1864. augusztus 22. | Megalakul a Nemzetközi Vöröskereszt

[Magyar lap]

Szerző: Tarján M. Tamás

1864. augusztus 22-én, az első genfi egyezmény aláírásakor született meg a Nemzetközi Vöröskereszt, az első semleges szervezet, mely a harctéri sebesültek ellátására szakosodott. Az alapító, Henri Dunant által megálmodott Vöröskereszt az elmúlt 150 évben a történelem valamennyi jelentős hadszínterén megjelent, és katonák millióinak életét mentette meg.

A Nemzetközi Vöröskereszt alapítása előtt a világban nem létezett olyan szervezet, mely a csaták során megsebesült katonákkal foglalkozott volna; az ütközetek után általában a járványoktól rettegő helybéliek földelték el a halottakat, a harcoló felek pedig csak azokat a sebesülteket vitték magukkal, akiknek megmentésére esély látszott. Ez még az 1859-ben kirobbant osztrák-piemonti háború idején is így működött, amikor Henri Dunant, egy svájci kereskedő Itáliába utazott, hogy egy algíri üzlet kapcsán tárgyalhasson III. Napóleonnal (ur. 1852-1870).

A francia császár természetesen a küzdelmek közelében tartózkodott, így – Solferinó mellett – Dunantnak alkalma nyílt megtekinteni a 19. század egyik legvéresebb csataterét. A kereskedő egy nappal az ütközet után érkezett a 40 000 ember életét követelő küzdelem színhelyére, és elborzadt a halottak és a magatehetetlen sebesültek látványától. Dunant úgy döntött, segít, akin csak tud, ezért a környező településeken hamarosan ápolókat toborzott, és elsősegélyben részesítette a sebesült katonákat. A svájci kereskedőre nagy hatást gyakoroltak az Itáliában látott szörnyűségek, ezért hazatérése után kampányt indított egy olyan szervezet megalapításáért, mely a harctéri sérültek ellátását tűzte volna céljául.

A kezdeményezés legjobb reklámjának Dunant solferinói élményeiről írt könyve bizonyult, mely 1862-ben jelent meg, és rövid idő alatt bejárta egész Európát. 1863 februárjában összeült Genfben az úgynevezett „ötök tanácsa” – Dunant és négy másik tekintélyes genfi vállalkozó –, mely októberre tető alá hozott egy háromnapos nemzetközi konferenciát. Az október 29-én elfogadott alapokmány értelmében aztán Svájc és még 14 európai állam tagságával létrejött a Sebesülteket Segélyező Nemzetközi Bizottság. Az üléseken résztvevő országok megegyeztek arról, hogy – kormányzati segítséggel – otthon felépítik a segélyszervezet alsóbb szintjeit, és a későbbi konfliktusok során mind a sebesült katonákat, mind a betegápoló önkénteseket semlegesnek, ezáltal sérthetetlennek tekintik majd. A biztonság érdekében a harctéri orvosok és ápolók megkülönböztető jelzést kaptak; ez lett a ma is jól ismert vörös kereszt, amit a svájci zászló inverzéből hoztak létre.

A segélyszervezet első alkalommal a porosz–osztrák–dán háborúban, 1864-ben „vizsgázott”, a tapasztalatok pedig arra sarkallták az európai államokat, hogy törvényi erővel biztosítsák a Vöröskereszt működésének lehetőségeit. 1864 nyarán ezért a felek ismét összegyűltek Genfben, és tárgyalásaik végén, augusztus 22-én elfogadták az első Genfi Konvenciót, mely a nemzetközi jog szintjére emelte a sebesültekkel szembeni emberséges és – oldaltól független – egyenlő bánásmódot. A szervezet ekkor vette fel a Nemzetközi Vöröskereszt elnevezést, és máig ezen a néven nyújt segítséget az öt világrészen harcoló katonáknak. Henri Dunant, a Vöröskereszt alapító atyjának törekvéseit 1901-ben béke-Nobel-díjjal honorálták, miközben a világ más részein is hasonló betegápoló egyesületek alakultak; ilyen volt például a közel-keleti Vörös Félhold, vagy a Vörös Oroszlán is. 1919 óta ezek a szervezetek összehangolják működésüket, és napjainkban mintegy 97 millió önkéntest foglalkoztatnak, a háborútól sújtott országokban.