1831. szeptember 8. | Varsó elestével elbukik a lengyel „novemberi felkelés”

[Magyar lap]

Szerző: Tarján M. Tamás

„Nincs még veszve Lengyelország,
Míg mi meg nem haltunk,
Hogyha földünk elrabolták,
Visszaszerzi kardunk…”

(Részlet a lengyel himnuszból, melyet Józef Wybicki írt 1797-ben)

 

1831. szeptember 8-án hajnalban nyitották meg Varsó kapuit a lengyel védők Ivan Fjodorovics Paszkevics orosz nagyherceg ostromló csapatai előtt. A kapituláció – annak ellenére, hogy egyes seregtestek a kormánnyal együtt menedéket találtak Modlin erődjében – az előző év novemberében kirobbant felkelés bukását jelentette, aminek következtében az addig széles körű autonómiát élvező Lengyelország alkotmányát és szuverén jogainak jelentős részét is elveszítette.

Napóleon „hálája” és Sándor cár „ajándéka”

Mint ismeretes, Napóleon – egyfelől a franciák oldalán harcoló lengyel légió véráldozataiért cserében, másfelől stratégiai megfontolásból – 1807-ben, Varsói Nagyhercegség néven, egy szűk területen helyreállította a porosz, orosz és Habsburg uralkodók által 1795-ben teljesen felosztott Lengyelország függetlenségét, a császár által elszenvedett vereségek azonban megpecsételték a fiatal állam sorsát. Miután a Grande Armée megsemmisült az 1812. évi oroszországi hadjáratban, és Bonaparte a lipcsei népek csatájában alulmaradt a koalíciós erőkkel szemben, I. Sándor cár (ur. 1801–1825) csapatai megszállták a nagyhercegséget.

A bécsi kongresszuson (1814–15) a győztes hatalmak úgy határoztak, hogy – kisebb, Oroszország javára tett határmódosításokkal – fenntartják Lengyelország megosztottságát. A lengyel királyi címet szintén a cár szerezte meg, aki 1815 novemberében új – orosz mércével rendkívül liberális – alkotmányt léptetett életbe a tartományban. Önálló törvényhozást, igazságszolgáltatást és közigazgatást biztosított a lengyel alattvalók számára, külön hadsereget állított fel, illetőleg garantálta a vallás- és sajtószabadságot.

A felkelés előzményei

E kedvezményeknek köszönhetően és a korábbi függetlenségi küzdelmek keserves tapasztalatai nyomán az alávetett ország politikai elitje 1815 után arra törekedett, hogy a cári birodalmon belül szerezzen szélesebb körű autonómiát a lengyelek számára, az orosz kormányzati módszerek azonban idővel egyre erőteljesebb társadalmi ellenállást ébresztettek. I. Sándor láthatóan arra törekedett, hogy a bécsi kongresszus után adományozott jogokat fokozatosan visszavegye Lengyelországtól. Első lépésként 1819-ben cenzúrát vezetett be, majd a következő évtizedben teljhatalommal ruházta fel fivérét, Konsztantyin Pavlovics nagyherceget – a tartomány haderejének főparancsnokát –, aki a törvényhozás, a szejm mellőzésével, orosz hivatalnokokra támaszkodva kormányzott.

A lengyeleket a titkosrendőrség állandó zaklatásai is a cári uralom ellen hangolták. Az 1820-as évek elejétől Sándor utasítására üldözni kezdték a hazafias és titkos társaságokat, és 1823-ban – zendülés vádjára hivatkozva – botrányos tisztogatásokra került sor a vilnói – vilniusi – egyetemen. A bizalmatlan légkört jól érzékelteti, hogy az 1825 végén Szentpéterváron kitört – I. Miklós (ur. 1825–1855) trónra lépését megakadályozni kívánó – dekabrista felkelésben is Varsó kezét vélték felfedezni a cár tanácsadói, és több vezető lengyel politikust is összeesküvéssel gyanúsítottak meg.

Az indulatok 1830 nyarán jutottak forrpontra, amikor elterjedt a hír, hogy az uralkodó – a Szent Szövetség létrehozásakor vállalt feladatának teljesítése érdekében – a lengyel katonaságot kívánja bevetni a Franciaországban és Belgiumban kitört forradalmak leverésére. Bár erre nem került sor, az alkotmánysértő szándék hatására a kadétok körében mozgalom szerveződött az orosz uralom és személyesen Konsztantyin Pavlovics ellen. Az összeesküvők 1830. november 29-én éjjel megtámadták a varsói Belweder-palotát azzal a céllal, hogy meggyilkolják a nagyherceget; bár tervük kudarcba fulladt – Miklós cár bátyja női ruhában elmenekült támadói elől –, a kadétok a városi polgárság felfegyverzésével felkelést robbantottak ki.

Bizonytalan első hónapok

A következő hónapok történései aligha felelnek meg annak az eszményképnek, mely a hasonló forradalmi megmozdulások kapcsán képzeletünkben él. Miután a varsói polgárok kiűzték az orosz csapatokat a városból, Konsztantyin Pavlovics úgy döntött, a lengyel államtanácsra hagyja a rend helyreállítását. A nagyherceg csapatai élén tétlenül figyelte, ahogy a felkelés hangadói december elején lemondatják a habozó minisztereket, maguk mellé állítják a tartományi hadsereg tisztjeit, és diktátort – elsőként Józef Chlopicki tábornokot – neveznek ki a függetlenségi küzdelem élére.

Az események ugyanakkor Varsóban is kiszámíthatatlanul alakultak. Kiütközött, hogy a hatalomba emelt politikusok, illetve a főparancsnoki pozícióban egymást váltó veterán hadvezérek többsége – pl. Adam Jerzy Czartoryski herceg és maga Chlopicki is – kilátástalannak tartja az Oroszországgal szembeni esetleges fegyveres küzdelmet, és – a Joachim Lelewel által vezetett radikálisok elképzeléseivel szemben – inkább a birodalmon belül kíván szélesebb körű autonómiát kiharcolni – tárgyalásos úton – a cárnál. Konsztantyin Pavlovics nagyherceg magatartásának fényében reális esély mutatkozott a kompromisszumra, a Szentpétervárra utazó küldöttség azonban nem ért el eredményt.

I. Miklós feltétlen megadást követelt lengyel alattvalóitól, aminek eredményeként Varsóban Lelewel tábora kerekedett felül, és 1831 januárjában elérte, hogy a felkelők kormánya detronizálja a Romanovokat. Ez a lépés egyértelmű casus bellit jelentett, ráadásul Lengyelországnak úgy kellett felkészülnie az összecsapásra, hogy korábban – mivel tárgyalásokba bocsátkozott a cári udvarral – elmulasztotta a lehetőséget a függetlenség ügyével szimpatizáló litván területek katonai megszállására.

Eljátszott lehetőség, vagy reménytelen küzdelem?

Az elszalasztott esély miatt a történetírók egy része később arra a megállapításra jutott, hogy a novemberi felkelés bukása az összefogás és az egység hiánya miatt következett be, a valóságban azonban a lengyelek 1831-ben egy megnyerhetetlen háborúba kezdtek a szinte kimeríthetetlen tartalékokkal rendelkező cári hadsereg ellen. A februárban betörő – Hans Karl von Diebitsch tábornok által vezetett – „első hullámot” véres harcok árán sikerült ugyan megállítani a Visztula jobb partján – ezen ütközetek egyikében, Osztrolenkánál szerzett hírnevet a magyar szabadság ügyéért is harcoló Józef Bem –, és a Litvániában kirobbant felkelések is jelentős orosz erőket kötöttek le, külső támogatás híján azonban a vereség csupán hónapok kérdése volt.

A varsói kormány viszont nem számíthatott nagyhatalmi pártfogásra: az 1830-as francia forradalom után trónra kerülő Lajos Fülöpöt (ur. 1830–1848) saját uralmának konszolidálása foglalta le, a britek pedig azért maradtak semlegesek, mert attól tartottak, a független Lengyelország Párizs előretolt bástyája lesz majd Kelet-Európában. Bár a kontinens közvéleménye szimpátiával figyelte a felkelők küzdelmét, a diplomáciai elszigeteltséget jól mutatja, hogy később Horace Sébastiani francia külügyminiszter és maga XVI. Gergely pápa (ur. 1831–1846) is „a rend helyreállításaként” értékelte Varsó bevételét.

Végjáték – Bukás és megdicsőülés

Az Ivan Fjodorovics Paszkevics herceg által vezetett orosz erők augusztus végén kerítették körbe a lengyel fővárost, melyet főparancsnokként – egy ideig – Henryk Dembinszki védelmezett; a magyar szabadságharcot később leverő főparancsnok állt szemben a honvédsereg egyik jövőbeli tábornokával. A szeptember 6-án kezdődő ostrom idején már Jan Krukowiecki birtokolta a katonai főhatalmat, aki kétnapos öldöklő küzdelem után, 8-án hajnalban úgy döntött, kapitulál Paszkevics herceg előtt. Varsó elestével megpecsételődött a novemberi felkelés sorsa: bár korábban a kormány – a kincstárral együtt – sikeresen elmenekült a városból, és Modlin erődjében 20.000 lengyel katona kerítette el magát, további jelentős összecsapásokra már nem került sor.

A sereg Bem tábornok vezetésével október elején porosz területre vonult, hogy – Jan Henryk Dabrowski 1794-es manőveréhez hasonlóan – később egy meglepetésszerű betöréssel adjon új lendületet a függetlenségi küzdelmeknek, a berlini vezetés azonban meghiúsította ezt a tervet. A lengyel had így hamarosan szétszéledt, a katonák kisebb csapatok verődve megindultak nyugat felé; az út során a helyi lakosság hősként üdvözölte a levert szabadságharc résztvevőit.

Lengyelország természetesen súlyos árat fizetett a novemberi felkelésért. Elveszítette alkotmányát és önálló hadseregét, a kormányzati jogkörök döntő része pedig a cár által kinevezett alkirály – namiestnik – kezébe került. Az 1831-es bukás ugyanakkor sok tekintetben erkölcsi győzelmet jelentett a lengyel nép számára: a hősies küzdelem nyomán az emigráns politikusok és katonatisztek az európai közvélemény szemében valamennyi elnyomott nemzet szószólóivá váltak, és sokan közülük – gondoljunk például a Párizsban letelepedő Czartoryski hercegre, vagy Józef Bemre – e küldetést tudatosan fel is vállalták.