1912. május 26. | Kádár János születése

[Magyar lap]

Szerző: Tarján M. Tamás

1912. május 26-án született Fiume városában Kádár János kommunista politikus, az 1956 utáni szocialista Magyarország vezetője, a 20. század egyik meghatározó politikusa.

Kádár eredetileg – anyja neve után – Czermanek János (Csermanek) néven látta meg a napvilágot, miután apja, egy zalai kisbirtokos katonatiszt még születése előtt elhagyta hajadon édesanyját, Borbálát. Kádár gyermekkora viszontagságos volt, Kapolyon majd Budapesten élt nevelőszülőknél, kosztos diákként végezte elemi iskoláit, majd 1927-ben letette az iparostanonci vizsgát. A későbbi politikus eredeti szakmája írógépműszerész volt, de azt 1929-től mindössze pár hónapig gyakorolta, mert 1930. szeptember 1-jén belépett az illegális kommunista mozgalomba. Kádár már ebben az évben, majd 1933-ban is börtönbe került mozgalmi tevékenysége miatt, utóbbi alkalommal két évnyi fogházra ítélték, egy éhségsztrájk miatt azonban Kőbányáról a szegedi Csillagbörtönbe vitték. Itt ismerkedett meg Rákosi Mátyással.

Kommunista utasításra a börtönből szabaduló Kádár belépett a szociáldemokrata pártba, majd 1942-től illegalitásban tevékenykedett, és előkelő pozíciót szerzett a Kommunisták Magyarországi Pártjában. 1943 februárjában vette fel a mozgalomban a Kádár János nevet, amit 1945 után hivatalosan is megtartott. A politikus később a KMP helyett szerveződő Békepárt vezetője lett, a német megszállás (1944. március 19.) után kommunista katonai bizottságot és frontot szervezett. Ebből a célból akart március végén Jugoszláviába utazni, de elfogták a határon, és – mivel nem ismerték fel – katonaszökevényként börtönbüntetésre ítélték. Kádárt hamarosan Németországba deportálták, de szerencsésen megszökött, és visszatért Budapestre, ahol a Vörös Hadsereg ostroma idején illegalitásban élt.

A főváros felszabadítása és szovjet megszállása után 1945 februárjától rendőrfőkapitány-helyettes és pártfőtitkár lett, de hamarosan vissza kellett lépnie a Központi Vezetésben elfoglalt posztjáról a hazatérő moszkovita Gerő Ernő javára. Kádár a későbbiek során is az MKP KV titkári és osztályvezetői feladatait látta el, 1945-től tagja lett az Országgyűlésnek is. A kommunista politikus 1948. augusztus 6-án követte Rajk Lászlót a belügyminiszteri székben, akinek 1949. évi koncepciós perében döntő szerepe volt. Hamarosan azonban Kádár is hasonló helyzetben találta magát, Rákosi ugyanis 1950 nyarán leváltotta, majd a párt a következő év májusában megfosztotta tisztségeitől, mandátumától, és pert indított ellene.

Kádár Jánost 1952 decemberében a Legfelső Bíróság életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte, a politikusnak azonban szerencséje volt, mert Sztálin halálával, 1953-tól enyhülés következett be a belpolitikai életben. Gerő Ernő vezetésével hamarosan „felülvizsgálták” ügyét, vagyis visszakapta tisztségeit, és a Magyar Dolgozók Pártja még kárpótlásban is részesítette. Kádár az 1956-os forradalomban kezdetben Nagy Imre oldalán vett részt mint a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének elnöke, október 30-tól pedig államminiszterként folytatott tárgyalásokat a szovjetekkel. November 1-jén azonban fordulat következett be, Kádár Münnich Ferenc társaságában a szovjet nagykövetségre ment, majd eltűnt Budapestről, hogy pár nappal később már mint a szolnoki Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány – tehát egy, a Vörös Hadsereg által támogatott ellenkabinet – vezetője adjon hírt magáról.

Kádár kinevezése a Hruscsov és Tito jugoszláv vezető között folytatott tárgyalások eredménye volt, ő pedig az erőviszonyokat látva inkább elfogadta a fennálló helyzetet, és november 7-én a Vörös Hadsereg egységeivel tért vissza a fővárosba. Kádár 1956. november 26-án elmondott beszédében egyszerre ígért büntetlenséget a megmozduló tömegeknek és büntetést a fő szervezőknek. Megkezdődött a megtorlás időszaka, sortüzek, több száz halálos ítélet és ezernyi börtönbüntetés jellemezte azt a tisztogatást, amit Kádár a kemény diktatúra idején véghezvitt. Az 1956-os forradalom leverése után egészen 1989-ig, a szocialista rendszer összeomlásáig Kádár János volt Magyarország első számú vezetője, különféle pozíciókban – pl. 1956-1958, illetve 1961–1965 a minisztertanács elnökeként, államminiszterként, az MSZMP KB első titkáraként, stb. – végig ő maradt a róla elnevezett rendszer emblematikus figurája.

A kádári politikát alapvetően két cél vezérelte, melyek közül az egyik a szovjet külpolitikai irányzat teljes elfogadása volt. Kádár a román Ceaucescuval ellentétben nem kísérletezett önálló úttal Moszkvával szemben, részt vett például az 1968-as prágai tavasz leverésében – bár előtte Dubcekkel folytatott tárgyalások során próbálta elejét venni a bevonulásnak – és később Magyarország is bojkottálta az 1984-es Los Angeles-i olimpiát. Külön utat egyedül az 1981-es vétó képviselt, amikor a lengyel Szolidaritás mozgalom elnyomására a szovjet pártvezetés hiába próbált intervenciót szervezni. Kádár szervilis külpolitikája – valamint a határon túli magyarok, és Trianon kérdésének mellőzése – nagyobb mozgásteret hagyott számára lehetővé a belügyek terén, ezt az előnyt pedig saját legitimitása érdekében használta fel.

A később gulyáskommunizmusnak, vagy szimplán kádárizmusnak nevezett ideológia alapeszméje az volt, hogy egy bizonyos jólét biztosításáért cserében a magyar nép – és az értelmiség – elfogadta a fennálló politikai helyzetet („aki nincs ellenünk, az velünk van”). A legalább semleges viszony érdekében Kádárnak lehetősége volt olyan, a szocialista gazdaságpolitikába nem illő kedvezményeket bevezetni, mint a háztáji, a fusimunka, vagy a maszekolás, melyek makroszinten is pozitív hatással bírtak.

Hasonló elgondolást fedezhetünk fel az Aczél György által irányított kultúrpolitikában is, mely a tilt-tűr-támogat hármast szintén a rendszerrel kötött kompromisszumok függvényében alkalmazta. Kádár kiskapui a gazdaságban élénkítő módon hatottak, és a megbízható külpolitika révén 1968-tól Nyers Rezső vezetésével kísérlet irányulhatott az „új gazdasági mechanizmus”, egy nyugatosabb kommunista rendszer bevezetésére, mely végül is kudarcba fulladt. Mindazonáltal Magyarország vált a szocialista blokk „legvidámabb barakkjává”, mivel erős gazdaságot, stabil exportot és kiemelkedő életszínvonalat mutatott fel a KGST országai között.

Ahogy Kádár János gazdaságpolitikájának kezdeti érdemei, úgy később hibái is a gulyáskommunizmus ideológiájából eredtek: az 1970-es évek során bekövetkező olajár-robbanás, és az energiahordozók áremelkedésének következményeként kialakuló válság az évtized végétől lassan begyűrűzött az országba. Kádár számára a stabil életszínvonal volt mindennek az alapja, ezért a nehézségek dacára sem volt hajlandó annak csökkentésére, szívesebben finanszírozta a Nemzetközi Valutaalaptól felvett kölcsönökből az állam veszteségeit, mintsem vállalta volna egy ilyen döntés ódiumát. Ez a politika is hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország az 1989-es rendszerváltást hatalmas adósságállománnyal érte meg. Az 1985 után ismét KB-főtitkári posztot betöltő Kádár János idős kora miatt 1988 májusában visszavonult a politikától, ekkor már rendszere láthatóan súlyos válsággal küzdött, a gorbacsovi peresztrojkával a háttérben a demokratikus ellenzék és a reformkommunisták törekvései már a kádárizmus meghaladásáról szóltak. Kádár János még névleg az MSZMP elnöke volt, tényleges hatalma azonban már nem maradt.

Utolsó beszédét 1989. április 12-én tartotta, amikor szinte megszökött a kórházból, és váratlanul megjelent a KB zárt ülésén. Egyórás, meglehetősen zűrzavaros előadása elsősorban lelki vívódásairól – pl. Nagy Imre kapcsán – és az általa elkövetett hibákról szólt – az eleinte titokban tartott beszéd érdekes kordokumentuma a szocializmus alkonyának. Kádárt a beszéd után egy hónappal minden tisztségéből felmentették. A politikus 1989. július 6-án hunyt el, éppen azon a napon, melyen Nagy Imrét és ’56-os társait rehabilitálták, amikor rendszere szimbolikusa is összeomlott. Kádár János Magyarország 20. századi történetének egyik legnagyobb hatású vezetője volt, akinek értékelése parázs viták tárgyát képezi. A forradalom leverése, a máig következménnyel járó gazdaság- és társadalompolitika, a kádári Magyarország kiemelkedő öngyilkossági rátája a mérleg negatív oldalán esnek latba, ugyanakkor azt is látni kell, hogy a – később sokba kerülő – viszonylagos jólét és biztonság okán Kádár a népemlékezetben igen előkelő helyet foglal el, személyét a bizonytalan modern világban máig nosztalgia övezi.