Szerző: Tarján M. Tamás
1949. május 12-én oldották fel a 11 hónapig fenntartott berlini blokádot, véget vetve ezzel a Szovjetunió és a nyugati szövetségesek közt kialakuló hidegháború első jelentős konfliktusának.
Annak ellenére, hogy a második világháború felszabadító harcai során Németország fővárosát a szovjet Vörös Hadsereg érte el elsőként, a győzelem után nem csak a német állam területét, hanem Berlint is négy ellenőrzési zónára osztották fel a szovjet, francia, angol és amerikai szövetségesek. A háborút követő években sűrűsödtek a szovjet-nyugati ellentétek, melyek 1948-ban az angolszászok által létrehozott egységes gazdasági övezetben, a Trizóniában és az új német márka júniusi bevezetésében csúcsosodtak ki.
Németország sorsa ekkor még eldöntetlen volt, ezért Sztálin abban reménykedett, hogy sikerül egy szovjet befolyás alá kerülő, egységes német államot létrehoznia. Sztálin számára a Trizónia és az új valuta kiindulópontnak tűnt Németország nyugatról kiinduló egyesítési kísérletéhez, fokozva a diktátor bizalmatlanságát egykori szövetségeseivel szemben. A Szövetséges Ellenőrző Bizottságból 1948 májusában kivonuló Szovjetunió egyetlen területen mérhetett megelőző csapást egykori szövetségeseire: a brit övezettől 180 kilométerre fekvő, kétmilliós lélekszámmal rendelkező Nyugat-Berlinben.
A Vörös Hadsereg a német márka bevezetését követő napon (1948. június 20.) blokád alá vonták a városrészbe vezető összes közutat, vasutat, vízi útvonalat, egyedül a légifolyosót hagyva szabadon az angolszászok számára. A szovjet ellenlépés nem, annak intenzitása viszont meglepte a nyugatiakat, de Truman amerikai elnök javaslatára végül nem voltak hajlandók feladni Nyugat-Berlint. A nyugati szövetségesek eszköztára ugyanakkor meglehetősen korlátozott volt, hiszen egy Sztálinéhoz hasonlóan agresszív lépés háborús konfliktust is kirobbanthatott volna – amit a Berlin közeli szovjet csapatösszevonások nagyon is reálisnak mutattak.
Végül június 25-én a szövetségesek Lucius S. Clay, az amerikai megszállási zóna parancsnokának javaslata mellett döntöttek, aki egy, a keleti blokk áruit érintő bojkott szervezését és a kétmilliós város légi úton történő ellátását javasolta. Az első amerikai repülőgép másnap szállt le a berlini Tempelhof repülőtéren, majd két nap múlva megindult a brit királyi légierő Plain Fare névvel illetett vállalkozása, és hamarosan csatlakoztak a tervhez a franciák is.
A nyugati támogatásra a blokád alá vett város elsősorban energiahordozók terén szorult rá, miután a szovjet övezet vezetése először 50%-kal, majd június 25-e után teljes egészében megszüntette Nyugat-Berlin áramellátását. A szovjetek embargót vezettek be a nyugati városrészben termelt árukkal szemben, kitiltották az új márkát és saját valutát (keletnémet márka) vezettek be a megszállási övezetben. Ezzel egy időben a nyugatiaknak lehetőséget biztosítottak a keleti valutához való hozzájutásra, megengedték nekik, hogy kelet-berlini üzletekben vásároljanak, sőt, élelmiszerjegyekkel próbálták őket rábírni a szovjet övezetbe való költözésre.
A Vörös Hadsereg hiába próbálta kiéheztetni és megszerezni az angolszász ellenőrzés alatt álló városrészt, a légifolyosó ugyanis képes volt hosszú távon is biztosítani Nyugat-Berlin szükségleteit, 1949 februárjára a légi úton szállított áru mennyisége elérte a korábbi, szárazföldi és vízi szállítás méreteit. Időközben Nyugat-Berlin ipari termékei révén bekapcsolódott Trizónia gazdasági életébe, az 1949 tavaszi helyzet tehát a szovjet blokádkísérlet kudarcát mutatta, ugyanakkor az is kiderült, hogy Sztálin félelmei a nyugati egyesítési szándékkal kapcsolatban alaptalanok voltak. A szovjet megszállási övezet stabil maradt mind gazdasági, mind politikai téren, így aztán 1949 februárjában megkezdődtek a puhatolózó tárgyalások, miután Sztálin pedig gesztusként visszahívta Szolokovszkij marsallt az övezet éléről.
Az Alekszandrovics Malik és Philip Jessup által folytatott egyeztetések 1949 májusára értek célt, ekkor írták alá azt a megállapodást, mely tíz nappal később véget vetett a nyugat-berlini blokádnak. A megegyezés a status quo mentén jött létre, meghayva a két német valutát, ezen keresztül a két eltérő gazdasági rendszert, ami előirányozta a német állam szétszakítottságának rögzülését, ami a Német Szövetségi Köztársaság május 23-i, és a Német Demokratikus Köztársaság október 9-i kikiáltásában realizálódott.
A blokádot megtörő légifolyosón keresztül az angolszász szövetségesek 11 hónap alatt több, mint 2,3 millió tonnányi ellátmányt szállítottak Nyugat-Berlinbe, a több százezer légi küldetés összköltsége meghaladta a 224 millió amerikai dollárt. A berlini légiblokád esete megmutatta, hogy a világháborúból győztesen kikerülő két szuperhatalom játszmájában korábbi szövetségeseik mindössze jelentéktelen sakkfigurák, melyek képtelenek alakítani a világpolitika eseményeit.
A blokád realizálta a hatalmi bipolarizációt, elősegítette a NATO létrehozását (1949. április 4.), miközben az egész németség körében kommunistaellenes hangulatot gerjesztett. Bár Malik és Jessup megegyezésével látszólag helyreállt a béke Berlinben, a két német állam között ellentmondásos helyzetben élő városban fokozódtak a hidegháborús ellentétek, melyek később az 1961-ben emelt berlini fal építésével kerültek ismét napvilágra.
Pentru a putea adăuga comentarii trebuie să fii membru al altmarius !
Alătură-te reţelei altmarius