1972. február 21. | Nixon amerikai elnök Kínába látogat

[Magyar lap]

Szerző: Tarján M. Tamás

„Ez volt az a hét, mely megváltoztatta a világot, ugyanis az, amit lefektettünk a kommünikében, korántsem olyan fontos, mint amit a következő években fogunk csinálni: hidat építünk majd 16 000 mérföldön és 22 évnyi ellenségeskedésen át, ami elválasztott minket a múltban.” 
(Richard Nixon)

1972. február 21-én érkezett meg Richard Nixon elnök Kínába, akinek egyhetes távol-keleti látogatása a kínai–amerikai kapcsolatokban és a hidegháborúban is történelmi fordulatot hozott

Miután a kínai polgárháborúban 1949-re a Mao Ce-tung vezette kommunisták győzedelmeskedtek, Peking és Washington addigi jó viszonya egy pillanat alatt megromlott. A távol-keleti nagyhatalom a sztálini Szovjetunió vezette szocialista blokkhoz csatlakozott, így az Egyesült Államok Csang Kaj-sek emigráns tajvani kormányát ismerte el Kína legitim képviselőjének. A fagyos viszonyt kiválóan jelzi, hogy a koreai háborúban Peking Kim Ir Szen legjelentősebb támogatójaként vállalt szerepet. Jóllehet, a kommunista Kína a vietnami háború során szintén Hanoi oldalára állt, Washington a hatvanas években jelentős energiát fordított arra, hogy a két ország viszonyában végre enyhülés mutatkozzon.

Ebben a törekvésben a brezsnyevi Szovjetunió és Mao Ce-tung konfliktusa, az 1969. évi szovjet-kínai határincidens újabb pozitívumot jelentett, azonban a két ország diplomatái hiába találkoztak 1954–70 között 150-nél is több alkalommal, a nyilvános kapcsolatfelvételre nem nyílt esély, hiszen ez az Egyesült Államokban maga után vonta volna a kommunistabarátság vádját. Ahogy azt egy amerikai képviselő 1971 decemberében megfogalmazta, egy ilyen vállalkozáshoz „egy republikánusra, például Nixonra volt szükség”, aki kommunistaellenességével könnyen kivédhette a gyanúsítgatásokat. Richard Nixon, az 1968 óta hatalomban lévő amerikai elnök azért tűnt alkalmasnak erre a szerepre, mert már 1949-től a hidegháborús politika egyik fő szószólója volt, ugyanakkor azt is meg kell említenünk, hogy Nixon elnökhelyettesként már a Kínához való közeledést javasolta

A két szuperhatalom kapcsolatában az úgynevezett „pingpongdiplomácia” hozott áttörést, nevezetesen az a gesztus, hogy az 1971-es nagoyai asztalitenisz-világbajnokság után Mao Ce-tung meghívta Kínába az amerikai válogatottat. Ez a látszólag jelentéktelen sportesemény odáig vezetett, hogy Henry Kissinger külpolitikai tanácsadó júliusban a távol-keleti országba utazott, ezzel pedig gyakorlatilag előkészítette Richard Nixon látogatását.

Az elnök és a First Lady gépe 1972. február 21-én landolt Pekingben, Nixon pedig még ezen a napon találkozott az éppen betegeskedő Maóval. Az egyhetes vizit menetrendje egyébként viszonylag kevés hivatalos programot tartalmazott: az amerikai elnök másnap Csuo En-lajjal, Kína miniszterelnökével is tárgyalóasztalhoz ült, a későbbiekben azonban már csak az ország nevezetességeit – például a Ming-dinasztia temetkezési helyét és a Nagy Falat – tekintette meg, miközben felesége kórházakat és iskolákat látogatott. Az egyhetes vizit végén, február 27-én Nixon és Csuo En-laj kommünikét adott ki, mely előirányozta a két ország gazdasági és kulturális kapcsolatainak szorosabbra fűzését és a vietnami háború mielőbbi befejezését. A nyilatkozat egyetlen konkrétuma az amerikai elnökhöz fűződött, aki ebben a dokumentumban nyilvánosan is elfogadta az „egy Kína” politikáját, miután ígéretet tett a Tajvanon állomásozó amerikai haderő fokozatos kivonására

Ezen eredmények láttán az olvasó joggal kételkedhet a hazatérő Richard Nixon nyilatkozatának igazságában, aki a kamerák kereszttüzében kínai látogatását úgy értékelte, hogy „ez a hét megváltoztatta a történelmet.” Ez az azonnali eredmények ismeretében talán túlzásnak tűnhet, a távol-keleti vizit azonban a későbbiekben rendkívüli jelentőséget nyert, hiszen azzal Nixon és Mao Ce-tung is elérte célját. Amerikai részről azért sürgették a nyitást, mert abban reménykedtek, hogy azzal megfordíthatják a kínaiak által is támogatott Észak-Vietnam ellen vívott háború esélyeit – ezek a várakozások csak ideiglenesen teljesültek –, másfelől pedig arra apelláltak, hogy megbonthatják a repedező szocialista tömb egységét, és gátat szabhatnak a távol-keleti szovjet befolyás növekedésének.

Nixon úgy vélte, ez a szovjet-amerikai viszonyban is enyhülést eredményez majd, számításai pedig be is igazolódtak, hiszen 1972 májusában a két szuperhatalom Moszkvában aláírta a nukleáris fegyverzet korlátozásáról szóló SALT–1 egyezményt, a következő évben pedig Brezsnyev az Egyesült Államokba is ellátogatott. Kína szempontjából azért volt jelentősége Nixon útjának, mert a gesztusértékű kommüniké ellensúlyt jelentett a szovjet távol-keleti törekvésekkel szemben, ezzel együtt pedig reális esély nyílt Tajvan szigetének elfoglalására, és a pekingi kormány nemzetközi legitimációjára. Az Egyesült Államok végül hét év után, 1979-ben ismerte el a kommunista vezetést, ezután pedig – a fellendülő gazdasági kapcsolatoknak köszönhetően – megnyílt az út Peking előtt a sajátos kínai szocializmus megvalósítására.