1630. november 26. | I. Rákóczi Györgyöt erdélyi fejedelemmé választják

[Magyar lap]

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1630_november_26_i_rakoczi_gyo...

Szerző:Tarján M. Tamás

„Si Deus pro nobis, quis contra nos” azaz „Ha Isten velünk, ki ellenünk?”
(I. Rákóczi György jelmondata)

1630. november 26-án, a segesvári országgyűlésen választották meg Erdély fejedelmének I. Rákóczi Györgyöt (ur. 1630-1648), a Bethlen Gábor (ur. 1613-1629) halála után kialakuló egyéves hatalmi válság nyertesét. Rákóczi 18 esztendőn keresztül irányította a fejedelemséget, uralkodása pedig a békés fejlődés mellett mérsékelt külpolitikai sikereket hozott.

Rákóczi édesapja a család hatalmát megalapozó Zsigmond (ur. 1607-1608) volt, aki 1607 és 1608 között Erdély fejedelmeként uralkodott, ezzel együtt pedig – Bocskai István (ur. 1604-1606), majd a maga udvarában – fiát is megismertette az ország későbbi legbefolyásosabb politikusaival. Miután azonban a Rákócziak birtokai a királyi Magyarország területén – többek között Borsodban, Sárosban – helyezkedtek el, édesapja lemondása után György elhagyta Erdélyt, és egy időre a közéletből is kivonult. Az 1610-es évek során a fiatal nemes úr családja pozícióinak megerősítésén munkálkodott: feleségül vette Lorántffy Zsuzsannát, e frigy révén pedig többek között Munkácsot és Sárospatakot is megszerezte, mely várak később kulcsfontosságúnak bizonyultak a família számára.

Rákóczi György 1619-ben Felső-Magyarországon fogadta a nemzeti királyság egyesítése érdekében hadakozó Bethlen Gábor fejedelmet, akit a Habsburgok elleni küzdelem során főkapitányként, majd tanácsosként szolgált. Az arisztokrata idővel a fejedelem egyik legközelebbi bizalmasa lett, így, miután Bethlen 1629-ben meghalt, és az örökös, Brandenburgi Katalin (ur. 1629-1630) alkalmatlansága nyomán hatalmi válság robbant ki, Rákóczi esélyes uralkodójelöltté lépett elő. Kezdetben a fejedelemasszony sógora, Bethlen István (ur. 1630) is neki szánta Erdély trónját, miután azonban egyedül is sikerült lemondatnia Katalint, már ő maga szándékozott a hatalomba ülni; Rákóczi György ugyanakkor – ha már felkérték – nem volt hajlandó elereszteni a lehetőséget, így a szolnoki pasa támogatásával megindult Erdély felé. Bethlen és Rákóczi között végül nem került sor fegyveres összecsapásra, ugyanis az ügyben teljes érdektelenséget mutató Porta két athnamét is küldött, az új uralkodó személyét pedig Brandenburgi Katalin választhatta ki. Az özvegy Bethlen István iránt érzett gyűlöletétől vezérelve 1630. november 26-án, Segesváron a Rákóczi nevére kiállított okiratot olvasta fel, a szerencsés győztes pedig december 24-én letette fejedelmi esküjét.

I. Rákóczi György 18 esztendős uralkodását a békés fejlődés korszakaként szokás emlegetni, aminek lehetőségét a térség viszonylagos békéje teremtette meg. A Habsburgokat ez idő tájt lekötötték a harmincéves háború küzdelmei – ennek tudható be, hogy II. Ferdinánd (ur. 1619-1637) nem szólt bele az 1629-30. évi erdélyi hatalmi játszmába –, a Portát pedig sorozatos janicsárlázadások bénították meg. A központi hatalom gyengesége ugyanakkor nem feltétlen jelentette a nagyhatalmak érdektelenségét, ugyanis a budai pasa – Bethlen István támogatójaként – 1636 során megkísérelte megbuktatni Rákóczit, a fejedelem azonban nagyszalontai győzelmével elhárította a veszélyt a feje fölül. Ez a diadal komoly hírnevet hozott Erdély uralkodójának, így a protestáns hitű fejedelmet hamarosan megkörnyékezte a svéd és a francia diplomácia, hogy megpróbálja rábírni őt a hadba lépésre.

Rákóczi György 1644-re szánta rá magát a Habsburgok elleni háborúra, azonban a Bethlen Gábor kora óta katolizált arisztokrácia támogatása híján, illetve a Porta tiltó utasítása miatt komolyabb eredmény nélkül fejezte be magyarországi hadjáratát, egyúttal pedig cserben hagyta a Bécs ostromára készülő svédeket is. Rákóczi 1645-ben, Linzben kedvező különbékét kötött III. Ferdinánddal (ur. 1637-1657), amelyben visszaszerezte Erdélynek a 7 felső-magyarországi vármegyét, illetőleg biztosította a királyi országrész jobbágyainak a protestáns vallásgyakorlást. A fejedelem egyébként a külön megegyezés dacára az 1645-ben megkezdődő vesztfáliai tárgyalásokon is képviseltette magát, diplomatáinak köszönhetően pedig Erdély szerepelhetett a harmincéves háborút lezáró 1648-as békeszerződésben. Rákóczi ugyanakkor élete végén már észak felé tájékozódott, a lengyel trón megszerzésére koncentrált, melyet IV. Ulászló (ur. 1632-1648) halála esetén kisebbik fiának, Zsigmondnak szánt. A fejedelem tervéhez a kozákok támogatását is megszerezte, 1648-ban bekövetkező halála miatt azonban ezen törekvését II. Rákóczi György (ur. 1648-1660) kapta meg örökségül.

Az 1630-ban trónra lépő fejedelem belpolitikájának megítélése már nem feltétlenül pozitív, ugyanis Rákóczi politikai ellenfelei, illetve a befolyásos erdélyi arisztokraták körében a magyar történelemben addig példátlan méretű birtokelkobzásba kezdett; igaz, ez a későbbiekben mégis pozitív hatással járt, hiszen Erdély centralizációjához és a fejedelmi hatalom megerősödéséhez vezetett. Épp a stabilitás nyomán bontakozhatott ki aztán az a békés fejlődés, mely lehetővé tette a bethleni aranykor folytatását, amit elsősorban a református oktatás bőkezű támogatásával és a könyvnyomtatás fellendülésével szoktunk jellemezni. Bár akadnak olyanok, akik I. Rákóczi Györgyöt inkább szerencsés, mint tehetséges uralkodóként szokták jellemezni, ezen 18 év békés prosperálását mégis az ő javára kell írnunk; a fejedelem politikájának köszönhetően Erdély felkészült arra, hogy terjeszkedni próbáljon a közép-európai térségben – és ezáltal kiszakadjon a Porta felügyelete alól –, más kérdés, hogy a II. Rákóczi Györgynek örökül hagyott „lengyel kérdés” végül katasztrófához vezetett.