793. június 8. | A „viking kor” kezdete Európában

[Magyar lap]

Szerző: Tarján M. Tamás

793. június 8-án rabolták ki és gyújtották fel viking harcosok az észak-angliai Lindisfarne kolostorát. Ezzel a nagy visszhangot kiváltó támadással kezdődött meg Európában a „viking kor”, melyet követően az északi hajósnép mintegy három évszázadon keresztül fosztogatta a kontinens tengerparti és folyam menti területeit.

A viking törzs a 8. század vége előtt egy ismeretlen északi kereskedőnép volt, mely politeista hitvilágával és sajátos társadalmi rendjével a Skandináv-félszigeten és a Dán-félszigeten viszonylag elszigetelten élt. A kérdést, hogy ez a törzs miként vált az európai tengerpartok rettegett rablóhordájává, a történettudomány a viking túlnépesedéssel magyarázza meg. Az egyik ok a többnejűség intézménye volt, aminek révén gyakran jóval több gyermek született, mint amennyit a hideg Skandinávia el tudott tartani. A másik indok is szorosan összefügg ezzel, tudniillik, hogy a viking társadalomban a legidősebb fiú örökölte apja státuszát, ugyanakkor „tettel”, azaz párbajjal vagy csellel más is megszerezhette akár a családi, akár a törzsi hatalmat. Feltehetőleg ez a belső rivalizálás tette ennyire vad, fegyverforgatásban jártas néppé a vikingeket. Miután a brutalitás kiegészült a tengerjárásban szerzett tapasztalatokkal, az ismeretlen északi nép lerohanta Európát. Ennek a kalandozásnak, a viking kornak a nyitánya volt a Lindisfarne-i kolostor 793-as kirablása.

A kicsiny northumbriai szigetre épített egyházat – még száz évvel a támadás előtt – Szent Cuthbert britanniai térítő püspök tette híressé, akinek ereklyéit a 8. században itt, egykori székhelyén őrizték. 793. június 8-án soha nem látott ruhát viselő, vérszomjas harcosok szálltak partra a békés kolostornál, lemészárolták a szerzetesek nagy részét, majd magukkal vittek minden értékeset, amit csak találtak. Az eset megdöbbentette a kortársakat, a tragédiáról megemlékező Angolszász Krónika, illetve Alkuin, Nagy Károly tanácsadója is Isten büntetésének tulajdonította a vérengzést. Lindisfarne esete azonban nem maradt egyedülálló példa Európa történetében, éppen ellenkezőleg, a következő évek során csak mind gyakoribbá váltak a hasonló beszámolók

A vikingek támadásaikat három lépcsőben tervezték meg. Az első szakaszban még törzsterületükről, Norvégiából, Dániából, vagy Svédországból keltek útra, idővel azonban – második lépcsőként – egy-egy alkalmas szigeten, vagy öbölben a modern kalózokéra emlékeztető tanyákat hoztak létre, ahonnan később messzebb kalandozhattak. Így például a skót partok közelében fekvő szigetekről 793 után rendszeres támadást indítottak a Brit-szigetek ellen, majd a 9. század derekán a francia és spanyol vizek felé tájékozódtak. A rablók támadása nem csak a tenger közelében fenyegetett, az északi harcosok ugyanis előszeretettel hajóztak fel a nagyobb folyamokon is, és útjuk során feldúlták az útjukba eső városokat. A dániai vikingek 845-ben Hamburgot és Párizst, majd később az itáliai Pisát is kifosztották, a Ladoga-tavon, illetve a Volga és Don folyókon portyázó svéd vikingek pedig a Fekete-tengerig és Konstantinápolyig is eljutottak. A portyázások idején a hajósnép királyai danegeldet, azaz évi adót követeltek az uralkodóktól a békéért cserében, miközben népfeleslegükkel – harmadik lépésként – gyarmatosították a kiszemelt területeket.

A viking honfoglalás legismertebb példája a Normann Hercegség 911-es alapítása volt, ahonnan továbbhajózva Guiscard Róbert 1047-ben meghódította a dél-itáliai területeket, de itt szervezte meg seregét az Angliát elfoglaló Hódító Vilmos (ur. 1066-1087) is. Fontos megemlíteni emellett a svédországi kalandozók teljesítményét, akik a keleti sztyeppék szláv népességét megszervezve – Rurik vezetésével – 862-ben megalapították a Kijevi Ruszt, a későbbi orosz állam ősét.

A vikingek ezenkívül váltakozó sikerrel alapítottak telepeket Angliában is, majd a 10. évszázadban kezdődő felmelegedés hatására mind északabbra merészkedtek, benépesítették Feröert, majd Izland szigetét is. Vörös Erik aztán felfedezte a némi eufemizmussal zöld szigetnek titulált Grönlandot, a 990-es esztendő körül pedig Szerencsés Leif, majd bátyja, Thorvald Eriksson is eljutott Amerikába, és gyarmatokat hozott létre Új-Fundlandon, valamint a Labrador-félszigeten. A vikingek hatalma talán az Angliát 1016-ban meghódító Nagy Knut dán király idején volt a legnagyobb, amikor az északi hajósok nevét az Uráltól az amerikai kontinensig, és Skandináviától az afrikai partokig rettegték az emberek. A 11. századtól aztán a kereszténység egyre nagyobb teret hódított a kalandozók között; a viking veszély elmúlt Európában, és ezzel együtt a nagyszabású európai és észak-amerikai gyarmatosító tervek is szertefoszlottak