1789. július 14. | A Bastille bevétele

[Magyar lap]

Szerző: Tarján M. Tamás

1789. július 14-én ostromolták meg Párizs felkelt polgárai az ancien régime rettegett börtönét, a Bastille-t, melynek elfoglalása és lerombolása jelezte a francia forradalom kirobbanását. A hírhedt építmény bevételének napja hagyományosan az újkori történelem kezdőpontjának számít, melynek eseményei két és fél évtizednyi háborút eredményeztek, és egy új kort hoztak el az egész emberiség számára.

A francia forradalom hosszabb távú előzménye szellemi téren a felvilágosodás racionalista ideológiája, gyakorlati szempontból pedig a nyolcvanas évek roppant éhínsége és a királyság krónikus adóssághalmozása volt, mely XVI. Lajost (ur. 1774-1792) arra kényszerítette, hogy 1789 májusára összehívja – 1618 után először – az általános rendi gyűlést. Ahogy 150 évvel korábban Angliában, úgy a francia états generaux esetében is úgy alakult, hogy a gyűlés nem a király által felvetett problémákkal, hanem a hosszú idő alatt felhalmozódott sérelmekkel foglalkozott. Ezenfelül a harmadik rend ellenállása folytán nemsokára létrejött az uralkodótól független Alkotmányozó Nemzetgyűlés, mely májustól kezdve állandó harcot vívott Lajossal: a király először elismerte, majd korlátozta a gyűlés szerepkörét, hogy aztán hamarosan ismét meghátráljon, és Párizs környékén mozgósítsa hadseregét.

1789 nyara forró kezdetet vett, a fővárosban általános bizonytalanság lett úrrá: miközben egy kétes legitimációjú gyűlés megkezdte az új alkotmány kidolgozását, és a régi rendszer lebontását, Lajos saját tanácsadói és Párizs álláspontja között hezitált, erőszakot pedig nem mert alkalmazni. Az események július 11-e után gyorsultak fel, amikor a király elbocsátotta a népszerű Necker pénzügyminisztert, a reformok és az adósság leküzdésének elkötelezett hívét. A párizsiak ezt úgy értelmezték, hogy XVI. Lajos végleg konzervatív támogatói mellé állt, ezért a városban zavargások törtek ki, melyek a Bastille ostromában csúcsosodtak ki.

Az V. Károly (ur. 1364-1380) által átépített Bastille a 14. század elején még városkapuként szolgálta a város védelmét, majd ahogy Párizs terjeszkedett, a francia király erőddé egészítette ki a roppant épületet. A forradalom idejére a nyolc toronnyal megerősített kőépítmény rettegett hírnévre tett szert, melynek – sokszor valótlan – rémes históriáit máig őrzi a köztudat: ha a Bastille kerül szóba, szemünk előtt már megjelennek a csörgő láncok, a piszkos rongyokban éhező foglyok százai, a sötét, szalmával bélelt cellák, ez azonban inkább a városi fogházat jellemezte. Bár a 17. századi Franciaországban nem volt egy leányálom a Bastille celláiban élni – ekkortól szolgált ugyanis börtönként – ott a kezdetektől fogva rendkívül kevesen tartózkodtak; elsősorban arisztokraták, politikai foglyok kerültek ide, akik ellenezték a Lajosok abszolutisztikus terveit. Később aztán vallási okokból elítéltek, szélhámosok, hamiskártyások lakták a börtönt, akik szabadulásuk után rémtörténeteket adtak elő a bent zajló kínzásról. XVI. Lajos idejében az amúgy is átlagos viszonyok tovább javultak: éppen a kivégzett király hozta meg azt az 1776-os rendeletet, mely betiltotta a kínzásokat, bezáratta a sötétzárkákat, és számos engedményt tett a foglyoknak.

A forradalom évére a Bastille-nál mindennapos látvány lett a sürgölődő inasok, árusok hada, a foglyok pedig havi 10 livre összeget kaptak a francia államtól. A hely misztikumát fokozta, hogy a roppant kőépület a város központjában állt, roppant falaival mintegy betöltötte a belső kerületek képét. A közhiedelemmel ellentétben azonban a Bastille-t mégsem az állítólag odabent kínzott szerencsétlenek kiszabadítása érdekében ostromolták meg – a támadás idején összesen heten raboskodtak ott – hanem azért, mert a rendteremtés előzményeként Lajos a Párizsba vezényelt svájci gárdistákkal töméntelen mennyiségű lőport szállíttatott az erődbe.

1789. július 13-án a párizsi tömeg feltörte a városi fegyverraktárat, majd néhány muskétás a falak alá vonult, követelve Bernard-Jourdan de Launay parancsnoktól a mintegy 250 hordónyi lőpor átadását. Lövöldözés kezdődött a Bastille védői és az ostromlók között, akik július 14-én délelőtt már több ezer társukkal együtt tértek vissza. Feszült helyzet volt ez, melyben Launay sikertelenül próbált egyensúlyozni a tömeg és a védők között: a parancsnok úgy vélte, a párizsiakat elsősorban a félelem vezérli, ezért beeresztett egy küldöttséget a várba, hogy megmutassa, a polgárokat fenyegető ágyúk töltetlenek, és senkit nem áll szándékában bántani.

Launay kísérlete azonban éppen ellenkező hatást ért el, a visszatérő küldöttség ugyanis támadásra bátorította a forradalmárokat, akik átmásztak az erődítmény külső kerítésén. Elkeseredett tűzharc kezdődött, mely mintegy 100 ember életét követelte, de a Bastille védői sikeresen ellenálltak. Délután három órakor aztán az ostrom új lendületet vett, mivel nemrég dezertált katonák is csatlakoztak a felkelőkhöz, és öt ágyút vontattak a falak alá. Launay ekkor kitűzette a fehér zászlót, és szabad elvonulás fejében megadta magát, de embereinek nagy részével együtt meggyilkolták őt. A halott őrök fejét később lándzsára tűzve hordozták körbe a városban az ostromban részt vevő párizsiak.

A Bastille bevétele komoly következményekkel járt Lajos hatalmára nézve, a sikerek hatása alatt ugyanis a francia sereg négyötöde átállt a felkelők oldalára, és a katonák által támogatott forradalmárok hamarosan megszerezték az irányítást Párizs, majd a francia vidék felett is. A király minden ellenszenve dacára kénytelen volt beleegyezni az alkotmányos átalakulásba, mely aztán 3 éven belül a köztársasági államformához, majd a diktatúrához vezetett. A rettegett börtön ostroma olyan események – XVI. Lajos kivégzése, jakobinus uralom, Napóleon felemelkedése és bukása – sorozatát indította el, melyek az 1815-ös restauráció ellenére örök nyomot hagytak a történelemben. A változást a Bastille pusztulása és eltűnése szimbolizálta legjobban: az erődöt a párizsiak – Pierre-Francois Palloy vezetésével – egy év alatt lerombolták és széthordták, utolsó kövei 1790 februárjában kerültek a Nemzetgyűlés elé. Helyén ma egy operaház áll, ostromának napja pedig azóta is a szabadság ünnepe a Francia Köztársaságban.