1967. december 9. | Nicolae Ceaușescu lesz Románia államfője

[Magyar lap]

Szerző: Tarján M. Tamás

„A magzat az egész társadalom tulajdona.”
(Nicolae Ceaușescu)

1967. december 9-én, az államfői szék elfoglalásával szilárdította meg hatalmát Nicolae Ceaușescu, a szocialista Románia később hírhedtté vált vezetője. Ceaușescu majdnem 25 éven át irányította a kelet-európai országot, mígnem 1989-ben a forradalomban nem csak hatalmát, de életét is elvesztette.

A szegény olténiai családból származó fiatalember már 14 esztendősen, 1932-ben belépett a kommunista pártba, nézetei miatt pedig a két világháború közötti – és a háború alatti – Romániában számos meghurcoltatás érte őt. Ceaușescu a 30-as és 40-es években gyakran került börtönbe, ahol hasznosnak bizonyuló ismeretséget kötött a romániai kommunista mozgalom legjelentősebb képviselőivel, köztük elődjével, Gheorghe Gheorghiu-Dejzsel is. Ennek köszönhetően a politikus előkelő pozíciókba került a második világháború után kiépülő pártállamban, így 1947-től mezőgazdasági, 1950 után honvédelmi miniszterhelyettes lett, időközben pedig – a főtitkár mögött – egyre inkább őt tekintették a párt második emberének. Ceaușescu aztán Gheorghiu-Dej halálát követően, 1965 márciusában megörökölte a pártfőtitkári széket, hatalmát pedig oly módon konszolidálta, hogy 1967. december 9-én átvette az államtanács elnöki tisztségét is.

Meglepően hangozhat, de Ceaușescu 1965 táján meglehetősen népszerű politikus volt, akinek szabadabb nézetei, a szovjetektől független külpolitikai elképzelései Gheorghiu-Dej idején még reménnyel töltötték el későbbi „alattvalóit.” A rettegett diktátor hatalomra jutása után ez az optimizmus egy kis ideig megmaradt, ugyanis Ceaușescu – például a cenzúra enyhítésével –   csökkentette a pártállami nyomást, másfelől pedig – nacionalista szólamokkal és a Szovjetunió elleni határozott fellépéssel – nagyívű külpolitikába kezdett.

A „Kárpátok géniuszának” hatalomátvétele után Románia gyakorlatilag befejezte az aktív részvételt a Varsói Szerződésben, 1968-ban pedig Bukarest elítélte a csehszlovákiai bevonulást. Ceaușescu merész húzásai révén a kelet-európai állam előtt hatalmas mozgástér nyílt, ugyanis a Szovjetuniótól eltávolodó távol-keleti szocialista országok – Kína, Észak-Korea – és a nyugati hatalmak egyaránt értékes tárgyalópartnert és komoly lehetőségeket láttak Romániában. A kelet-európai ország elsősorban Ceaușescu nyugati kapcsolataiból profitált, hiszen abban a reményben, hogy a román vezető szétfeszíti a szocialista blokkot, olyan politikusok ültek vele tárgyalóasztalhoz, mint Jacques Chirac, Richard Nixon, vagy Anver Szadat egyiptomi elnök.

A diplomáciai eredmények gazdasági téren is sikereket hoztak, hiszen azoknak köszönhetően Románia – elsőként a szocialista blokk államai közül – 1971-ben belépett a GATT-ba, majd tagja lett az IMF-nek is, mely szervezettől a hetvenes években több mint 13 milliárd dollár kölcsönt vett fel. A „különutasság” egészen 1989-ig Ceaușescu külpolitikájának alapját kérdezte, ez pedig többek között abban is megnyilvánult, hogy Románia a hatnapos háború után is jó viszonyt ápolt Izraellel, illetve, hogy – Jugoszlávia és Kína mellett – nem volt hajlandó bojkottálni az 1984-es Los Angeles-i olimpiát.

Bár az 1966. évi abortuszellenes rendelet, és a Magyarországon Ratkó Anna nevéhez fűződő népesedéspolitika már utalt a diktátor brutális kormányzási stílusára, az igazi „ceaușescui” éra az 1971. esztendővel kezdődött meg. Ebben az évben a román államfő látogatást tett a Távol-Keleten, és a jelek szerint olyannyira nagy hatást gyakorolt rá a Kim Ir Szen-féle dzsucse ideológia, valamint Mao kulturális forradalma, hogy ő is a Szovjetunióval szembekerülő elvtársak útjára lépett. Az 1971-es „júliusi tézisek” neosztálinista és erőszakos nacionalista fordulatot hoztak, amit a cenzúra szigorodása, a titkosszolgálati terror és a növekvő önkény mellett később a nevetségességig fokozott személyi kultusz jellemzett. Ceaușescu országát saját tervei és vágyai alapján, a realitások és következmények teljes figyelmen kívül hagyásával kormányozta, amire a legékesebb bizonyítékot a Románia által felhalmozott államadósság lefaragása szolgáltatta.

A diktátor elhatározta, hogy országa minden erőforrását ezen „szent cél” érdekébe állítja, aminek következtében a szocialista állam a nyolcvanas években hihetetlen erőfeszítéseket tett exportteljesítménye növelésére. Ceaușescu gazdaságpolitikája hamarosan odáig vezetett, hogy az egyébiránt elsőrangú termőfölddel rendelkező Románia polgárai gyakran még az alapvető élelmiszereket is nélkülözték, az adósság elleni harc és a rohamosan növekvő népesség pedig együtt nyomorba döntötte az országot. A kelet-európai állam 1989 nyarán – Ceaușescu bukása előtt fél évvel – végül teljesítette a diktátor által kitűzött tervet, ugyanakkor ezért hatalmas árat kellett fizetnie. Az exportmaximalizáláshoz hasonlóan önkényes és erőszakos volt az 1988-as „település-szisztematizálási terv” is, mely lerombolással fenyegette a falvak – és az erdélyi magyar települések – jelentős részét; ennek végrehajtására szerencsére végül nem került sor.

1988 körül már világosan látszottak a Ceaușescu uralmát később elsöprő vihar első jelei, aminek fő okait az 1978 után átszervezett Securitate által keltett terrorban és a diktátor korlátlan személyi kultuszában lelhetjük meg. Bizonyára nem okozunk vele meglepetést, ha eláruljuk, hogy január 26-a, a politikus születésnapja hamarosan nemzeti ünnep lett Romániában, miközben Ceaușescu fényképei, szobrai meghódították a köztereket és a középületeket, elnöki reprezentációja pedig a koronás uralkodókét is felülmúlta. A diktátor megalomániájáról – korábban felsorolt intézkedései mellett – Bukarest városa is híven tanúskodik, ahol 1965 és 1989 között egész háztömböket dózeroltak le azért, hogy Ceaușescu ízlésének megfelelő épületek kerüljenek a helyükre.

Ceaușescu már-már kényszeres módon ügyelt előnyös megjelenésére, ami azt eredményezte, hogy rendre a negyvenes éveiben készített fényképek láttak róla napvilágot, más esetekben pedig ügyelni kellett arra, hogy alacsony termete észrevétlen maradjon. A kultusz persze nem csak az övé volt: felesége, Elena is központi szerepet játszott a hivatalos román propagandában, miután – kémikusként – Ceaușescu révén ő lett a tudományos élet első embere. A „Kárpátok géniuszát” és nejét a sajtó nap mint nap az egekig magasztalta, a háttérben pedig a Securitate felügyelt arra, hogy a diktátor kultuszát „kellő lelkesedéssel” ápolják.

Az 1989-es év rendszerváltozásai, a szocialista blokk összeomlása következtében azonban Ceaușescu hatalma is lehanyatlott, akit végül is erőszakkal távolítottak el Románia éléről. Tőkés László főszereplésével Temesváron decemberben forradalom robbant ki a diktátor ellen, aki december 21-ére hiába próbált tömeggyűlést szervezni a maga támogatására, a megjelentek haragja elől hamarosan menekülni kényszerült. Ceaușescu helikopterrel hagyta el Bukarestet, a légtérzár miatt azonban nem jutott ki az országból; a bujkáló vezető az ellene forduló román hadsereg fogságába esett, majd december 25-én egy rögtönítélő törvényszék – feleségével együtt – ítéletet mondott felette. A Ceaușescu-házaspárt még azon a napon kivégezték, a diktátor halála pedig mérföldkőnek bizonyult Románia történelmében.