622. július 16. | „Mohamed futása” – az iszlám időszámítás kezdete

[Magyar lap]

Szerző: Tarján M. Tamás

„Mohamed egy hónapot töltött Hírában. és ételt adott a hozzá jövő szegényeknek. Amikor letelt a hónap, mielőtt házába ment volna, körüljárta hétszer vagy ahányszor Isten akarta, a Kábát, és csak azután indult a házába. Amikor eljött küldetésének éve, a ramadán havában szokás szerint elment családjával Hírába. Azon az éjjelen, amikor Isten, szolgái iránti könyörületből megtisztelte őt üzenetével, Gábriel elhozta neki Isten parancsát.”
(Mohamed ibn Iszhák leírása Mohamed isteni elhívásáról)

622. július 16-a volt a hidzsra első évében Muharram hónap legelső napja; ez tekinthető az iszlám időszámítás kezdőpontjának, amit sokan tévesen Mohamed híres „futásával” azonosítanak. Valójában a hidzsra mint esemény – tehát a próféta kivonulása – csak két hónappal később, 622 szeptemberében történt, Omár kalifa (ur. 634-644) azonban 639-ben július 16-át tette meg a muszlim kalendárium origójának.

Mohamed próféta az iszlám szent iratai szerint az 570-es esztendőben, a Mekka környékén élő kurajs törzs egyik szegényebb nemzetségében látta meg a napvilágot. Az édesapa már a gyermek érkezése előtt elhunyt, majd hat esztendős korában a vallásalapító édesanyját is elveszítette, így nagybátyja, Abu Tálib gyámsága alá került. Apja testvére mellett Mohamed hamarosan beletanult a pásztorkodásba, elsajátította a kereskedelem fortélyait, így húsz esztendősen egy módos özvegy, Khadidzsa szolgálatába szegődött. A fiatalember hamarosan feleségül is vette az asszonyt, ezáltal biztos egzisztenciát szerzett, és Mekka elismert polgára lett. Tehetségének köszönhetően maga is komoly hasznot húzott a városon áthaladó Tömjénút forgalmából, és karavánjaival Szíria, Palesztina, sőt, Abesszínia területét is bejárta. Ezek az utazások nem csak anyagi értelemben hoztak gazdagságot Mohamed számára, ugyanis vándorlásai során megismerte a keresztény és zsidó vallás tanításait, amelyek gyökeres változást indítottak el lelkében. A tehetős kereskedő tépelődő, visszahúzódó emberré vált, mind többet elmélkedett vallási kérdéseken, közben pedig egyre gyakrabban tapasztalt jósálmokat és látomásokat.

Az iszlám iratok szerint Mohamed isteni elhívatása a férfi 40 esztendős korában következett be, amikor Gábriel arkangyal utasítására a Híra-hegy egyik barlangjába vonult, és lejegyezte a Korán első szúráit. Ez az esemény választóvonalnak bizonyult a férfi életében, ugyanis visszatérése után prédikálni kezdett Mekkában. Mohamed élesen kritizálta a vallási élet kiüresedését, a kegyetlen törzsi erkölcsöket – például a vérbosszút –, valamint a gazdag kereskedők önzését, és egy olyan közösséget épített, melynek hitelvei számos ponton kapcsolódtak a zsidó és keresztény tanításokhoz. A férfi egyetlen isten, Allah tiszteletét hirdette, jámborságot, alamizsnaosztást, valamint rendszeres imát és rituális tisztálkodást várt el követőitől, és rövid időn belül összetartó kommunát kovácsolt. Ez a változás félelemmel töltötte el a mekkai kereskedelmi-politikai élet vezetőit – akiket prédikációival Mohamed már korábban magára haragított –, és hosszú távon konfliktust gerjesztett a városban.

Az új vallás követői és a helyi elit között húzódó feszültségről a 615. évi első kivonulás is tanúskodik, ekkor ugyanis a hívek egy csoportja a próféta tanácsára a Vörös-tenger afrikai partvidékére, az Akszúmi Királyságba menekült. Maga Mohamed ekkor még Mekkában maradt, ám nagybátyja, Abu Tálib 619-ben bekövetkező halála után ő is komoly veszélybe került, az új nemzetségfő ugyanis nem vette pártfogásába. A vallásalapítót kiközösítés és halál fenyegette, így három évvel később kénytelen volt távozni a városból.

Az egyesek által – mint kiderült, tévesen – 622. július 16-ára datált hidzsra, vagyis a kivonulás a közhiedelemmel ellentétben nem egy nap alatt ment végbe, tehát „Mohamed futására” sohasem került sor. Az iszlám közösség több hullámban települt át Mekkából a mintegy 300 kilométerrel északabbra fekvő Jathrib városába, ahol az egymással torzsalkodó nemzetségek békebíróként fogadták maguk közé Mohamedet. A település, mely utóbb „ a próféta városa”, azaz a Medina nevet vette fel, megfelelő színteret szolgáltatott a vallásalapító számára, hogy az általa megálmodott rendet a gyakorlatban is megvalósítsa.

Az iszlám tanítások kiforratlanságát jelzi, hogy a térségben nagy számban élő zsidóság megnyerése érdekében Mohamed kezdetben több számukra kedvező intézkedést hozott – például a szombati ünnepnap, vagy az ásura böjt esetében –, igaz, amikor belátta, hogy nem tudja őket megnyerni szándékainak, fegyverrel fordult ellenük. A medinai események előrevetítették az arab világbirodalom létrejöttét, hiszen az iszlám tanításai alapján megszülető teokratikus államban megszűnt a belső torzsalkodás és a törzsek egy közös cél megvalósításának – legelőször Mekka elfoglalásának – érdekében összpontosították erejüket. Nem véletlen, hogy a muszlim időszámítás kezdetét utóbb nem a próféta születéséhez, vagy a Híra-hegyen történt eseményekhez, hanem a Medinába való kivonulás, a hidzsra évéhez kötötték.

Mohamed tehát az iszlám állam megalapítása után jelentős katonai erőre tett szert, amit legelőször szülővárosa, Mekka meghódítására akart felhasználni. A következő évek során portyázó harcosai ellenőrzésük alá vonták a Tömjénutat, majd 624-ben, Badr kútjánál súlyos vereséget mértek a mekkaiak seregére. A háború ezután még több fordulatot vett, ám a vallásalapító 628-ra elérte, hogy híveivel a Kába-kőhöz zarándokolhasson, alig egy évvel később pedig gyakorlatilag vérontás nélkül foglalhatta el szülővárosát. Egykori ellenfelei – köztük Amr ibn al-Ász, Egyiptom majdani meghódítója és Khalid ibn al-Walid, „Allah kardja” – ezután sorra hűséget esküdtek Mohamednek, aki a következő években az Arab-félsziget törzseinek jelentős részét beolvasztotta államalakulatába.

A hidzsra, melyet az utókor menekülésként festett le, utóbb egy dicsőséges bevonuláshoz vezetett, a 631-ben meghirdetett dzsihád, a „szent háború” pedig már előrevetítette az iszlám világbirodalom születését. Amikor Omár kalifa 639-ben – hét évvel Mohamed halála után – 622. július 16-át nyilvánította a muszlim naptár első napjának, az Allah nevében harcoló arabok már Szíriát, Egyiptomot, valamint Örményországot is meghódították, és diadalmasan nyomultak előre a Perzsa Birodalom megbuktatására.