Antarktisz

[Magyar lap]

http://www.geo-magazin.hu/utazas-es-expediciok/antarktisz?page=

28_01_nagy

A helikopter egy fennsíkon száll le, amely leginkább úgy néz ki, mintha a Föld csak kölcsönkérte volna valamelyik űrbéli szomszédjától. Egy rozsdavörös, táblahegyekkel körülvett porsivatag, ürességével valósággal magába szippantja az embert. A láthatáron gleccserek csillámlanak, a levegő fagyosan égeti az arcunkat; amikor pedig a helikopter felemelkedik, és eltűnik a hegyek mögött, nyomasztó csend telepszik a völgyre.

Tehát itt kell felvernünk sátrainkat. Csapatom az ohiói Adam Lewis, a massachusetts-i Douglas Kowalewski és az észak-dakotai Allan Ashworth geológusok, George Steimetz fényképész és jómagam.

A kutatók csaknem egy évig vártak erre a pillanatra. Az amerikai McMurdo-állomás eléréséig kereken 20 ezer kilométert hagytak maguk mögött, több mint ezer kilogramm felszereléssel a poggyászukban, hogy aztán hat héten át egy sátortáborban éljenek, és a világ peremén, vörös porban turkáljanak. A geológusok elégedettnek, sőt boldognak tűnnek: végre elérték tudományos álmaik célállomását.

Olympus Range 77° 29’ 28,0“ dél, 161° 10’ 35,7“ kelet. Egy pont a Föld legkietlenebb és legfélreesőbb sivatagában, 1300 kilométerre a Déli-sarktól. Itt, a McMurdo Soundtól délnyugatra lyuk tátong az antarktikus szárazföld kilométer vastagságú jégpáncéljában: egy 4800 négyzetkilométeres porfolt, az Európánál is nagyobb gleccser-tenger közepén.

Ez a három nagyobb völgyből, az Antarctic Dry Valleys-ből álló egyhangú vidék négy téli hónapon át teljes sötétségbe burkolózik, a hőmérséklet pedig gyakran mínusz 50 Celsius fokig süllyed. A vörösesbarna völgyekben kevesebb csapadék hullik, mint a Szaharában, a hegyháton pedig évmilliók óta nem esett eső! A talaj elszikesedett, a szelek pedig oly erősek, hogy sziklákat hasítanak szét, köveket hámoznak.

Ez egyszerre megkapó és valószínűtlen hely. Létezését a transz antarktikus hegyvonulat csúcsainak köszönheti, amelyek leárnyékolják a kontinentális jégtakaró délről induló nyúlványait. A hegyvonulat belső felén, a jéggel együtt a tenger irányába tartó száraz szelek hirtelen alázúdulnak. Minden hófúvást eltakarítanak, ami átjutott a hegyek ormain, és csaknem minden gleccsert megállítanak: a lesüllyedéstől felmelegedve a szelek ugyanis magukba szívják, és tovább szállítják a fagyot.

32_01_nagy

Így a száraz völgyek évmilliók óta hómentesek tudtak maradni. És bár első pillantásra halottnak tűnnek, valójában igazi oázist alkotnak a fehér semmi közepén. Ezek az élet menedékhelyei: a völgyek talaján tavak és tócsák maradtak meg, amelyek közül néhány soha nem fagy be, mivel túl sós a vize. Vannak azonban, amelyeket jégtakaró borít, de elég mélyek ahhoz, hogy a tófenéken mikrobák és algák élhessenek.

A tudósok e biotópokat világszerte a legszélsőségesebb ökoszisztémaként tartják számon.

A tudósok a száraz völgyekben új ismereteket remélnek arról, milyen körülmények között vette kezdetét az élet a Földön, és hogyan alakulhatna ki más galaxisokban. Remélik, hogy itt jobban megismerhetik az életre alkalmas környezet határait, és persze a bolygónkat formáló folyamatokat.

„Sehol máshol nem maradtak fenn ilyen jól az őskor nyomai, mint a Dry Valleys-ben” – mondja Adam Lewis. Kollegájával, Ashworth-al arra a kérdésre remél választ ebben az egyedülálló archívumban, hogy mikor alakult át az Antarktisz tundra-területből permafroszt-sivataggá. A fő kérdés: mikor lett hideg a Déli-sark körül?

Ennél azonban most egy gyakorlatiasabb ügy foglalkoztatja a kutatókat: mikor érkezik a második helikopter a poggyászuk többi részével? Eddig csak két apró sátoruk van. Az idő pedig azért ha lassan is, de pereg ezen a bénultnak tűnő tájon. Négy óra elteltével aztán maga Adam Lewis is kezd ideges lenni.

Vajon egy hirtelen időjárás-változás miatt késik a helikoptert?

Ez ugyanis gyakran előfordul az Antarktiszon, és napokig, akár hetekig is eltarthat. Ahogy meg is történt néhány évvel ezelőtt, azzal a csapattal, amely sörrel bőségesen felszerelve, de használható felszerelés nélkül előzte meg az ellátó-helikoptert. Aztán jött a hóvihar, és az egy héten keresztül meghiúsította az utánpótlást. A férfiaknak szűkös tartalék sátrakban kellett meghúzniuk magukat, miközben átkozták a rengeteg fagyott sört.

34_01_nagy

Amíg én elképzelem, miként alakulhat ki hasonló agyalágyult magatartás a mi kis expedíciónkban, Lewis elhatározza, hogy a tőlünk két órányi repülőútra fekvő, amerikai McMurdo-állomás, úgynevezett „MacOps” központjában érdeklődik a helikopterről. Előkeresi a rádiónkat, az egyetlen összeköttetésünket a külvilággal. Akkora, mint egy aktatáska, és úgy néz ki, mintha utoljára a II. világháborúban használták volna. Az antenna szerepét egy általunk szárítókötél módjára, 20 méteres kifeszített kábel tölti be. A kábel különböző pontjaira elhelyezett csíptetők határozzák meg a rádiófrekvenciát. „MacOps, MacOps, this is Golf Zero-Six-Three at Olympus Range. How do you copy?” Semmi válasz. Lewis újra próbálkozik, ezúttal hangosabban és határozottabban. Hallo McMurdo – hall minket valaki? Megpróbálkozunk egy másik frekvenciával is, de mindhiába. A rövidhullámú készülékek állítólag a Déli-sarkig, sőt még a kontinens másik feléig is képesek sugározni. Kivéve persze, ha egy rádió-lyukban köt ki az ember. Lewis még egyszer próbára teszi szerencséjét a magas frekvencián, majd vár. Aztán végre egy valószerűtlenül gyengéd női hang száll a homoksivatagban: „Golf 063. Miben segíthetek, fiúk?” A szédítő hang aztán elmagyarázza, hogy a helikoptert egy másik táborban feltartották, legkésőbb egy-két órán belül megérkezik. A hír hallatán a megkönnyebbülés sóhaja hallatszik.

Alapvető szabály: minden amerikai expedíciós csapat köteles egy meghatározott időpontban bejelentkezni a központban. Ha a tudósok elmulasztják a „check-in” időpontot, a MacOps lágy hangjai egyszer még visszakérdeznek. Ha ekkor sem érkezik válasz, rögtön nagyszabású mentőakció veszi kezdetét. Ez a kicsinyesnek ható aprólékosság tünetszerűen jelentkezik az USA Antarktisz-programjában. Némely szabály túlzónak tűnhet, nélkülük azonban feltehetően senki sem tudná követni azt a csaknem 3000 embert, aki október közepe és február vége között a McMurdo állomás előtti jégmezőre érkezik. A legtöbbjük – egyszerre akár 1200 fő – McMurdo-ban, a konténerekből felépített kisvárosban, amelyet egyébként egyesek Mac-Town-nak hívnak, itt is tölti a sarki kaland idejét.

A fehér vákuumban egy kis Amerikát rejt ez az állomás. A főépület hirdetőfalán biblia-, jóga- és horgoló-tanfolyamokat kínálnak. Van kosárlabdapálya, üvegház, három kocsma és bowling-pálya is. Az állomás e-mailen és telefonon – helyi tarifával – állandó összeköttetésben áll Washington állammal.

A Dry Valleys-ben ezzel szemben a csend az egyetlen luxus. Hat héten át fogunk itt sátrakban aludni, mínusz 30 Celsius fokban. Konzerveken és mélyhűtött ételeken fogunk élni. És egy idő után vágyakozni fogunk a zuhany után. A mosás ugyanis az elkövetkező hetekben tilos. De mivel is lehetne? Hiszen már az is nagy energiába kerül, hogy naponta havat olvasszunk a főzéshez és ivóvíznek. A mosóvizet ráadásul a helikopterekkel el is kellene szállíttatni. A környezetvédelmi előírások szerint ugyanis a Dry Valleys talaját nem érintheti egyetlen emberi kéz által beszennyezett vízcsepp sem.

42 napig ezért minden egyes étkezés után papírzsebkendővel gondosan kitöröljük a koszos edényeket; környezetbarát illemhelyként pedig megjelölt műanyagpalackokat és egy hungarocell-peremmel ellátott vödröt használunk. Ám mégis: „Az itt kint töltött hetek az év legszebbjei közé tartoznak” – állítja Kowalewski.

Végre a második helikopter is megérkezett, a sátrakat felállítottuk, Adam Lewis a fennsík peremén ülve egy sziklát nézeget a száraz völgyekben, jóllehet nekem csak sziklás sivatagnak tűnik.

Adam Lewis azonban ennél többet lát. Sodró folyókat, amelyek több mint 250 millió éve itt kanyarogtak. Akkortájt az Antarktisz még az Egyenlítőig ért, és a mocsarakkal borított Gondwana szuperkontinenshez tartozott, ahol óriáspáfrányok burjánzottak, a mocsarakban pedig vízilovakra emlékeztető dinoszauruszok lubickoltak. Lewis azt is látja, ahogy 180 millió évvel ezelőtt hatalmas láva-szökőkutak törtek elő a földkéregből, és felszabdalták a szárazföldet, majd a homokkőben szerteágazva megdermedtek a lávafolyamok. Adam Lewis gondolatban követi a korok lefolyását. Egészen a 100-tól 65 millió évvel ezelőttig tartó, késő-krétakorig. Akkoriban a Gondwanáról leszakított, és délre sodródó kontinensen hatalmas tűlevelű erdők terjedtek el. A gyenge sarki napfényt jobban kihasználó fák csúcsos lombkoronája alatt hatalmas óriásmadarak, erszényesek és kisebb szauruszok ugrándoztak.

E lények közül néhány talán a föld újkorának korai szakaszában is életben maradt, amikor legkésőbb 17 millió évvel ezelőtt az Antarktisz az utolsó kapcsolatot is elvesztette Dél-Amerikával. Onnantól kezdve hideg tenger vette körül a kontinenst, a gleccserek feletti levegőnek pedig, amely egyre inkább beterítette a Déli-sarkot, nem volt tovább lehetősége keveredni az atmoszféra melegebb áramlataival. Az Antarktisz megfagyott. Az erdők mohákkal benőtt és páfrányokkal díszített fái meghátráltak a jégpáncél elől. A tundra is megdermedt, az élet pedig kihunyt. Azóta hideg van. De pontosan mióta is? Erről a geológusok hevesen vitatkoznak. Még Adam Lewis sem látja tisztán azt az időpontot, amikor a hatodik kontinens klímája zimankóra fordult.

Némely kollégája abból indul ki, hogy az antarktikus jégpáncél már egyszer, 13 millió évvel ezelőtt is olyan nagy volt, mint ma, de közben többször megnőtt majd összezsugorodott. A kontinens belsejében még a 3 millió évvel ezelőtti pliocén korban is túlélhettek délbükkök (Nothofagus), ormányosbogarak (Curculionidae) és édesvízi halak. Erre a transz-antarktikus hegyláncban talált fosszilis leletek utalnak.

E fosszíliáknak a korát azonban nem lehet megállapítani, mivel a szénalapú izotópok, minden szerves anyag „órái” legfeljebb 55 ezer éves időszakra megbízhatóak.

Adam Lewis azonban más elméletet vall. Szerinte az Antarktisz 13 millió éve, megszakítás nélkül hideg álomban alszik, és erre bizonyítékai is vannak: egy évvel ezelőtt az Olympus Range-n, a mi táborhelyünk közelében, egykori gleccsertavak üledékrétegeiben olyan mohák fosszilis maradványaira bukkant, amelyek csak egy tundra-vidéken létezhettek. Ezen kívül hamu-lerakódásokat is talált, amelyek korát argon-izotópok segítségével pontosan megállapította. Geológiailag egyedül a 13 millió évnél öregebb hamurétegek illenek azokhoz, az egykori gleccsertavakban képződött üledékrétegekhez, amelyekből a moha-maradványok származnak. Ennek alapján – állítja Lewis – ugyanabból a korból származnak, és azóta nem olvadhattak fel, különben teljesen lebomlottak volna. Kowalewskivel és Ashworthel közösen most növények és állatok további maradványai után akar kutatni, hogy tézisét alátámassza.

Ám az ezzel eldöntendő vita semmi esetre sem akadémikus: amennyiben a „dinamikus modell” képviselőinek van igaza, a Föld édesvízkészleteinek 75 százalékát rejtő Antarktisz jege ijesztően labilis. Hatalmas gleccsereit az a veszély fenyegeti, hogy már akkor elolvadnak, ha a levegő hőmérséklete csupán néhány fokkal megemelkedik – ami a globális felmelegedés következményeként évtizedeken belül bekövetkezhet. Ennek következményei katasztrofálisak lennének: a tengerszint világszerte akár 61 méterrel is megemelkedhet, és számtalan parti várost vagy akár egész államokat sodorhat el a víz. Az Adam Lewis által képviselt éghajlat-modell szerint ezzel szemben, még messzi távolban vannak az ilyen apokaliptikus jelenetek.

Éjjel fél egykor a táblahegyek árnyéka eléri a tábort. Az antarktikus nyarat tapasztalhatjuk meg, alig sötétedik be! A levegő hirtelen lehűl, olyan hidegre, hogy az ember valósággal gyászolja a levegővétellel a tüdőből távozó lehelet melegét.

Mínusz 25 fok van. Sokáig beszélgetünk olyan kérdésekről, minthogy megéri-e havat olvasztani a második melegvizes-tömlőhöz, amelyet a hálózsákba lehet helyezni. Majd három réteg ruhába burkolva bújunk bele a nyirkos, jégkristályokkal borított hálózsákunkba. Sapkáinkat és kesztyűinket magunkon hagyjuk. A következő hetekben pedig az étkezéseink minőségét is egyre gyakrabban, csak a kalóriaérték alapján ítéljük meg; és mohón fogjuk magunkba tömni a csokoládét, diót, mogyorót és szárított gyümölcsöket – és mégis fogyni fogunk.

A hideg azonban mindenekelőtt arra kényszerít bennünket, hogy folyamatosan előre tervezzünk. Aki a Dry Valleys-ben reggel fogat akar mosni – tanulom meg rögtön az első este – jobban teszi ha magával visz egy tubus fogkrémet a hálózsákba, különben az reggel még fagyott lesz. Ugyanez vonatkozik a kontaktlencse-folyadékra, a fényképezőgép elemeire, a naptejre, a kekszekre és a zoknikra. A hálózsákom két nap után olyan, mint egy rossz ócskásüzlet.

A cipők, amiket hordunk, úgy néznek ki, mintha űrutazáshoz tervezték volna. A légzést alig megengedő maszkok olyan vastag kabátok, mint a hálózsákok. Marsbéli felszerelések a Földön. A kétujjas kesztyűinket zsinórral kezeinkhez kötözzük, ugyanis aki elveszíti kesztyűjét – mondják a kutatók – kezét is elveszítheti a heves széllökésekben. Adam Lewis emellett szemüvegének peremére orrvédőt is barkácsolt, nehogy még egyszer elfagyások kínozzák, úgy mint két éve. Gyorsan és előredőlve gyalogol.

Néhány száz méter után aztán hirtelen megáll, a földre térdel, a kezeivel pedig a porban kutat – és felszabadít egy kis, fekete szálakból álló csomót.

„Szárazfagyasztott moha, a stratigráfia alapján valószínűleg több mint 13 millió éves” – magyarázza. Ashworth és Kowalewski csodálva tapogatják a leletet. Majd elkezdik ásóikkal és lapátjaikkal megszabadítani a portól és a törmeléktől a sötétebb réteget, amelyben még több mohacsomó hever. Geológiai értéket tárnak fel: egy sziklás emelkedőn végéig futó sávot, amely egykor mocsárperemhez tartozott.

„Az ilyen kiszáradt tavak nekünk valóságos kincseskamrák” – mondja Allan Ashworth. „Évezredeken át növények magvai, fadarabok, kavicsalgák, mohák és rovarok végtagjai rakódtak le bennük. Ezernyi jel, amivel visszanézhetünk az őskorába.” Lewis tovább keres. Már négy expedíción vett részt a száraz völgyekben. Naponta 20-30 kilométert gyalogol. Csomagjával a hátán, 40 vagy még több csomós széllel szemben rendületlenül, mondhatni toronyiránt menetel. Már 5000 kilométert tett meg az Antarktiszon.

„A kutatásnak elég régimódi formája ez, de hatásos” – állítja Lewis, amikor végre elérjük a fennsík északi peremét. Előttünk 300 méter mély kanyon tátong: a Wright Valley. Végtelenségbe tűnő bazaltfalak. A szakadék szemközti oldalán a gleccserek megfagyott vízesésként lógnak alá. Csupán egyikük nyúlik le a völgyig, ott nyugaton. Egy hatalmas, az antarktikus jégmezőből érkező, oldalágak által táplált folyam, ahol a hegyek csúcsai felett a szél hótarajokat kerget. A széllökések akár 100 kilométeres óránkénti sebességgel száguldanak lefelé a jégtakarón, és pusztítónak tűnő erővel nyomulnak kelet felé. Ezzel együtt, ahogy később megtudjuk, mindez annak magyarázata is, hogy e látszólag halott helyen azért van élet. Két órával később teljesen átfagyva felhagyunk a fosszíliák kutatásával. Este fél tíz van. Világosban az ember könnyen megfeledkezik az időről. Visszafordulunk.

Tayor Valley, 77° 37’ 26,4“ dél, 162° 58’ 28,5“ kelet. A Canada Glacier hátán, geológus táborunktól 69 kilométerre, a Portland State University két glaciológusa az univerzum olyan kis részével foglalkozik, mint egy vizespohár.

Itt a völgyben a hőmérséklet nem sokkal a fagypont alatt húzódik, egyetlen felhőt sem látni. Olvad. A Canada Glacier kéken csillogó páncéljára porfúvások rakódtak le. A természeti képződmény a kontinentális jég azon kevés nyúlványai közé tartozik, amelyek megdermedt lavinaként, egészen mélyen benyúlnak a völgybe. A napsugárzás hatására ezek néhány centiméterre beleolvadnak a gleccserbe, és számtalan krátert, járatot és lyukat marnak a jégbe.

Az ilyen bemélyedéseket a tudósok kryokonitoknak nevezik és a világ csaknem összes gleccserén megtalálhatók. A Dry Valleys-ben azonban egyszerre annyira poros és hideg a levegő, hogy az ilyen, legtöbbször kör alakú kryokonit-lerakódásokra ráfagy a „jégfedél”.

„Minden ilyen kapszula zárt világot rejt magában” – mondja Thomas Nylen. „Ezek a száraz völgy életének keltető-kamrái, a tápláléklánc alapjai.” Nylen körül kábelek, kapcsolók, hőmérők és szigetelt dobozba zárt adatrögzítők hevernek. Hat kryokonit-üreget már ellátott szondával. Ki akarja deríteni, hogy a miniatűr univerzumok, az antarktikus év mely szakaszában olvadnak fel. Ennek lassan itt az ideje. A kryokonitok felső búrája ugyanis üvegházként hat: tavasz kezdetével befogja a napfény melegét, belsejét henger alakú vízbuborékká olvasztja, ahol töménytelen mennyiségű, a rétegekben hónapokig élettelenül pihenő mikroorganizmus éled fel: kavicsalgák, kék algák, csillósok és medveállatok (Ciliat és Tardigrada), gomba kolóniák és fonalférgek (Nematoda) közössége. A kryokonit-buborékban védve vannak a szél és a hideg ellen, így szépen növekednek. Biológiai aktivitásuk pedig önállóan tovább melegíti a lyukak vizét, ezzel megakadályozva, hogy újra befagyjon a keltető. Ennélfogva a kryokonit-üregek mikrokozmosza évekig, akár évtizedekig is fennmaradhat a jégben.

Szerző: Lars Abromeit