69. december 22. | Vitellius, a „harmadik császár” halála

[Magyar lap]

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/69_december_22_vitellius_a_har...

Szerző: Tarján M. Tamás

„Éppen akkor törtek be az ellenséges csapatok előőrsei, és minthogy senki sem akadt útjukba, hadiszokás szerint nekiláttak, hogy átkutassák a palotát. Ezek előráncigálták kuckójából, és kikérdezgették, hogy ››kicsoda, és nem tudja-e, hol lehet Vitellius‹‹; először hazudozással félrevezette őket, később mégis felismerték, s akkor nem átallott szüntelen azon rimánkodni, hogy tartsák őrizetben, akár börtönben is, mert fontos mondanivalót tartogat számukra Vespasianus biztonságáról; végre kezét hátrakötve, kötelet akasztva nyakába, rongyosan, félmeztelenül vonszolták le a Forumra; a Via Sacrán végig számtalan testi bántalomban és sértésben volt része…”
(Suetonius: Caesarok élete)

69. december 22-én gyilkolták meg Vespasianus (ur. 69-79) katonái a „négy császár évének” harmadik uralkodóját, Aulus Vitelliust (ur. 69), akit január 1-jén kiáltottak ki a germaniai legiók imperatornak. A mindössze nyolc hónapig uralkodó Vitellius halálával a Flaviusok kezébe került a birodalom irányítása, akik egy időre stabilitást és békés fejlődést hoztak Róma számára.

Vitelliusszal a későbbi történetírók egyáltalán nem bántak „kesztyűs kézzel”, aminek egyik oka dicstelen sorsa és az ellene folytatott propaganda továbbélése volt, a másik pedig az, hogy legkorábbi krónikásának, Suetoniusnak az édesapja 69 során Otho (ur. 69) pártján harcolt, így aztán a Caesarok élete sem festett róla túlságosan előnyös képet. Máig vita tárgya, hogy a rövid ideig uralkodó császár mennyire előkelő nemzetségből származott, ugyanakkor az mégis vitathatatlan tény, hogy édesapja Syria helytartója, háromszoros consul és Claudius császár (ur. 41-54) censortársa volt; a rossz nyelvek persze Lucius Vitellius felemelkedését is arra vezették vissza, hogy a későbbi császár gyermekként Tiberius császár (ur. 14-37) hírhedt capri kéjlakában tartózkodott.

Nem tudni, hogy ez az információ mennyiben hiteles, mindenesetre az tény, hogy a negyvenes évektől Aulus Vitellius is fényes karriert futott be, egy alkalommal pedig Nerótól (ur. 54-68) még Africa proconsuli méltóságát is elnyerte, mely pozíció rendkívüli bizalmat feltételezett. Suetonius és a többi történetíró természetesen Vitellius korai pályafutásával kapcsolatban sem maradt adós a rosszindulatú pletykákkal, miszerint a császár mindig is hírhedt volt falánkságáról és italozási szenvedélyéről, illetve, hogy első házasságából született – félig vak – gyermekét állítólag meggyilkolta, mivel az édesanyja és nagyapja örökébe léphetett volna. Ezek a krónikások úgy tartják, a Nero halála után hatalomra jutó idős Galba (ur. 68-69) is csak azért küldte a germaniai legiókhoz későbbi riválisát, mert biztos volt abban, hogy a mulatozásért bolonduló férfi nem jelent majd veszélyt uralmára.

Ha így volt, az akkori uralkodó hatalmasat tévedett, ugyanis a Germaniába érkező Aulus Vitellius engedékeny magatartásával és ígéreteivel hamar maga mellé állította a rá bízott légiókat, melyek – miután Rómából hiába vártak jutalmat a Vindex-féle felkelés leveréséért – 69. január 1-jén az odaküldött legátust kiáltották ki ellencsászárnak. Vitellius elfogadta a felkérést, a hadvezetéshez azonban nem értett, így csapatai a rajnai legiók parancsnokai, Aulus Caecina és Fabius Valens alatt indultak meg a főváros felé. Rómában ez idő tájt szintén komoly változások mentek végbe, ugyanis Otho január 15-én meggyilkoltatta Galbát, és maga lépett a helyébe. Vitellius Alpokból leereszkedő legiói tehát már egy új császárral találták magukat szemben, 69 áprilisában pedig Bedriacum mellett döntő vereséget mértek Othóra, aki az ütközet után öngyilkos is lett.

A győztes uralkodó Lugdunum városában – a mai Lyonban – fogadta a győzelem hírét, uralomra jutását pedig úgy ünnepelte meg, hogy a Rhône-parti várostól Rómáig minden jelentősebb helyen ünnepségeket és lakomákat tartatott, így aztán két hónap alatt jutott el fővárosáig. Öröme ugyanakkor mégsem tartott sokáig, mivel a nyár során hírek érkeztek arról, hogy a még Nero által Júdeába küldött Vespasianust az ottani legiók császárrá kiáltották ki, és számos keleti provincia helytartója neki fogadott hűséget. Ez az új rivális aztán később a végzet emberének bizonyult.

Vitellius uralkodása végül mindössze nyolc hónaposra sikeredett, aminek egynegyede azzal telt, hogy az új császár magát ünnepeltette. Római ténykedése sok szempontból korábbi életmódjának a folytatása volt, ugyanis a fővárosba érkezve számos ünnepséget, cirkuszi- és gladiátorjátékot tartatott a nép számára, miközben – elődeihez képest – rendkívül kegyesnek bizonyult, és szinte összes ellenségével szemben bűnbocsánatot gyakorolt. Az egyetlen kivétel a katonaság volt, itt azonban Vitellius elég balga módon büntetett, hiszen a praetorianus gárda szétzavarásával és Otho egykori legióinak a határhoz küldésével ő maga alapozta meg ellenfele későbbi támogatói bázisát. Az új császár uralkodásával kapcsolatban azt is fontos megemlítenünk, hogy intézkedéseivel a lovagrendnek kedvezett, amiben a Flaviusok később az ő példáját követték.

Vitellius uralkodása tehát nem volt szükségképpen rossz, csak éppen a császár katonai képességeinek hiánya megpecsételte sorsát, miután két hadvezére közül az egyik – Valens – súlyos betegségbe esett, míg a másik Vespasianus kegyét kezdte keresni. Erre jó oka is volt, hiszen a Jeruzsálem ostromát fiára, Titusra (ur. 79-81) bízó ellencsászár nyugat felé haladva újabb és újabb legiókkal gyarapította erejét. Októberben aztán Vitellius riválisa – éppen Bedriacum mellett – könnyű győzelmet aratott, Narnia mellett – Közép-Itáliában – pedig a császár seregei egyszerűen átpártoltak a későbbi győztes oldalára.

Szorult helyzetét és támogatói megfogyatkozását látva Vitellius december során alkudozásba kezdett Vespasianus fivérével, Róma prefektusával a hatalom átadásáról, az uralkodó fegyelmezetlenné váló legionáriusai azonban két nappal a város eleste előtt felkoncolták Sabinust, kiűzték híveit, és felgyújtották a Capitoliumot is. A katonák ezzel nem csak a tárgyalások, de a császár sorsát is megpecsételték, ugyanis a Flaviusok hadereje december 22-én bevonult a feldúlt fővárosba, és azonnal Vitellius keresésére indult. Az uralkodó élete megőrzése érdekében rongyokba öltözött, és a palota kapusának fülkéjében rejtőzött el, Vespasianus katonái azonban megtalálták, és felismerték őt.

A császárt nemsokára a Gemonia lépcsőkhöz hurcolták, ahol csúfot űztek belőle, kegyetlenül megkínozták, majd meg is gyilkolták. A dicstelen véget ért uralkodó testét eztán a Tiberis vizébe hajították, felesége azonban később mégis illően el tudta őt temetni. Aulus Vitellius halálával tehát véget ért a 69-es esztendő elején megkezdődő kaotikus polgárháborús időszak, amit Vespasianus, majd Titus trónra lépésével a békés fejődés kora követett.