szándék a politika területén olyan állami programban jelenik meg, amely bizonyos népirtás jellegű funkciókat és cselekedeteket foglal magában. Ha tehát bizonyítható egy ilyen program léte, már meg is valósult a népirtás legfontosabb komponense.

Az orosz levéltárakban végzett kutatásaink során feltártuk egy ilyen program létezésének részletes bizonyítékait. Így például az Adrianopoliszba delegált brit alkonzul tájékoztatása szerint a kormány utasítást adott a helyi hatóságoknak, hogy "tizedeljék meg a bolgárokat", és öljenek meg minden hat évnél fiatalabb fiút. E parancsok célja a "fajta kiirtása" volt. E fontos információ forrása az oszmán közigazgatás egyik albán származású képviselője volt, és a dokumentum 1876. május 19-én kelt. A szöveg egy sor népirtás jellegű pontot is megemlít, és kiderül belőle, hogy a döntést az oszmán kormány ülésén hozták meg. Alább ebből közlünk részleteket.

"A török minisztérium … elhatározta, hogy a lázadás elfojtásának ürügyén meg kell semmisíteni a jelentősebb bolgár településeket, illetve azon helységeket, ahol a lakosság a legélénkebb tevékenységet fejtette ki, valamint további településeket és városokat is le kell rombolni a başibozukok rablóhadjáratai által; a legjobb polgárokat bármely eszközzel, de meg kell ölni, és az értelmiséget egészében meg kell semmisíteni, hogy ne maradjon Oroszországban kiképzett tanár; a főiskolákat be kell zárni, a népet pedig le kell törni, hogy ne tudjon még egyszer talpra állni, és így veszélyt jelenteni a törökökre nézve; végezetül pedig meg kell valósítani a törökösítést, hogy a népesség még jobban legyöngüljön."

Nem nehéz arra a következtetésre jutnunk, hogy a fenti tényezők együttese lényegében már nem pusztán a lázadások leverését célozta, hanem a bolgárok mint meghatározott népcsoport kiirtásának programját tűzte ki célul, és így egyértelműen népirtó szándék vezérelte. Fő célja mellett a megvalósítás konkrét terve is ezt támasztja alá. A dokumentum a program kitervelőit is megnevezi: a korabeli Oszmán Birodalom államvezetőiről, a fentebb említett Ahmet Midhat pasáról, illetve Hüseyin Avni pasáról van szó. Előbbi tárca nélküli miniszter volt a kormányban, míg Avni pasa hadügyminiszterként ténykedett. Az általuk javasolt programot hosszas viták után elfogadták. Legfontosabb ellenzője a külügyminiszter volt. Egyes tények ugyanakkor azt is alátámasztják, hogy a török elit bizonyos csoportjai már a Birodalom többi keresztény népére is kiterjesztették volna ezt a programot. A levéltárban fellelhető diplomáciai, illetve egyéb dokumentumok vizsgálata lehetővé tette, hogy további személyek nevét is közzétegyük, akik szerzőként vagy támogatóként álltak e program mellé. Midhat és Avni pasa mellett Ahmet Vefik pasa, a kor egyik vezető államférfija és lexikográfusa, továbbá az Ifjú Oszmánok liberális-konstitucionális mozgalmának egyik vezéralakja, Ali Suavi is felbukkan az iratokban.

Ez lett tehát a tanzimat modernizációs korszakában fellépő török reformerek eszméinek évtizedes hozadéka: a muszlimok és keresztények egyenjogúsága átadta helyét az egybeolvasztás politikájának, majd az egyik keresztény alávetett nép - a bolgárok - oszmánosításának, végezetül pedig megjelent az érintett nép kiirtásának explicit genocid szándékán alapuló program.