Szerző: Tarján M. Tamás
1968. augusztus 20-án indítottak inváziót a Varsói Szerződés tagállamai – köztük Magyarország is – Csehszlovákia ellen, miután az Alexander Dubcek pártfőtitkár által meghirdetett reformok nyomán úgy tűnt, a közép-európai állam megpróbál kiszakadni a szocialista blokkból.
Csehszlovákia a Klement Gottwald vezette kommunista párt 1948-as puccsa után csatlakozott végérvényesen a Sztálin alatt formálódó keleti táborhoz, és egészen a hatvanas évekig a szovjet diktátor példájára kiépített keményvonalas rendszer jellemezte. Az enyhülés korszaka csak Antonín Novotny pártfőtitkár révén, 1964-ben jött el, de a vezető később így is belebukott azokba a támadásokba, melyek a szlovák párttagok és az oktatási szféra irányából érték. A kongresszus 1968 januárjában – titkos szavazással – Alexander Dubceket választotta meg Novotny helyére, aki „új módszerrel”, a közvélemény követelései nyomán kívánta megreformálni a szocialista államot. Ez a szándék vezetett aztán a „prágai tavasz” programjához, mely egy demokratikusabb, szabadabb Csehszlovákiát ígért.
A Dubcek által „emberarcú szocializmusnak” titulált rendszer lazított az egypártrendszer szigorán, szabad választásokat ígért, és a kommunista párton kívüli erőket is megpróbálta bevonni a közéletbe. 1968 során eltűnt a cenzúra szellemi nyomása, miközben a gazdaságban nyugati mintájú reformokat vezettek be, és bátortalan kísérletet tettek a piacgazdaság elveinek alkalmazására. Bár a népszerűtlen Novotny után Dubcek reformjai komoly támogatást hoztak a kommunista pártnak, Brezsnyev szovjet pártfőtitkár, és a szomszédos Lengyelország és az NDK vezetői mégis attól tartottak, hogy a „prágai tavasz” az 1956-os magyarországi eseményekhez hasonló következménnyel jár majd. A csehszlovákiai fejlemények azért is aggasztóak voltak, mert 1968 nyarára a tömegek szemmel látható módon gyorsítani akarták a demokratikus átalakulást, miközben egyre hangosabbak lettek a szovjetellenes hangok.
Miután Dubcek népszerűsége tetőpontján volt, ellenállt Brezsnyev és a Varsói Szerződés országai által küldött felszólításoknak – sőt, meg sem jelent a szervezet értekezletén –, a szovjet vezető ezért attól tartott, hogy Csehszlovákia kilép a katonai szövetségből. Jóllehet, Prágának nem állt szándékában a szakítás, hosszas egyeztetések után a Szovjetunió, Bulgária, Lengyelország, az NDK és – Kádár János jóváhagyásával – Magyarország csapatai augusztus 20-án éjjel több oldalról átlépték a csehszlovák határt. Az invázió 200 000 emberrel indult meg, de 21-én és a későbbi napokban becslések szerint további 300 000 katona érkezett a „rebellis” államba, hogy véget vessen Dubcek kormányzásának. Miután a csehszlovák haderő nem tanúsított ellenállást, a Vörös Hadsereg és segédcsapatai az invázió második napjára az egész országot irányításuk alá vonták. A bevonulóknak egyedül a civilekkel gyűlt meg a bajuk, akik igyekeztek megzavarni a megszállókat, szabotálták a hadmozdulatokat, Prágában pedig vonakodtak átadni a középületeket; becslések szerint a prágai tavasz leverése körülbelül 100 áldozatot követelt, a meggyilkoltak mindegyike ellenálló polgári személy volt.
Az Ivan Pavlovsky tábornok vezette megszálló erők még augusztus 21-én a Szovjetunióba hurcolták Dubceket, majd néhány nap múlva visszavitték, és utasították az általa épített rendszer békés lebontására. A Varsói Szerződés katonái egy hónapig, 1968. szeptember 20-ig állomásoztak Csehszlovákiában. Az „emberarcú szocializmus” rövid időszaka véget ért, a reformokat eltörölték, így a Szovjetunió kevesebb vérrel tudta érvényesíteni akaratát, mint 12 évvel korábban, Magyarországon. A siker 1969 áprilisában, Dubcek lemondatása után lett teljes, amikor Gustav Husak lett a pártfőtitkár, és a „normalizáció” jelszavával megkezdődött egy újabb keményvonalas rendszer kiépítése.
A nyugati világ az 1968-as bevonulást követően hasonlóan viselkedett, mint a magyar szabadságharc vérbe fojtása idején: a NATO nem vállalta a katonai kockázatot, de az ENSZ Biztonsági Tanácsa napirendre tűzte az ügyet, miközben tüntetések kezdődtek Helsinkiben, Lisszabonban, és számos nagyvárosban. Bár az Egyesült Államok és a Szovjetunió viszonya sokat romlott a prágai tavasz leverése után, a szuperhatalmak idővel napirendre tértek az ügy felett; Csehszlovákiának ezután egészen 1989-ig kellett várnia, míg a bársonyos forradalom során lerázhatta magáról a kommunista diktatúra nyűgjét.
Pentru a putea adăuga comentarii trebuie să fii membru al altmarius !
Alătură-te reţelei altmarius