1792. szeptember 20. | A valmy-i csata

[Magyar lap]

Szerző: Tarján M. Tamás

„Ezen a helyen és ezen a napon új korszak kezdődött a történelemben, és ti mind elmondhatjátok, hogy a részesei voltatok.”
(Johann Wolfgang Goethe)

1792. szeptember 20-án aratta első jelentős győzelmét a forradalmi Franciaország hadserege, miután Valmy mellett Dumouriez és Kellermann tábornokok megfutamították a Brunswick hercege által vezetett porosz-osztrák csapatokat. Bár a csatában aratott győzelem korántsem volt olyan elsöprő, mint ahogy azt a történelemkönyvek megörökítették, a siker utóbb mégis történelmi jelentőségűnek bizonyult, ugyanis a franciák annak nyomán elég önbizalmat szereztek a köztársaság kikiáltásához és a későbbi expanzióhoz.

A forradalmi Franciaországra már az 1791-es esztendőben rávetült a háború árnyéka, ugyanis augusztusban, Pillnitzben II. Frigyes Vilmos porosz király (ur. 1786-1797) és II. Lipót német-római császár (ur. 1790-1792) – és magyar király – közös nyilatkozatot adtak ki, melyben előirányozták a Bourbon-dinasztia hatalmának helyreállítását. Lipótot és Frigyes Vilmost ebben a törekvésben nem a XVI. Lajos (ur. 1774-1792) iránt érzett rokonszenv, hanem nagyon is racionális ok motiválta: a Pillnitzben tanácskozó uralkodók joggal tartottak attól, hogy a francia forradalom példája a Habsburg Birodalomban és Poroszországban is ragadós lesz, vagyis Lajos bukása nyomán ők is könnyen hasonló sorsra juthatnak majd. Mivel arra esély sem volt, hogy a forradalmárok önszántukból visszaállítják a Bourbonok uralmát, a pillnitzi nyilatkozat előbb-utóbb szükségszerűen hadüzenethez vezetett, amit – 1792. április 20-án – végül a girondista francia kormány küldött el. A porosz-osztrák szövetség – Anglia hallgatólagos hozzájárulásával – ezután felállított egy koalíciós hadsereget, mely Brunswick herceg vezetésével 1792 augusztusában át is lépte a francia határt, és megindult Párizs felé.

Miután a franciák abban az évben korábban Németalföldön súlyos vereséget szenvedtek, az volt az általános vélekedés, hogy a forradalom hadereje katasztrofális állapotban van, ezért Lipót és Frigyes Vilmos könnyű győzelmet várt. Bár a francia „polgársereg” toposzát később a történetírók is átvették, a valóságban Valmynál a szövetségesek egy rendkívül magas színvonalon szervezett hadsereggel találkoztak; nem igaz, hogy Dumouriez és Kellermann tapasztalatlan önkéntesekkel futamította meg az ellenséget, ugyanis az 1791-ben szervezett újonc – tehát valóban „polgári” – zászlóaljak mellett az egykori királyi nehézlovasság és XVI. Lajos – elit – tüzérsége is alattuk szolgált. Erről Brunswick hercegének nem volt tudomása, így aztán elbizakodva nyomult előre, szeptember 2-án elfoglalta Verdunt, majd kiáltványt adott ki, melyben „rendcsinálással” fenyegette meg a párizsiakat.

Az északi és középső forradalmi hadsereg parancsnokai, Kellermann és Dumouriez ebben az időszakban éppen Németalföld ellen vonultak, de amikor hírt kaptak a porosz-osztrák betörésről, azonnal kelet felé vették az irányt, hogy együttes erővel tartóztassák fel az intervenciót. A franciák szeptember 19-ére a koalíciós csapatok mögé kerültek, így Brunswick hercege elvben tovább vonulhatott Párizs felé, a gyakorlatban viszont ezzel egyszerre kockáztatta volna utánpótlását és visszavonulási útvonalát. Mivel a herceg nem sokra becsülte a francia forradalmi hadsereget, a könnyű győzelem reményében ezen a napon váratlanul kelet felé fordult, és szeptember 20-án, Valmy mellett megközelítette Kellermann és Dumouriez állásait.

Bár a köztudatban a valmy-i csata mint egy kifejezetten véres összecsapás maradt meg, ez a kép messze nem felel meg a valóságnak, hiszen a főseregek gyakorlatilag nem is bonyolódtak harcba egymással. Miután csapataival kijutott a valmy-i síkra, Brunswick hercege meglepetéssel konstatálta, hogy az általa várt szedett-vedett hordának nyoma sincs, ellenben egy jól szervezett és felszerelt hadsereg áll vele szemben, melynek veterán tüzérsége heves ágyútűzzel fogadta a szövetségeseket. A csaták előtti szokásos tűzpárbajt követően a herceg bátortalan kísérletet tett egy gyalogsági támadásra, mely a franciák kőkemény ellenállása folytán hamarosan megrekedt. Az ismert történet szerint a porosz roham megindulása után Kellermann tábornok levette kalapját, és elkiáltotta magát, hogy „Éljen a haza!”, amit aztán katonái olyan hangerővel visszhangoztak, hogy az ellenség bátorsága egy pillanat alatt elillant.

Nem tudni, hogy a poroszok meghátrálását vajon tényleg Kellermann csatakiáltásának kell -e tulajdonítanunk, mindenesetre tény, hogy alig kezdődött meg a küzdelem a szélmalmok tövében, Brunswick hercege máris kiadta a parancsot a visszavonulásra, és villámgyorsan távozott Valmy alól. A fővezér döntésének lehetséges okairól máig viták folynak – valószínűleg nem akart kockázatos ütközetbe bonyolódni –, az viszont teljesen biztos, hogy a herceg nem a veszteségek miatt kényszerült a visszavonulásra; a valmy-i ütközetben ugyanis a franciák körülbelül 300, míg a szövetségesek 184 embert veszítettek.

Bár a leírtak nyomán még inkább egyértelmű, hogy a Valmy mellett aratott francia győzelem korántsem volt akkora diadal, mint amilyennek utóbb beállították, ugyanakkor Goethe fent idézett mondatának igazságát is el kell ismernünk. Brunswick hercegének veresége a hadjárat szempontjából is fontos volt, hiszen meghátrálásával elhárult a veszély Párizs felől, ráadásul a demoralizált és betegségektől sújtott koalíciós sereg hamarosan ki is vonult Franciaországból. A valmy-i győzelemnek ugyanakkor sokkal fontosabb volt a lélektani hatása, ugyanis a diadal szertefoszlatta a poroszok addigi nimbuszát, és minden téren önbizalmat adott a forradalmárok számára.

A valmy-i győzelmet követően az első koalíciós háború ütközetei mind gyakrabban végződtek francia sikerrel, miközben a diadal az új állam életében is drasztikus változásokat eredményezett: Valmynak döntő szerepe volt abban, hogy a párizsi Nemzetgyűlés szeptember 21-én megfosztotta XVI. Lajost trónjától, és kikiáltotta a köztársaságot, amivel – ebben egyetérthetünk Goethével – új korszak kezdődött Franciaországban.