Szerző: Tarján M. Tamás
„A magyarok sokakat megöltek, a nemes, szabad és szolga nőknek nagy csoportját pedig a gyermekekkel együtt meztelenen, emlőiknél vagy hajuknál fogva, összekötözve hurcolták magukkal a szolgaságba.”
(Az Annales Palidenses feljegyzése a 906. évi szászországi magyar hadjáratról)
908. augusztus 3-án semmisítették meg a kalandozó magyarok Eisenach mellett Burghard türingiai őrgróf (ur. 892-908) seregét.
A köztudatban a honfoglalás és a kalandozások kora két, egymástól jól elkülönülő időszakként rögzült, a valóságban azonban a Kárpát-medence meghódítása és a nyugati – majd déli – irányban meginduló portyázások között nem lehet választóvonalat húzni. Ennek a vélekedésnek a téves voltát nem csak az igazolja, hogy a törzsszövetség már későbbi szállásterületeinek birtokba vétele előtt bekapcsolódott a kelet-európai birodalmak háborúiba, hanem az is, hogy a honfoglalás folyamatában az első kalandozó vállalkozások is fontos szerepet játszottak. Mint ismeretes, az Árpád vezetése alatt bevonuló magyar törzsek 895-96 során először Erdélyt szállták meg, majd a Duna és a Garam vonaláig törtek előre, a két folyótól nyugatra fekvő területek azonban még több évig keleti frank és morva uralom alatt maradtak.
Őseink ugyanakkor a honfoglalás látszólagos „befejezetlensége” ellenére aktívan bekapcsolódtak a Kárpát-medencével határos birodalmak rivalizálásába: először Arnulf német-római császár (ur. 887-899) lépett szövetségre a magyarokkal, akinek biztatására 899-ben a törzsszövetség rablóhadjáratot indított Friauli Berengár itáliai király (ur. 887-924) országába. A szélsebesen száguldozó nomád lovasok több várost is elpusztítottak, majd vereséget mértek Berengárra a Brenta menti csatában, és csak 900 tavaszán tértek vissza a Kárpát-medencébe, ekkorra azonban a külpolitikai helyzet már gyökeresen megváltozott.
Arnulf 899 végén meghalt, így a magyarok már nem tekintették érvényesnek a keleti frankokkal kötött korábbi megállapodásukat, és még a 900-as esztendőben bajor és morva területre támadtak. Ez évi hadi sikereinek köszönhetően a törzsszövetség befejezte a Kárpát-medence meghódítását, tehát önkényesen akár ezt a pillanatot is tekinthetnénk a honfoglalás lezárásának, ez a választás azonban több szempontból is támadható lenne. Minden valószínűség szerint maguk a törzsfők sem így gondolkodtak, hiszen a következő években indított karintiai és Fischa menti hadjárat, valamint a Morva Fejedelemség elpusztítása (902) egyaránt a határvidék biztosítását szolgálta.
Másrészről arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy az ismétlődő magyar dúlások megtorlására Liutpold bajor őrgróf (ur. 889-907) – IV. (Gyermek) Lajos keleti frank király (ur. 900-911) hathatós támogatásával – a 907-es esztendőben hatalmas sereggel tört be a törzsszövetség szállásterületeire. Az őrgróf célja a krónikák szerint – vélhetően Nagy Károly (ur. 768-814) avar háborúinak példájára – a veszélyes szomszédok „kiirtása” volt, 907 nyarán, Pozsonynál azonban a magyarok megsemmisítő vereséget mértek a bajorokra. A történészek ezt a győztes csatát tartják a honfoglalás valódi befejezésének, hiszen a keleti frankok visszaverésével őseink biztosították addigi hódításaikat.
A bajorok katasztrofális vereségének eredményeként a magyar szállásterületek határa ismét az Enns folyónál húzódott, a pozsonyi győzelem pedig arra ösztönözte a nyugati törzseket, hogy 906 után újabb kalandozó hadjáratot indítsanak a Keleti Frank Birodalomba. A portyázó csapatok ez alkalommal is Szászországba törtek be, majd Türingiát is végigpusztították, ahol Burghard őrgróf egy válogatott sereggel próbálta megállítani a szélsebes magyar lovasokat. A felek 908. augusztus 3-án, Eisenach közelében ütköztek meg, ahol a németek az előző évi pozsonyi fiaskó után újabb megsemmisítő vereséget szenvedtek. A krónikák tanúsága szerint a csatában rengeteg vitéz mellett Burghard, Rudolf würzburgi püspök és Egino gróf is életét vesztette, a győztesek pedig utóbb egészen Brémáig felégették a kiszolgáltatott birodalmi tartományokat.
Sikereiken felbuzdulva a magyarok a következő esztendőkben is folytatták nyugati hadjárataikat: 909-ben Svábföld, majd Bajorország „került sorra”, a 910-es években pedig a szélsebes nomád lovasok már a Rajnán túli területeken is szörnyű pusztítást vittek végbe. A megosztott Keleti Frank Birodalom kétségbeesetten próbált védekezni a félelmetes ellenséggel szemben, melyet a 933-ban elszenvedett merseburgi vereség roppantott meg először.
Pentru a putea adăuga comentarii trebuie să fii membru al altmarius !
Alătură-te reţelei altmarius