1837. február 10. | Puskin halála

[Magyar lap]

Szerző: Tarján M. Tamás

„Meghalt a költő! Tisztasága / rabját gonosz szó fente be / bosszús szívét golyó találta, / aláhorgadt nemes feje!”
(Mihail Jurjevics Lermontov)

1837. február 10-én, egy párbajban szerzett sebesülés következtében hunyt el Alekszandr Szergejevics Puskin orosz írógéniusz, a kelet-európai birodalom nemzeti irodalmának megteremtője.

Puskin egy jómódú és igen művelt család gyermekeként, Moszkvában látta meg a napvilágot, az 1799. esztendőben. Kevéssé ismert, de a férfi anyai ágon afrikai felmenőkkel is rendelkezett, egyik dédapja ugyanis az Etiópiából származó Abram Petrovics Hannibal tábornok volt, akinek alakját Puskin később a Nagy Péter szerecsene című regényben örökítette meg. Szülei gondos nevelésben részesítették az írót, aki a családi szalonban a kor számos gondolkodójával találkozott, dajkája révén pedig már gyermekként elsajátíthatta az orosz nyelvet. Puskin Carszkoje Szelóban végezte tanulmányait, ahol már tizenévesen kitűnt írói tehetségével, ezért az orosz klasszicizmus egyik legnagyobb alkotója, Gyerzsavin 1814-ben „költővé avatta” őt. A Grande Armée katonáival Oroszországba jutó forradalmi eszmék hatása alá kerülő fiatalember ekkor még főként versben fejezte ki gondolatait, ars poeticája pedig a szabadság, az abszolutista rendszer elleni lázadás és az ortodox erkölcsök által uralt szellemi élet megbotránkoztatása volt.

Puskin fontos szerepet játszott azon fiatalok szervezkedésében, akiket később dekabristákként ismert meg a világ, miután 1825-ben a cári hatalom brutális eszközökkel semmisítette meg egyébként veszélytelen mozgalmukat. Az írógéniusz csak szerencséjének köszönhette életben maradását, illetve egészen pontosan annak, hogy I. Sándor (ur. 1801-1825) cenzorai már korábban felfigyeltek rá, és 1820–24 között a Kaukázusba, a Krímbe, majd az Al-Duna vidékére száműzték. Ez az időszak Puskin munkásságában is fordulópontnak bizonyult, ugyanis művészetében a romantikus világszemlélet és a nemzet szeretete került előtérbe, elbeszéléseiben – például a Cigányok, vagy A kaukázusi fogoly című műben – pedig megjelent a „felesleges ember”, aki az Anyeginnel lépett ki a világirodalom porondjára. Leghíresebb alkotását egyébként az író száműzetésben, 1823-ban kezdte el írni.

Puskin I. Miklós (ur. 1825-1855) hívására 1826 után Moszkvába, majd Szentpétervárra is visszatérhetett, a cár ugyanis becsülte a fiatal férfi tehetségét, a rendszerre veszélyes gondolatai miatt azonban közel akarta tudni magához az írógéniuszt. Miklós többször is hivatali szolgálatra kötelezte Puskint, aki 1830-ban egy időre bolgyinói birtokára vonult vissza; ekkor fejezte be az Anyegint, és szintén ebben az évben vette feleségül a szépséges Natalja Goncsarovát. A cár aztán rövid idő múlva ismét Pétervárra rendelte az írót, aki 1831 során barátságot kötött Gogollal, idővel pedig a kamarás-apródi rangot is megszerezte.

Művészetében ebben az időszakban a történelmi-hazafias téma és az orosz mondavilág dominált, az írógéniusz romantikája azonban a következő években egyre inkább realizmusba fordult át. Puskin eközben az irodalmi élet szervezésében is oroszlánrészt vállalt: 1830-tól a Lityeraturnaja Gazetában publikált, hat évvel később pedig megalapította a Szovremennyik (Kortárs) című folyóiratot, mely három évtizeden át működött, és komoly szerepet játszott az orosz kultúra és irodalmi nyelv fejlődésében.

Puskin ebben a munkában sajnos már nem sokáig működhetett közre, ugyanis felesége becsülete védelmében 1837 februárjában egy végzetes párbajra kényszerült. Ellenfele egy Georges Charles d'Antés nevű francia kalandor volt, aki a küzdelem során olyan súlyos sérüléseket okozott az írónak, hogy az két nappal az összecsapás után, február 11-én életét vesztette. Puskin személyében a világirodalom egyik legnagyobb géniusza távozott a földi világból, aki az Anyeginnel „polgárjogot” szerzett Oroszországnak az európai kultúrában, egyúttal pedig ihletet adott a későbbi írógenerációk számára.