Szerző: Horváth Csaba
A geopolitikai háttér
1941 tavaszán a német hadsereg uralta egész Európát a balti államok nyugati határa és Görögország közötti vonaltól nyugatra. E térségben nem volt olyan állam, amely valamilyen módon ne kötődött volna Németországhoz, és nem volt olyan fegyveres erő, amely komolyan veszélyeztethette volna a Harmadik Birodalom érdekeit. Hitler diplomáciai úton vagy katonai erővel megtört minden szembenállást, és lényegében rendelkezésére állt az egész térség potenciálja.
Mégis voltak, akik feltételezték, hogy Magyarország a későbbiekben is távol maradhat a további háborútól. A kérdés csupán az lehetett, hogy mikor és milyen mértékben aktivizálódik. Érdemes ebben a helyzetben utalni Rácz Jenő 1936-ban tett kijelentésére. Az akkori vezérkar főnök a következőket mondta: „1940 körül Európában háború lesz, és ebből Magyarország földrajzi elhelyezkedését tekintve nem tud kimaradni…”
A magyar politikai és katonai vezetésnek már rendelkezett is elképzeléssel 1941 elején, hiszen ismert volt előtte, hogy Hitler rövidesen „rendezi a német–szovjet viszonyt”. Bartha Károly honvédelmi minisztert és Werth Henrik vezérkar főnököt erről már 1940 decemberében tájékoztatta Hitler. A Berlinben folyó tárgyalásokon megállapodtak abban, hogy Németország korszerű fegyvereket ad a honvédség számára, míg Magyarország erős védelmi vonalat épít a Kárpátokban, és szükség esetén megszállja azt. A német támadás megindításáról a magyar kormányt június elején és 16-án is értesítették. Valószínű, hogy a magyar vezérkar minderről már sokkal korábban tudott.
Való igaz, hogy a Barbarossa tervben – amelyben különben csak a támadó seregtesteket tüntették fel – nem számoltak a Magyar Királyi Honvédség aktív részvételével, de mint védő, illetve kisegítő erővel igen. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy a precíz német tervezés figyelmen kívül hagyott volna egy 190 kilométeres arcvonalszakaszt, ha annak biztosítására nincs meg a kellő fedezete. Továbbá ismert, hogy a Kárpátok nem az Ardennek, a hadműveleti terület nem Nyugat-Európa, s az ellenfél ereje sem volt azonos. Egyrészt a magas hegyvidék, a gyér úthálózat miatt a támadás itt igen nagy nehézségekkel és veszteségekkel járt volna, másrészt a hadászati helyzet ezt nem is követelte meg. Ezért a csapást mérő csoportosítást ettől északabbra vonultatták fel, míg a déli szárnyon lévő magyar, román és részben német erőknek kezdetben védelmi feladatot szántak.
Werth Henrik 1941. június 14-én kelt emlékiratában a következőket fejtette ki:
„Szilárd meggyőződésem szerint Magyarország a német–orosz háborúban nem maradhat tétlen. E háborúban részt kell vennünk:
1.) mert ezt követeli az ország területi épségének, valamint állami, társadalmi és gazdasági rendszerünk biztosítása;
2.) mert jövőnk érdekében az orosz szomszédság gyengítése és eltávolítása határainktól elsőrendű nemzeti érdekünk,
3.) mert erre kötelez a keresztény nemzeti alapon álló nézetünk és a bolsevizmussal szembeni elvi állásfoglalásunk úgy a múltban, mint a jelentben is;
4.) mert politikailag a tengelyhatalmak mellett véglegesen lekötöttük magunkat;
5.) mert további ország gyarapításunk is ettől függ.”
A magyar honvédség 1941-es fejlesztése az elfogadott Huba program szerint alakult. Eltérés csupán annyi volt, hogy Észak-Erdély és a Kárpátalja visszatérésénél újabb dandárokat kellett felállítani a határok védelmére. Ezek a speciális erők, az újonnan felállított 8. határvadászdandár és az 1. hegyidandár a Szombathelyi Ferenc altábornagy vezette VIII. hadtest alárendeltségébe kerültek. A 8. határvadászdandár (Pk. Rakovszky György vezérőrnagy) hat, míg az 1. hegyidandár (Pk. Felk Jenő vezérőrnagy) négy zászlóaljból állt.
Adatok az oroszokról: „A magyar–orosz határon szigorított határőrszolgálatot tartanak. A megerődítéseket tovább folytatják, és fokozatosan kiterjesztik a mélységre. A 190 kilométeres határszakaszunkkal szemben 10 lövész-, egy hegyi-, két lovas- és három gépesített hadosztály helyezkedik el. A csapatok súlypontja a határ felső szakaszán fekszik.”
Megjegyezendő, hogy a szovjet hadsereg ez idő alatt átszervezés alatt állt. Megkezdték 24 gépesített hadtest felállítását, ebből 19-nek a felállítása a háború kezdetére be is fejeződött. Ezen túl június közepéig számos hadosztályt állítottak fel, illetve vontak előre a hátországból a nyugati határ közelébe.
A kassai provokáció
A magyar védelmi rendszer a német–orosz–magyar hármas határtól a Kárpátok hágóin keresztül a román–orosz–magyar hármas határig húzódott. Az 1000 méter feletti, erősen átszegdelt és nehezen járható terepen kiépített határzár viszonylag kis mélységű biztosítási övvel és a járható irányokat lezáró század–zászlóalj erejű támpontokkal rendelkezett. A védőállások elsősorban könnyű tábori építményekből álltak. Az „O” (orosz) határzár teljes körű aktivizálására (aknamezők telepítése, műtárgyak rombolása, akadályövek létesítése, forgalom lezárása stb.) konkrét terveket készítettek, s a szükséges anyagokat – beleértve a 10-12 napra elegendő élelmet és lőszert is – a két dandár békeelhelyezési körletében halmozták fel. A határvédelmi zár aktivizálására és a védelmi harc vezetésére a vezérkar Szombathelyi Ferenc altábornagyot, a VIII. hadtest parancsnokát jelölte ki.
A hadtestparancsnokság 1941. június 21-én 0 órától Munkácson működött. Ez, mint az előzőekben láthattuk, nem volt véletlen! Szombathelyi altábornagy június 22-én, amint értesült a német–szovjet háború kitöréséről, azonnal kiadta intézkedéseit a személyi állomány együtt tartására, a műszaki anyagok előretolására és a teljes záráshoz szükséges előkészületek megtételére. Még ezen a napon délután a vezérkar készültségbe helyezte az ország valamennyi légvédelmi és repülőerőit, valamint kiadta intézkedését, amely az „O” határvédelmi terv azonnali és teljes körű bevezetését határozta meg. 1941. június 22–25. között a VIII. hadtest alárendeltségébe tartozó csapatok közül az erődparancsnokság századai, az 1. hegyidandár, a 8. határvadászdandár, a hadtest közelfelderítő repülőszázada és egyéb közvetlenjei határzárási feladataikat végezték. Ennek során leállították a határforgalmat, aknazárakat és egyéb akadályokat létesítettek, robbantáshoz előkészítették a műtárgyakat, elrendelték a még számba vett alakulatok mozgósítását és felvonultatását. Június 25-re nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjet csapatok a gyors német előretörés következtében nem képesek még korlátozott célú támadást sem indítani a magyar állások ellen, ezért a vezérkar főnöke elrendelte a műszaki zárás leállítását.
A magyar vezérkar főnök a német–szovjet háború kitörése után így nyilatkozott: „Annál is inkább csatlakoznunk kell, mert Románia máris lekötelezte magát a háborúban való részvételre. Ezt az ügyes román propaganda már eddig is kihasználta ellenünk. Ha pedig a mi csatlakozásunk elmaradna, akkor nemcsak a Romániával szemben táplált további revíziós igényekről kell talán örökre lemondani, hanem az eddigi gyarapodásunk is veszendőbe mehet…”
Június 26-án az ország légterét több alkalommal sértették meg szovjet, illetve azonosíthatatlan felségjelű gépek. Ezek közül minden kétséget kizáróan a 13 óra 8 perckor végrehajtott, Kassa elleni támadás volt a legjelentősebb. Az említett időpontban három – máig sem azonosított – gép kb. 14 bombát dobott le a Bethlen Gábor és a Görgey Artúr laktanyákra, valamint a postapalotára és a környező lakóházakra. Ezen események hatására a Minisztertanács már délután összeült, és döntött a Szovjetunióval szembeni hadiállapot kinyilvánításáról. Bárdossy miniszterelnök június 27-i bejelentését a képviselők tudomásul vették. Ezzel a magyar politikai vezetés mindent egy lapra tett fel. A vezérkar a minisztertanácsi döntés után azonnal utasította a légierő parancsnokságát, hogy 27-én a reggeli órákban hajtson végre válaszcsapásokat a megadott szovjet települések ellen. Elrendelte továbbá a 2. lovasdandár kivételével a gyorshadtest mozgósítását, és tájékoztatta a VIII. hadtest parancsnokát a döntésekről és a várható feladatokról.
A tények:
Az annyira vitatott, 13 óra 8 perckor végrehajtott, Kassa elleni bombázás nem az egyedüli légitámadás volt a nap folyamán. Az első reggel 6 óra 30 perckor következett be, amikor három orosz gép Körösmező térségében felderítést hajtott végre, majd ejtőernyősöket dobott le. Ezt követően az ország több térségében rendeltek el légiriadót. Ezek közül csupán néhányat említünk meg:
– 07.10-kor három orosz gép Valócon át Alsó-Verecke irányában repülve géppuskázta a magyar határvédelmi állásokat;
– 12.10-kor légitámadás érte a Körösmező–Budapest között közlekedő személyvonatot, aminek következtében ketten meghaltak és igen sokan megsebesültek: A szemtanúk három orosz gépet regisztráltak;
– az első kassai bombázás 13.05-kor következett be, miután három – nem azonosított gép – kb. 23 bombát dobott le két laktanyára (a Bethlen Gábor laktanyában a VIII. hadtest közvetlen légvédelmi tüzérosztály, a Görgey Artúr laktanyában pedig a 23. tábori tüzérosztály volt elhelyezve) és azok közelében lévő polgári házakra, valamint a postapalotára. Kassát még 14.40-kor, 16.30-kor 18.34-kor is érte támadás. Ekkor azonban már nem tudtak bombázni a jól záró magyar légvédelmi tűz miatt. A támadási kísérletek után kelet felé visszafordultak;
– 17.05-kor Erdőbényénél négy gép géppuskatüzet lőtt, majd gyorsan távozott.
Egyértelmű tény és ezt a szovjet hadtörténészek is elismerték, sőt hivatkozási alapként használták fel, hogy az első hetekben megbomlott a Vörös Hadsereg vezetése. A főhadiszállás ellentámadásra adott ki parancsot anélkül, hogy ismerte volna az ellenség csoportosítását és főcsapásának várható irányát. Nyilvánvaló, hogy a magukra maradt fedező hadseregek – vagy a parancs értelmében, vagy éppen annak hiányában – az első napokban, sőt hetekben a békében elkészített harckészültségi terveik alapján igyekeztek feladataikat megoldani. Ebbe pedig tökéletesen beleillik a kassai katonai objektumok, a vezetékes összeköttetést biztosító posta és az előrevonást, felvonulást garantáló vasútvonal támadása is.
A Wehrmacht erre az időre már több mint 300 kilométeres tért nyert, a szovjetek első hadászati lépcsőjének szétverése már csak napok kérdése volt. A magyar részvétel tehát még ekkor sem lett volna indokolt. A románoknak sem állt érdekükben, hogy háborúba kényszerítsenek bennünket, hiszen azonnali részvételüktől az észak-erdélyi kérdés ismételt átgondolását remélték. Magyarország részéről pedig a „casus belli” felmutatásához elég lett volna egy nagy vörös csillaggal ellátott gép és egy bomba alkalmazása. Nehezen képzelhető, hogy vállalható lett volna egy több bevetéses, esetleges veszteséggel járó és azonnal bizonyítékot szolgáltató akció.
A hadiállapot elrendelése
A hadtestparancsnok a vezérkar rendelete alapján adta ki a hadiállapot elrendelésével kapcsolatos intézkedését, amely nagyvonalakban a következőket tartalmazta:
– Magyarország június 27-én a délelőtti óráktól kezdve hadiállapotban levőnek tekinti magát Szovjet-Oroszországgal szemben;
– a határról visszavonuló ellenséget követni kell, míg a portyázó századok a helyükön maradnak;
– szándékom a Felső-Tisza völgyében egy erősebb csoportot összevonni. Míg a felvonuló seregtestek beérkeznek, a határt biztosítani és az ellenséget követni a meglévő erőknek kell;
– a felderítést azonnal be kell vezetni azokon a helyeken, ahol az ellenség megkezdte a visszavonulást.
Parancsot adott továbbá a VIII. és a X. könnyűfelderítő repülőszázadnak, hogy vegyen részt a 27-én 8 órakor végrehajtandó válaszcsapásban. Szombathelyi a két dandárból önálló harcra képes vegyes hadműveleti csoportosítást hozott létre a két dandárparancsnok vezetésével. A Rakovszky-csoportnak feladatul szabta, hogy Uzsoknál, a Vereckei- és a Tornyai-hágónál lépjék át a határt, kövessék a visszavonuló ellenséget, tartsák fenn velük a tűzérintkezést. A déli szárnyon a Felk-csoport helyezkedett el. Feladata volt, hogy a Pantyr- és a Tatár-hágó térségében biztosítson, majd a gyorshadtest beérkezése után nyomuljon előre a hágókon át.
Tervezett légicsapásunkat a repülődandár bombázóosztálya, a 23-as vadászrepülő-század, valamint az említett VIII. és a X. közelfelderítő repülőszázad hajtotta végre. A rossz időjárási viszonyok miatt a X. közelfelderítő repülőszázad két raja eltévedt. Bombáikat a Kárpátokon túl, ismeretlen helyekre dobták le, s a hatást sem tudták megfigyelni. A tervek szerint tevékenykedő zöm bombacsapást mért Sztanyiszlav, Oporec, Lavocsnye, Rozánka és Jelenkovács katonai célpontjai ellen. A pályaudvarokon több gőz alatti szerelvényt rongáltak meg. Viszonylag erős volt a földi légvédelem, de légi harcra nem került sor. Minden magyar gép szerencsésen visszaérkezett, annak ellenére, hogy nyolcat több találat is ért.
A szovjet határőrizet mögött 10-12 kilométerre három övből álló védelmi rendszer húzódott, amelynek teljes mélysége elérte a 10-14 kilométert. Az első övet tábori kiserődök láncolata képezte, ezeket a századok támpontszerűen szállták meg és rendezték be. A támpontok a legfontosabb irányokat zárták le és igen sok aknavető-, illetve géppuska-tüzelőállással rendelkeztek.
A második öv Szkole, Dolina, Nadvorna, Gyeljatyin vonalában került kiépítésre és ez képezte a védelem gerincét. A teljesen összefüggő és műszakilag jól berendezett második vonalat a harckocsikkal, tüzérséggel és lovassággal megerősített lövészezredek védték. A harmadik öv már nem volt összefüggő, csak a legfontosabb irányokat zárta le. Ebben a lövészhadosztályok tartalékait helyezték el. A magyar felderítés korábban a két dandárunk előtt több megerősített lövészhadosztályt azonosított. Június 22-től azonban ez az erő fokozatosan csökkent, ugyanakkor igen aktív zárási munkálatokat folytatott. A hágók szűk átjáróiban a korábban telepített műszaki zárakat újakkal egészítették ki. Több kilométer hosszúságban az utakra hatalmas fákat döntöttek, amit aknamezőkkel és rejtett robbanószerkezetekkel egészítettek ki. A műtárgyakat robbantáshoz készítették elő. A hidakat, az alagutakat és a vasúti pályákat mindenütt aláaknázták. Erőik zömét a határról visszavonták az erődövbe. A június 27-i légi felderítés megállapította, hogy nagyobb csapatrészek északkeleti és keleti irányban vonulnak vissza.
A felvonulás
1941. június 28-án a kora délutáni órákban elsőként a 25. határvadász-zászlóalj indult meg, majd a csapatok három irányban kezdték meg az előrenyomulást. A Vereckei-hágónál átlépve a határt a zászlóalj rögtön egy utóvéd századba ütközött. A harcokban 2 magyar és 8 szovjet katona esett el. Az előrenyomulás igen lassú volt, mert a szűk völgyekben futó utakat rombolták, akadályokkal és műszaki zárakkal fedezték. Ennek ellenére a zászlóalj mindvégig követte az ellenséget, és 30-án estére elérte Huta község területétét.
Az 1. hegyizászlóalj 28-án 12.30-kor azzal a feladattal lépte át a határt, hogy akadályozza meg a beszkidi híd felrobbantását, majd Oporec irányába nyomuljon előre. A híd sikeres birtokbavétele után élszázada Oporec előtt egy utóvéd lövészszázadba ütközött. A szovjet erők (a határ mentén szétbontakozott lövészezredek) állásaikat csak 30-ára virradó éjszaka hagyták el. Az 1. hegyizászlóalj megkezdte a visszavonulók követését.
A gyorshadtest búcsúztatása a Hősök terén
A Viszkov felé vezető műúton a 10. határvadász-zászlóalj kezdte meg előnyomulását. Térnyerése csekély volt, mert a szovjet műszaki zárás itt volt a legteljesebb. Az út több mint 4 km hosszúságban el volt torlaszolva. Az úttesten keresztül 15-20 méteres kidöntött fák tömkelege hevert, amelyek alatt aknák voltak elhelyezve, az ágakra pedig érintésre robbanó szerkezeteket szereltek. Az úttorlaszok és a műszaki zár felszámolása csak 29-én fejeződött be. Ezt követően a zászlóalj felzárkózott Viszkovra. A felderítő járőre jelentette, hogy a településnél egy megerősített lövészezred helyezkedik el. A zászlóaljparancsnok – Rakovszky vezérőrnagy határozott utasítása ellenére – zászlóaljával megtámadta a jól kiépített védelmet. A támadás természetesen nem sikerült, a zászlóalj súlyos veszteségeket szenvedett (20 halott, 100 sebesült). A dandárparancsnok a helyszínre sietett, leállította a támadást, és védelmet rendelt el. Ezt követően a harccsoportot két tüzérüteggel erősítette meg.
Június 30-án csak az 1. hegyizászlóalj tudott támadni az Opor völgyében. Itt a szovjet főerők már visszavonultak, csak kisebb (1-2 szakasz erejű) utóvédeket hagytak hátra. Ezeket a hegyizászlóalj egymás után számolta fel. Közben a déli szárnyakon javában tartott a Tatár-hágón át indítandó támadás előkészítése. Június 29-én érkezett meg a vezérkar főnök intézkedése. Eszerint: „a VIII. hadtest, kiegészítve a gyorshadtesttel, Kárpát-csoport néven működik, mint a vezérkar közvetlen alárendeltje. A gyorshadtest felvonulása folyamatban van, beérkezése 30-ára esedékes.”
A gyorshadtestből és a Felk-csoportból létrehozott hadműveleti csoportosítás fő támadási célja a következő volt: a Felk-csoporttal megkezdeni a hágókon való előnyomulást, biztosítani a gyorshadtest ütközetbe vetését és mielőbb elérni Kolomija, Sztanyiszlav területét. A támadást a repülődandár bombázóosztálya támogatta. A Felk-csoport július 1-jén a reggeli órákban átlépte a határt. Mivel a gyorshadtest 2. gépkocsizó dandára már beérkezett, Szombathelyi altábornagy a déli szárny parancsnoklását Miklós Béla vezérőrnagynak adta át. Az új parancsnok – bár az egyetlen keskeny előrevonási útvonal amúgy is túlzottan zsúfolt volt – úgy döntött, hogy a felvonuló oszlopokon keresztül ütközetbe veti a gyorsdandárt. A 14 órakor meginduló 2. gépkocsizó dandárnak fél napjába került, mire átkínlódta magát az elöl lévő gyalogságon. Így az idő előtti ütközetbe vetési kísérlet kudarcba fulladt. Nem sikerült időt nyerni, sőt jelentős időhátrányba kerültek.
Az északi szárnyon csak a 25. határvadász- és az 1. hegyizászlóalj támadása nyert tért. Az Opor és az Orava völgyében támadva a két harccsoport a folyók összefolyásánál jelentős erőket kerített be, majd Szkoléig nyomultak előre. Itt 14 teljesen feltöltött raktárt foglaltak el, amelyekben üzemanyagot, élelmet és felsőruházatot találtak.
A gyorshadtest kellő ütemű előnyomulása csak július 3. után következett be, miután a Felk-csoport gyalogos részei levonultak az útról, és megkezdődtek a helyreállítási munkák. Az eddig kiadott német és magyar értékelések általában elismeréssel szóltak a szovjet csapatokról: „tevékenységük egyre szervezettebb, felismerik a helyzeteket, és többnyire jó döntéseket hoznak. Szívósságuk és kitartásuk példaértékű, még a kilőtt harckocsikat is védik. A végsőkig harcolnak, veszteségeikkel nem törődnek.”
Július elején a Kárpát-csoport előtt lévő ellenség mindenütt visszavonulóban volt. A főerők elszakadását erős utóvédekkel biztosították. Valószínű céljuk a Dnyeszter elérése és a keleti parton történő megkapaszkodás lehetett. A déli szárnyon továbbra is a 2. gépkocsizó dandár nyomult előre. 3-án estére elfoglalta Kolomiját, majd a város megtisztítása után pihent. Másnapi feladata Horogyenka elfoglalása volt. Előnyomulása reggel 7 órakor kezdődött meg, felderítő részei délben felzárkóztak a falut védő erők biztosítási vonalára. A fedező erők visszavetése után a dandár élzászlóalja betört a településbe, ahol igen véres és elkeseredett utcai harcot vívott. A kb. két zászlóalj erejű szovjet erő ellenállása csak azt követően tört meg, hogy a dandár főerői átkaroláshoz fejlődtek fel. A település még sötétedés előtt magyar kézre került. Közben a gyorshadtest többi része is kezdett beérkezni. Az 1. gépkocsizó dandár már Gyeljatyinig jutott, míg az 1. lovasdandár Borkút, Rahó területén az eredeti megindulási körletébe összpontosult.
A „nyugodtabbnak ítélt” északi szárnyon a harcok jellege nem változott. A szovjetek főerőikkel fokozatosan vonultak vissza, amit erős utóvédekkel biztosítottak. A Rakovszky vezérőrnagy vezette harccsoportok kerülték a feleslegesnek tűnő véres támadásokat. A nagyobb erők előtt védelembe mentek át, és átkarolásokkal próbálták visszavonulásra kényszeríteni az ellenséget. Amikor az megkezdte erőinek kivonását, szorosan követték őket.
Szívós harcok
A zászlóaljakat, miután kijutottak a Kárpátok túloldali lejtőire, két csoportba vonták össze a vezetés egyszerűsítése és az ütőerő növelése érdekében. 1941. július 5. után a támadás fő terhe a gyorshadtestre esett, amely rögtön az első napon addigi legnagyobb harcát vívta meg. A kora reggeli órákban a 2. gépkocsizó dandár azzal kezdte meg előnyomulását Kolomijáról, hogy Zalescsikinél birtokba veszi a Dnyeszter egyik legfontosabb átkelőhelyét. Az élen a felderítő zászlóalj és az 5. gépkocsizó zászlóalj haladt mint elővéd. Már nem volt messze a kijelölt célpont, amikor Kriscsatek településnél egy szovjet lövészezred támadta meg őket.
Az elővéd a felderítő járőrök jelentése alapján időben szétbontakozott és védelembe ment át. A többször megismételt erős rohamokat nem bírta, halogató harcba kezdett, és mintegy másfél kilométert szorult vissza. Itt az ellenség támadása a jól szervezett tűzben időlegesen elakadt. A dandárparancsnok azonnal útba indította a 6. gépkocsizó zászlóaljat, hogy hát-, illetve szárnytámadással nyújtson segítséget az elővéd zászlóaljnak. A 6. gépkocsizó zászlóalj már Kocman előtt járt, amikor felderítői megállapították, hogy Csernovci irányából egy ellenséges lovashadosztály fejlődik fel támadáshoz.
A zászlóaljparancsnok Sznyatinig vonta vissza erőit, és ott a magaslatokat kihasználva erős védelmet szervezett. A dandárparancsnok is azonnal intézkedett. A 4. gépkocsizó zászlóaljat két részre osztotta. Az 5. gépkocsizó zászlóalj helyzete már kritikussá vált, amikor megérkezett a segítség. A két századból, harckocsikból és tüzérségből álló tartalék déli irányú átkarolást hajtott végre. Ez megtette hatását, az ellenség gyorsan visszavonult. A zászlóalj, bár szorosan követte a visszavonulókat, a hidat nem tudta birtokba venni. A szovjetek ugyanis be sem várták, hogy erőik befejezzék az átkelést a Dnyeszteren, felrobbantották a hidat.
Szívós védelmi harcra kényszerült a 6. gépkocsizó zászlóalj is. Egy szovjet vezetési hiba miatt azonban szerencsésen alakult a helyzetük. A szovjet hadosztályt ugyanis tüzérségi előkészítés nélkül, részenként vetették be. Amikor feltűntek a magyar harckocsik, a szovjetek pánikszerű visszavonulásba kezdtek. Ezt követően a 2. gépkocsizó dandár felzárkózott a Dnyeszterre, de átkelési eszközök hiányában a folyón nem tudott átkelni. A következő napon Szombathelyi altábornagy a gyorshadtest parancsnokának kérésére a VIII. és a 15. kerékpáros-zászlóaljakat arra utasította, hogy Sztanyiszlav térségében keljenek át a Dnyeszteren, majd délre fordulva jussanak el Tulszte térségébe, és vágják el a gyorshadtest előtt védekező ellenség visszavonulási útját. Július 6-án azonban csak a 15. kerékpáros-zászlóalj tudott partot váltani. Maga az átkelés is bravúros teljesítmény volt. Nyizsovnál a felrobbantott híd pilléreire pallókat és létrákat fektettek le, majd műszaki katonák és egy kisebb biztosító csoport a rögtönzött átkelőhelyen partot váltott. A műszakiak megjavították a túlparton lévő kompot, amelyen most már biztonságosan megkezdődhetett a két kerékpáros-zászlóalj átkelése.
A 15. kerékpáros-zászlóalj 7-én délben érte el Tulsztét, ahonnan egy százada azonnal útnak indult, hogy a Szereten egy átkelőhelyet vegyen birtokba. A század az utolsó pillanatban ért ki a Liskovcénál lévő hídhoz, mert azt éppen robbantani akarták. Géppuskatűz fedezete mellett végrehajtott gyors rohammal sikerült elfoglalni a hidat, és a szovjet műszaki csoportot foglyul ejtve megakadályozták annak rombolását. Ezen a napon Zalescsikinél elkészült a hadihíd, és a gyorshadtest megkezdhette az átkelést. A 2. gépkocsizó dandár Borscsev Liskovce irányába mozgott előre, s átkelve a 15. kerékpáros-zászlóalj által birtokba vett hídon, 8-ára felzárkózott a Zbrucs folyóra. Ez idő alatt a gyorshadtest többi része is befejezte az átkelést Dnyeszteren.
A Kárpát-csoport teljesítette feladatát
A Kárpát-csoport ezzel teljesítette feladatát. Gyalogos részei mindenütt elérték a Dnyesztert, míg a gyors alakulatok elővédjei a Zbrucs, főerői a Szeret folyó vonalában biztosítottak. A szovjetek ezt a területet már kiürítették, és csak kisebb fedező erők, illetve elszakadt csoportok maradtak hátra. A szovjetek légi tevékenysége ezekben a napokban azonban felerősödött. A gyorshadtest parancsnoka a délutáni és esti órákra vadászvédelmet kért. Ezt azzal indokolta, hogy főleg ezekben az időpontokban hajtanak végre a szovjet repülőgépek bombatámadásokat. A támadó repülőgépekre – a megfigyelés szerint – magyar felségjelek vannak felfestve.
A Kárpát-csoport könnyű harckocsijai
1941. július 8-án a vezérkar intézkedést adott ki, amely lényegét tekintve a következőket tartalmazta: „A gyorshadtestet július 9-én 0 órától kivonja a Kárpát-csoportból és a Rudenstend (Dél) hadseregcsoport alárendeltségébe utalja. Továbbiakban a 8. határvadász- és az 1. hegyidandár a VIII. hadtestparancsnokság alatt mint megszálló kontingens fog tevékenykedni. A két dandárból a kerékpáros- és a páncélos részeket a gyorshadtest állományába osztja be.” Szombathelyi Ferenc altábornagy ezen információk birtokában a két dandárhoz eljuttatott parancsában a következő feldatokat határozta meg:
a.) amíg a hadműveleti helyzet megkívánja, a gyorshadtest mögött harcászati biztosítás;
b.) a terület megtisztítása és a közbiztonság helyreállítása;
c.) közreműködés a normális élet helyreállításában;
d.) a terület légvédelmének megszervezése;
e.) a katonai közigazgatás bevezetése külön parancsra.
Északi zóna: Rakovszky-csoport; déli zóna: Felk-csoport; elválasztó vonal: térkép szerint.”
Ezzel véget ért a Kárpát-csoport alig több mint egyhetes támadó hadművelete. A magyar csapatok feladata a szovjet erők követése, valamint a megszállt területek megtisztítása és birtokbavétele volt. Így a Keleti-Kárpátokon túli harcok nem voltak döntő hatással a német–szovjet háború menetére, de annak szerves és fontos részét képezték.
A magyar csapatok, függetlenül ezektől, a rájuk bízott feladatokat nagyszerűen oldották meg és szinte erőn felül teljesítettek. Tudatos és aktív tevékenységgel állandóan zavarták az ellenség visszahúzódó egységeit, és ezzel igen jelentős erőket kötöttek le. Szívósságuknak, kitartásuknak és jó fizikai állapotuknak tudható be az is, hogy egyes zászlóaljak elképesztő távolságú menetek után képesek voltak azonnal harcba lépni és eredményesen harcolni. A 15. kerékpáros-zászlóalj katonái például két nap alatt a Kárpátok magas hegyein, az út nélküli, felázott, sáros terepen gyakran kerékpárjaikat hátukon cipelve 180 kilométert tettek meg, mielőtt oly leleményesen átkeltek a Dnyeszteren. Hasonló, a normákat messze meghaladó teljesítményt a gyalogzászlóaljak is produkáltak, amikor napi 36-42 km-es meneteket hajtottak végre.
A gyorshadtest alkalmazása
A magyar királyi I. gyorshadtest igen kedvezőtlen hadműveleti helyzetben volt. A Kárpát-csoport korábbi sávja alig csökkent, dandárjai pedig egy hadműveleti vonalon, több mint 100 km mélységében voltak elnyúlva, az ellátás akadozott, a megerősítésül kapott kerékpáros-zászlóaljak teljesen kimerültek, a kerékpárok gumijai az agyagos sárban tönkrementek. Ráadásul Miklós tábornok hírt kapott arról, hogy hadtestét el akarják szakítani egyetlen utánpótlási vonalától, és északra akarják eltolni, a „Dél” hadseregcsoport tartalékába. Bár az intézkedést a németeknek történő átalárendelésről már régen kiadták, azt csak július 17-én hajtották végre. Ez a csúszás Miklós Béla vezérőrnagy számlájára írható, aki az átalárendelésnek az előzőekben említett módját nem volt hajlandó elfogadni.
Mivel Rundstedt tábornok ragaszkodott eredeti döntéséhez, a gyorshadtest parancsnoka a magyar vezérkarhoz és a 17. német hadsereg parancsnokához (Stülpnagel gyalogsági tábornok) fordult segítségért. Kérésének az volt a lényege, hogy a gyorshadtestet hagyják meg eredeti vonalán és a 17. német hadsereg alárendeltségébe kerüljön, továbbá tisztázzák hadtestének ellátási kérdéseit. Miklós vezérőrnagy jól tudta, ha elmozdítják saját utánszállítási útjáról, a németek képtelenek lesznek csapatait feltölteni, mert ilyen járművekkel, páncélostechnikával és lőszerrel nem rendelkeznek. Azzal is tisztában volt, hogy ha központi tartalékba kerül, alakulatai rövid időn belül felmorzsolódnak. Végül a magyar vezérkar nyomásának és Stülpnagel tábornok érveinek hatására Rundstedt tábornok engedett.
A „Dél” hadseregcsoport szomszédjához és a Barbarossa terv előírásához képest jelentős lemaradásban volt. Támadási irányában helyezkedtek el a szovjet főerők, és igen kedvezőtlenek voltak számára az időjárási és útviszonyok. Tartalékait már felhasználta, ennek ellenére támadási üteme alig gyorsult valamit. A 17. német hadsereg a „Dél” hadseregcsoport jobbszárnyán támadva július 17-én Bártól északra befejezte a Sztálin-vonal áttörését. További feladata volt, hogy a Bugtól keletre törjön előre a Fekete-tengerig.
Stülpnágel tábornok július 20-án az 1. gépkocsizó dandárt saját alárendeltségébe vonta, mivel Vinnyica térségében támadása a sorozatos szovjet ellencsapások következtében elakadt. Az új parancs értelmében az 1. gépkocsizó dandárnak gyors ütemben előre kellett törnie Pecsaráig, azzal a céllal, hogy ott átkelve a Bugon, fedezze a bekerítő hadműveletet a déli irányból támadó szovjet erőkkel szemben. A dandár pihenő nélkül, már 20-án reggel megindult. Bártól keletre elhárított egy ellenlökést, majd felszámolt két szovjet zászlóaljat, amelyek a németek arcvonalán keletkezett résen igyekeztek kitörni. Július 20-án este a dandár főerői megkezdték az átkelést a Bugon, míg egy zászlóalja Pecsarától északra a folyó nyugati partján biztosított.
A főerők 21-én reggel egy szovjet csoportosításba ütköztek. A zászlóaljak gyorsan szétbontakoztak, és határozott támadással szétverték az éppen Vinnyica irányába felvonuló szovjet hadosztály oldalt biztosító erőit. A harcok során derült ki, hogy a szovjetek előző nap egy német egységet bekerítettek és nagy mennyiségű anyagot zsákmányoltak. A dandárnak sikerült a foglyokat kiszabadítani és a hadianyagot visszaszerezni. A dandárparancsnok, miután felmérte az ellenség erejét, sikeres rajtaütés után azonnal védelmet rendelt el. A szovjetek két napon át szinte szünet nélkül és egyre hevesebben támadták a magyar hídfőt. Az egy lövészezredből, két harckocsiszázadból és jelentős tüzérerőkből álló csoportosítás rohamait a dandár rendre visszaverte és hídfőjét megtartotta.
Az 1. gépkocsizó dandár július 19–22. között 150 foglyot ejtett, kilőtt 21 harckocsit, 16 harcjárművet és több tehergépkocsit, valamint 12 löveget, 1 teljesen ép harckocsit és rengeteg gyalogsági fegyvert zsákmányolt. Saját vesztesége 26 fő (1tiszt + 25 altiszt, illetve legénységi állományú) halott, 50 sebesült és 10 eltűnt volt. Megrongálódott 12 harckocsi, (ebből 7-et megjavítottak), 3 páncélgépkocsi (nem javítható), és 16 gépjármű. Július 23-án a dandár újból a gyorshadtest alárendeltségébe lépett.
Jellegzetes képet mutatott az út mentén hagyott, nem javítható magyar tehergépkocsik látványa. Erre egy szemtanú így emlékezett: „a gyorshadtest sávjában az utak mindenütt tele vannak szórva üzemképtelenné vált, leállt és tehetetlen gépkocsikkal […] a gyorshadtest vonatában a legkülönbözőbb típusú, alakú, rakfelületű és sokszor egész rozoga gépkocsikkal találkozik az ember, melyeket kár volt kiküldeni a hadszíntérre, mert többet vannak javítás alatt, mint üzemben. A szemet ezenfelül az is bántja, hogy a behívott tehergépkocsik a legfantasztikusabb feliratokkal mozognak a hadseregkörletben. (Elida créme, Zwack likör, Hattyú szappan, Kohn Mór stb.)”
A német–magyar erők augusztus 6 és 10 között Umany térségében bekerítették, majd felszámolták a 6. és 12. szovjet hadsereget. Míg 1. gépkocsizó dandárunk a bekerített erőkkel harcolt, az 1. lovasdandár a déli irányt biztosította. Felderítői jelentések alapján észrevették, hogy egy erős szovjet harci kötelék a 4. német hegyihadosztály arcvonalán keletkezett résen átnyomulva a 17. német hadsereg parancsnokságát veszélyezteti. Vattay tábornok lovasdandárának részeivel váratlan csapást mért rájuk, erőik zömét szétverte, míg a fennmaradó részt a gyűrűbe szorította vissza. Ezzel a 17. német hadseregparancsnokságot a nyilvánvaló pusztulástól mentették meg, amiért Stülpnagel tábornok köszönetet mondott.
A 17. német hadsereg parancsokának értékelése az elmúlt időszakról és a kialakult helyzetről: „Az ellenség harminckét hadosztálya védekezik a Bug keleti partja mögötti területen. Védelme igen aktív és sorozatos ellencsapásokat mér. Általános benyomás, hogy védelme harcászati szinten már mintaszerű és sokat javult a hadműveleti vezetése is…. Ha a páncélosok alkalmazásában kezdetben nem követnek el olyan elemi hibákat, ma a német hadsereg nem állna itt.”
Kihangsúlyozta továbbá, hogy a gyorshadtest igen jó benyomást tett rá. Ugyanolyan sávban támadott és közel annyi foglyot ejtett, mint az ő hadserege. Megítélése szerint a gyorshadtest néhány közepes tüzérüteggel jobban járna, mint a lovasokkal. Miklós vezérőrnagy az értékelést elfogadta, megtisztelőnek tartotta, és kifejtette: tisztában van azzal, hogy a hadműveleti helyzet a gyorshadtesttől is maximális erőfeszítést követel, de felhívta a figyelmet arra, hogy a két seregtest között az együttműködés hiányos. Példaként említette meg az 1. gépkocsizó dandár esetét, amikor a Bug partján két német zászlóaljat ugrasztottak szét katonái, illetve amikor németek ütöttek rajta a Bugban fürdőző magyarokon.
Eközben Miklós vezérőrnagy egyre türelmetlenebbül kérte a gyorshadtest kivonását. Mivel egyértelmű választ nem kapott, a parancsnokságot átadta Major vezérőrnagynak, majd október 27-én a német főhadiszállásra, onnét pedig Budapestre repült. Miközben az újabb nagy esőzések következtében szinte az egész 17. német hadsereg a sár fogságába esett, a magyar dandár gyalogosan folytatta előnyomulását, és a hónap végére kijutott a Donyec folyóhoz. Miklós vezérőrnagy november 11-én érkezett meg, a már oly régóta várt kivonási paranccsal.
A hadtest Dnyepropetrovszk térségében gyülekezett. 25 000 fő saját járműveiken, míg 15 000 fő vonaton tért haza. Fogadásukra és ünnepi díszszemléjükre 1941. december 14-én került sor a Hősök terén.
Az összegzett német és magyar vélemények szerint a gyorshadtest kiválóan helytállt a több mint 4 hónapig tartó harcok alatt. Felszereltségéhez mérten erőn felül és példásan teljesített, veszteségeinek nagy része is a gyengébb színvonalú technikai ellátottságából adódott. Személyi vesztesége 4524 fő (208 tiszt + 4316 altiszt és legénységi állományú) volt. Meg nem térülő veszteségei: 1200 db gépjármű, 30 db repülőgép, 28 löveg, a páncéloseszközök 80-85%-a.
A megszálló csapatok tevékenysége, 1941–43
1941. július 8-tól az első megszálló seregtestek és csapattestek a Kárpát-csoport kötelékébe tartoztak (1. hegyidandár, 8. határvadászdandár, 15., 16., IX. kerékpáros-zászlóalj, 106., 107., 108. hadtápzászlóalj), amelyek 1941 végén történt hazaszállításukig tartózkodtak a Dnyeszteren túlra átnyúló megszállt területeken. Az augusztus 15-től a német Dél Hadseregcsoport közvetlen alárendeltségébe tartozó Kárpát-csoport törzsszállását Kolemeán, szeptember 13-tól Vinnyicán rendezték be. Parancsnokságát Szombathelyi Ferenc altábornagy szeptember 6-án Farkas Ferenc vezérőrnagynak adta át.
Az október 1-jén kinevezett Olgyai Károly vezérőrnagy már a változás jegyében vette át a beosztást. 6-án Vinnyicán a német Korück Ukraine (Kommandant des rückwärtigen Armeegebietes, a hadsereg mögöttes hadműveleti területének parancsnoka) alárendeltségében a szeptember 10-i megegyezés értelmében kivonuló megszálló seregtestek vezetésére Olgyai megalakította a Magyar Megszálló Csoport Parancsnokságot. Az 1942. január 17-től Kijevbe előretelepült irányító szerv az 1942 januárjáig megszálló seregtestként kiszállított 102., 105., 108., 111., 121., 124. gyalogdandár felett vette át a vezetést. 1942-ben még több csapattest, így a II., VII. kerékpáros-zászlóalj, a II., III. utászzászlóalj, a 102. vasútépítő-zászlóalj, néhány tábori és légvédelmi tüzérüteg, valamint a VI. bakteriológiai állomás került a hozzávetőleg 40 ezer fős magyar megszálló erők kötelékébe.
A vezérkar ezen alakulatok összeállításakor egyenletesen vont el katonát, fegyverzetet és felszerelést valamennyi hadtesttől, hogy a hátországban maradó seregtestek harcértéke ne csökkenjen számottevően. 1941. október elején a 121. és 124. gyalogdandár került ki a Dnyepertől nyugatra fekvő területekre. Október–november fordulóján a folyótól keletre foglalta el ún. felelősségi körzetét a 105. és 108. gyalogdandár. 1941. november 12-én – német követelésre – két újabb gyalogdandárt (102., 111.) Ukrajnába vezényeltek. A Moszkvánál december 5-én megindított szovjet ellentámadás elhárítása oly mértékben lekötötte a vasútvonalak kapacitását, hogy további magyar alakulatok kiszállítását – egyelőre – leállították.
A megszálló alakulatok eredeti feladata a szállítási útvonalak, a vasutak, a hidak, a fontos objektumok biztosítása és a katonai közigazgatási feladatok ellátása volt. Ezt 1941 decemberének közepéig minden különösebb zavaró körülmény nélkül látták el. A szovjet ellentámadás megindításával egyidejűleg azonban a megszállt területeken megnőtt a partizánok aktivitása. A 102., 105. és 108. gyalogdandár súlyos harcokba bonyolódott a partizáncsoportokkal a Brjanszki-erdők területén. Noha a Honvéd Vezérkar főnökének kérésére Wilhelm Keitel tábornagy, a német véderő főparancsnoksága (Oberkommando der Wehrmacht, OKW) főnöke ígéretet tett arra, hogy a magyar megszálló csapatokat nem alkalmazzák reguláris szovjet erők ellen, az egyes német parancsnokságok – hadműveleti szükséghelyzetben – harcoló alakulatokként is bevetették azokat.
Ennek során öt német parancsnokság alárendeltségében láttak el harci feladatokat. A 108. gyalogdandárt 1942. január 2-ától közvetlenül a Dél Hadseregcsoport parancsnokságának rendelték alá, majd a január 18-i izjumi szovjet betörés miatt előrevonták Harkov körzetébe, a német 6. hadsereg védőállásai mögé. Március 16–25. között a Smijev–Taranovka területén keletkezett résben nagy veszteségek árán visszafoglalta az eredeti német állásokat. Május 27-ig vett részt a Harkov környéki összecsapásokban. 1942 elején a 102. gyalogdandárt a német 2. Hadsereghez, Belgorod–Obojan körzetébe, a II. kerékpáros-zászlóaljat a 17. Hadsereghez, Pavlovgrádra irányították.
A 102., 105. és 108. gyalogdandár előrevonása miatt a megszálló alakulatok alkalmazási körzete megnövekedett, ami szükségessé tette irányításuk megosztását. 1942. február 5-től a Magyar Megszálló Csoport Parancsnokság kettévált. A Keleti Megszálló Csoport Parancsnoksága alá a Dnyepertől keletre a 102., 105. és 108. gyalogdandár (1942. február 17-től könnyűhadosztály), a Nyugati Megszálló Csoport Parancsnoksága alá a folyótól nyugatra a 121. és a 124. gyalogdandár tartozott. A 102. és 105. a Kijev–Kurszk vasútvonal mentén és a Brjanszki-erdőkben került alkalmazásra partizánerők ellen, a 121. és 124. Proszkurov–Berdicsev térségében. A Csimelj, Szeregyina Buda, Putyivl, Glukov körzetében indított vállalkozásokba bekapcsolódtak a magyar 2. hadsereg kiérkező alakulatai is. A Keleti Megszálló Csoport parancsnoka 1942. május 26-ig Olgyai Károly vezérőrnagy maradt, őt Bogányi Károly altábornagy, majd augusztus 11-én (1943. június 23-ig) Bakay Szilárd altábornagy váltotta. A Nyugati Megszálló Csoportot február 9-től Sziklay György vezérőrnagy, majd október 15-től 1943. május 1-jéig Széchy Imre vezérőrnagy vezette.
Egy mozgósított megszálló zászlóaljat 50 százalékos csökkentett állománnyal – nevezetesen puskásszázadait 120-120 fővel, géppuskásszázadát két szakasszal, szakaszonként három géppuskával, s távbeszélőszakaszát is 80 százalékon – állítottak fel, személyi állományába 21 tiszt és 453 főnyi legénység tartozott. Nagyobb részben idősebb korosztálybeli vagy nemzetiségi, hiányosan kiképzett legénységgel rendelkeztek. Hadrendjüket a várható őrszolgálati, illetve biztosító feladataikat tekintetbe véve alakították ki. Az ezen feladatok ellátásához nem feltétlenül szükséges fegyvernemeket – például a tüzérséget – kezdetben be sem állították kötelékükbe.
A keleti hadműveleti területen megszálló feladatokat ellátó öt magyar seregtest személyi állományának feltöltésére 1942. április első felében került sor. A zászlóaljak távbeszélőszakaszainak csökkentett állományát teljes hadiállományúra emelték, s a puskás-századokhoz zászlóaljanként 75-75 román ajkú hadkötelest irányítottak ki a IX. hadtest átképzett nemzetiségi hadköteles állományából. Ezt követően, júliusban lezajlottak az első felváltások is, az egyes csapattestek legénységét 50 százalékban póttartalékos (utólag kiképzett) magyar, 30 százalékban román és 20 százalékban egyéb (főleg ruszin) nemzetiségűvel cserélték fel.
A megszálló erők alkalmazási körzete 1942 májusától 1943 márciusáig nem változott lényegesen, de hadrendjük októberben módosult. A békeszervezés szerint azonos gyalogezredbe tartozó csapatrészeket egy kötelékbe vonták össze. Német követelésre 1943. január 5–30. között kiszállították az 1. és a 201., április 30. és május 15. között a 18. és a 25. könnyűhadosztályt, az utóbbiakat már az arcvonalból kivont 2. hadsereg maradványainak ellenértékeként. 1943 márciusában a 105. és a 108. könnyűhadosztály, amelyet a német Közép Hadseregcsoport parancsnoksága a német 2. páncéloshadsereg és 2. hadsereg között betört szovjet harckocsi- és gépesített csapatok ellen vetett be, súlyos veszteségeket szenvedett. A Brjanszki-erdők, majd Novgorod Szeverszkij körzetében alkalmazott, leharcolt 108. könnyűhadosztályt nyáron a Kurszktól délnyugatra lévő Szeregyina Buda körzetébe irányították, az utánpótlási vonalak biztosítására.
Pentru a putea adăuga comentarii trebuie să fii membru al altmarius !
Alătură-te reţelei altmarius