Szerző: Tarján M. Tamás
„Úgy tiltakoztok, ahogy csak akartok, de ne menjetek az utcákra és a terekre!”
(Moammer Kadhafi)
1969. szeptember 1-jén hajtott végre puccsot Tripoliban Moammer Kadhafi, a líbiai hadsereg tisztje Idrísz király (ur. 1951-1969) ellen. Az államcsínyt követően Líbiában katonai diktatúra épült ki, melynek vezetője reformokat hirdetett a nacionalizmus, az ortodox iszlám és a szocializmus jelszavaival. Kadhafi egészen 2011-ig szilárdan kezében tartotta a hatalmat, az utóbbi hónapokban azonban széles társadalmi bázissal rendelkező felkelés indult líbiai uralma ellen.
Kadhafi 1942-ben, egy beduin földműves gyermekeként látta meg a napvilágot, a líbiai sivatagban. A későbbi diktátor jó eszű gyermeknek bizonyult, így tanulmányait a tripoli egyetemen, majd a bengázi katonai akadémián folytathatta. 1965 után tiszti rangot kapott a líbiai hadseregben, és hamarosan „nemzeti” összeesküvés szervezésébe kezdett Idrísz király ellen. 1969-ben, amikor az uralkodó Törökországban tartózkodott, Kadhafi a pártján álló tisztek támogatásával puccsot hajtott végre, és Tripoli elfoglalásával átvette a hatalmat. A száműzött uralkodó könnyen beletörődött királysága elvesztésébe, így Kadhafi – ezredesi rangban – vérontás nélkül Líbia diktátora lehetett.
Példája korántsem volt egyedülálló: ezekben az évtizedekben Afrikában és Latin-Amerikában – például Egyiptomban, Ghánában vagy Salvadorban – más tisztek hasonló módon szerezték meg a hatalmat; Kadhafi emellett más szempontból is követte – elsősorban közel-keleti – elődeit, ugyanis „forradalmát” a szocializmus, a nemzeti érdek és az iszlám vallás jelszavainak segítségével próbálta meg stabilizálni. Líbiában radikális fordulat következett be, miután az olajmezők államosításával, a palesztin függetlenség melletti elkötelezettséggel – Kadhafi támogatását élvezte például az 1972-es müncheni olimpián vérfürdőt rendező Fekete Szeptember nevű terrorszervezet is –, és a hagyományos iszlám törvénykezés visszaállításával, a diktátor határozottan nyugatellenes irányba kormányozta országa hajóját.
Mindeközben Líbiából elüldözték a – gyarmati időkben betelepült – olasz lakosságot, a népi demokratikus jóléti állam jelszavával pedig megindult a modernizáció, a szociális háló és az oktatási rendszer kiépítése. A szocialista eszmékkel összefüggésben Kadhafi korlátozta a magántulajdont, ugyanakkor jogokat adott a nők számára, később pedig betiltotta a szerencsejátékot, valamint – az iszlám nyomán – az alkoholfogyasztást is. A diktátor műve, az 1979-ben kiadott Zöld Könyv – az ezredes világképének bemutatása mellett – egy hasonló iszlám reformprogramot írt le, mint amivel például az iráni Reza Pehlavi sah is megpróbálkozott. Kadhafi törekvéseiben elsősorban a Szovjetunió és a szocialista blokk segítségére számíthatott, miközben az arab világban mindinkább elszigetelődött, hiszen Egyiptom példáján – az 1978-as Camp David-i egyezmény megkötése után – több közel-keleti állam is tárgyalásokat kezdett az addig el nem ismert Izraellel.
Ezzel szoros összefüggésben Líbia közel két évtizedre a világ terrorszervezeteinek kiemelt támogatója lett; Kadhafi rezsimje az északír IRÁ-tól a fülöp-szigeteki muszlim felkelőkön át, a palesztinokig számos csoportot pénzelt és segített, az 1984-es, Yvonne Fletcher ellen Londonban elkövetett gyilkosság, valamint az 1988-as lockerbie-i légikatasztrófa pedig közvetlenül a tripoli rezsimhez kötődött. Nem véletlen, hogy Kadhafit Reagan amerikai elnök „a Közel-Kelet veszett kutyájának” titulálta, Líbiának pedig 1986-ban az Egyesült Államok légierejének támadásával is szembe kellett néznie. A lockerbie-i repülőgép-robbantás után – mivel a diktátor megtagadta az együttműködést a nemzetközi hatóságokkal – Amerika embargót vezetett be a Kadhafi országából érkező olajjal szemben, az ENSZ pedig számos szankcióval sújtotta Líbiát.
Az 1990-es évek végén aztán Kadhafi radikálisan változtatott addigi külpolitikáján, amire egyfelől legfőbb támogatójának, a Szovjetuniónak a bukása, másfelől pedig az olajembargó okozta pénzügyi veszteségek adhatnak magyarázatot. 1999-ben a diktátor beleegyezett a Lockerbie-merénylet gyanúsítottjainak kiadatásába, négy év múlva pedig Líbia hivatalosan is magára vállalta a terrortámadás felelősségét, és 2,7 milliárd dolláros kártérítést fizetett az áldozatok családjainak. Az ENSZ ekkor el is törölte az ország ellen hozott szankciókat, az Egyesült Államok pedig 2004-ben szüntette meg az olajembargót. Kadhafi az ezredforduló után egyéb téren is mérsékelte addigi nyugatellenes politikáját, a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után például lehetőséget adott katonasága fegyverzetének és hadi fejlesztéseinek nemzetközi ellenőrzésére, később pedig atomenergia-megállapodást kötött Franciaországgal.
A diktátor a látványos gesztusok révén elérte, hogy Líbia kitörhessen elszigeteltségéből, mindazonáltal antiimperialista szólamai továbbra is megmaradtak, és 2009–10 során egy NATO-val rivális katonai tömb ötletével kampányolta végig a harmadik világ országait. Kadhafi emellett – magánéletében – a klasszikus diktátort mintázta meg, életstílusával Líbia és a világ közéletében egyaránt próbált feltűnést kelteni: részvényeit futballcsapatokba fektette, krikettstadiont építtetett, és egy alkalommal még szépségversenyen is elnökölt. Páratlanul fényűző módon élt, tripoli palotájában tartott női testőrsége – az Amazon Gárda – és öltözéke pedig a bulvársajtónak is rendre hálás témát adott.
Pentru a putea adăuga comentarii trebuie să fii membru al altmarius !
Alătură-te reţelei altmarius