„A természet nem a felületen, hanem a mélyben található. A szín ennek a mélységnek a felszíni kifejeződése, amely a világ gyökereiből nő ki. Ő maga az élet, az ideák élete” – fogalmazott Paul Cézanne, más helyütt pedig hozzátette: „A fény nem adható vissza közvetlenül, csak valami más, a szín segítségével.” És ha megnézzük ezeket a képeket, látjuk az erőteljes, markáns színeket, azokon keresztül pedig a fény ragyogását. Télidőben különösen szükségünk van erre.
„Az igazság szenvedélyes keresője ez a festő, heves és jóhiszemű, szigorú és kifinomult. A Louvre-ban a helye.” Ezt Gustave Geffroy kritikus írta Cézanne 1895-ös, a nagy áttörést meghozó kiállítását követően, amelyet egy fiatal kereskedő, Ambroise Vollard rendezett mintegy 50 képből. (Cézanne-t csak azért nem találunk a Louvre-ban, mert a gyűjtemény 1848-ban zárul.) Bár a képek árai megemelkedtek, az átlagos kulturális újságírók és művészetkedvelők továbbra is értetlenül álltak a szokatlan természetábrázolás előtt. Olyannyira, hogy amikor 1902-ben Émile Zola hagyatékát elárverezték, az író egyik ellenfele „ecsettel elkövetett őrültség”-nek nevezte a festményeket, mi több, a lapot, amelyben ezt leírta, eljuttatták a két középiskolai jóbarát szűkebb pátriájába, Aix-en-Provence-ba, hogy a közvéleményt még inkább ellenük hangolják. Henri Rochefort sikerrel járt, a nemzetközi karriert azonban nem akadályozhatta meg: már 1900-ban, a párizsi világkiállítást követően eljutottak a művek külföldre, volt tárlata Bécsben, Berlinben, Brüsszelben, az 1904-es Őszi Szalonon 33 képpel saját termet kapott.
Amíg viszont ezt elérte Paul Cézanne, sok akadályt kellett leküzdeni, sok kudarcot és csalódást kellett túlélni, többek között az apai meg nem értést, a párizsi Ecole des Beaux Arts, a különböző Szalonok elutasításait, valamint barátja, Zola eltávolodását (akinek az életmódjával Cézanne már az 1870-es években nem rokonszenvezett, de a 1886-os A mestermű című, egy sikertelen, ki nem teljesedett művészről szóló regénye megadta a végső tőrdöfést). Kívülállónak érezte magát a fővárosban és Aix közügyeiben, nyolc évig titkolta apja előtt kapcsolatát gyermeke anyjával, majd feleségével, attól félve, hogy megvonja tőle a havi járandóságát (ráadásul egészen eltért jellemük, életcéljuk), a természetet féltve pedig idegenkedett a technikai fejlődéstől. Nem volt tehát egyszerű a kiteljesedés, a magánéleti és a szakmai harmónia megtalálása.
Cézanne képein azonban rend van. Komponált rend, amit nem könnyű elérni. „A természet a legnagyobb nehézséget tartogatja számomra” – írta Zolának a szakítás előtt, hiszen Cézanne a dolgok leglényegét kereste, azt, ami a változásban állandó. Képeit hosszan festette. Az első fázisban a tárgy megértésére törekedett, a másodikban a szerkezetet, a formákat és a színeket tökéletesítette. Szabadon kezelte, amit látott, képein a valóságot rendezettebbé, komponáltabbá tette, szinte újrateremtette.
Sosem volt elégedett. 1905 januárjában így írt Roger Marxnak, a Gazette de Beux-Arts című lap szerkesztőjének: „Korom és egészségem miatt (ekkor volt Cézanne 66 éves) már soha nem valósíthatom meg a művészi álmot, amely egész életemben előttem lebegett. De mindig hálás maradok az okos művészetszerető közönségnek, amiért – tétova próbálkozásaim ellenére – ösztönösen megérezte, mire törekedtem művészetem megújítása érdekében. Az én véleményem szerint ember nem léphet a múlt örökébe, csak egy újabb láncszemet tehet hozzá. Festői alkattal és művészeti eredménnyel, azaz egyfajta természetfelfogással elegendő kifejezési eszközre lett volna szükség, hogy az átlagközönség számára is érthetőek lehessünk, és a művészettörténetben megfelelő helyet foglalhassunk el.”
Pentru a putea adăuga comentarii trebuie să fii membru al altmarius !
Alătură-te reţelei altmarius