1571. október 7. | A lepantói csata

[Magyar lap]

Szerző: Tarján M. Tamás

„Azért jöttél, hogy lásd szerencsétlenségünket, de tudnod kell a különbséget a ti veszteségeitek és a mi veszteségeink között. Azzal, hogy meghódítottuk Ciprust, levágtuk az egyik karotokat; azzal, hogy elpusztítottátok a flottánkat, lenyírtátok a szakállunkat. Egy levágott kar soha nem nő ki újra, de a megnyírt szakáll annál inkább.”
(Szokollu Mehmed nagyvezír a velencei követnek a lepantói vereségről)

1571. október 7-én vívta a Szent Liga hajóhada és a Müezzinzade Ali pasa által irányított török flotta a lepantói tengeri ütközetet, melyben a keresztény erők megsemmisítő győzelmet arattak az oszmánok felett. A Don Juan de Austria vezetésével kivívott diadal után az Oszmán Birodalom ugyan egy éven belül újjáépítette flottáját, de tapasztalt tengerészeinek elvesztését nem tudta kiheverni, így földközi-tengeri hegemóniája hamarosan véget ért.

A lepantói csata előtt – a földrajzi felfedezések és a gyarmatosítás dacára – a Mediterráneum vizeit döntően az oszmán flotta uralta, mely azután, hogy a szultánok a mai Algériára is kiterjesztették hatalmukat, a Gibraltártól a Levantéig mindenhol fenyegetést jelentett a keresztény államok számára. A török tengeri fölény a 16. században elvileg lehetőséget biztosított arra, hogy a hódítók a Földközi-tenger szigeteinek elfoglalása után akár Itáliában, vagy Spanyolországban is partra szállhassanak, ahogy az például 1480-ban, Otrantónál egyszer már meg is történt. Az oszmán támadás tehát nagyon is reális és komoly fenyegetés volt, ez a tény pedig arra is magyarázatot ad, hogy V. Károly császár (ur. 1519-1556), majd II. Fülöp spanyol király (ur. 1556-1598) – a török elleni harcok során – a Habsburg kézre kerülő Magyarország megsegítése helyett miért az észak-afrikai tengerpartra koncentrált.

A szultánok tengeri hatalma éppen a lepantói csata előtt, a 16. század derekán tetőzött, amit Málta – végül sikertelenül záruló – 1565-ös ostroma és a Ciprus elleni 1570-71-es háború is világosan megmutatott. Mivel az utóbbi sziget velencei érdekeltség volt, a „tengerek királynőjének” nevezett város vezetői – az 1570-es oszmán támadást követően – sikeresen rábeszélték V. Pius pápát egy „szent liga” megalapítására, melyhez számos itáliai állam és lovagrend – például Nápoly, Genova, Savoya, a Máltai Lovagrend és a toszkán Szent István Lovagrend – mellett II. Fülöp Spanyolországa is csatlakozott. A Liga közvetlen célja a török túlerő ellen hősiesen kitartó Famagusta és Ciprus felszabadítása volt, de a szövetségesek – az egykori keresztes hadjáratok szellemében – arra is ígéretet tettek, hogy idővel visszafoglalják Észak-Afrikát és a Szentföldet is.

A Szent Liga 1571. május 25-i megalakulása után néhány hónapon belül addig soha nem látott keresztény flotta gyűlt össze, melynek 202 gályájából 115-öt a velenceiek, 80-at a spanyolok, a maradékot pedig a kisebb államocskák biztosították. A hajókon szolgáló hadsereg, melynek vezetését Don Juan de Austriára – V. Károly törvénytelen fiára, II. Fülöp féltestvérére – bízták, összesen 40 000 tengerészből és evezősből, valamint 22 000 katonából állt; érdekesség, hogy a fegyveresek között volt a világhírű spanyol író, Miguel de Cervantes is, aki a lepantói csatában később fél karjára megbénult. A roppant armada augusztus 25-én, Messina városa mellett gyűlt össze, majd el is indult Ciprus felszabadítására, ám október 7-én, a mai Patrasz közelében fekvő Lepantói-öbölben véletlenül összetalálkozott a Müezzinzade Ali pasa vezette oszmán hajóhaddal.

Bár a törökök – 250 hajóval és 32 000 katonával – jelentős fölényt képviseltek, Don Juan de Austria vállalta az összecsapást, mivel felismerte, hogy tűzerő tekintetében az ő helyzete messze kedvezőbb. Ezzel a ténnyel az oszmán flotta parancsnoka is tisztában volt, ezért a kibontakozó ütközet előtt úgy rendezte el hajóit, hogy minden tartaléka a centrumot erősítse. Abban bízott ugyanis, hogy a csata elején átütő eredményt érhet majd el. Don Juan de Austria ezzel szemben komoly tartalékot hagyott hátra, ami a küzdelem végső szakaszában fontosnak bizonyult, hiszen ezekkel a gályákkal szabadon rendelkezhetett aszerint, hogy éppen hol kélt el a segítség.

A lepantói ütközet igencsak kedvezőtlenül indult az oszmánok számára: Ali pasa először a keresztény hadihajók vonalától távolabb álló galleászok ellen támadt, mivel – a nagyobb méret és az elhelyezkedés nyomán – azt hitte, hogy azok az ellenség ellátmányáról gondoskodnak. A török fővezér ennél nagyobbat nem is hibázhatott volna, ugyanis a szóban forgó velencei hajók egy továbbfejlesztett gályatípust képviseltek, mely az összes többi egységnél nagyobb tűzerővel rendelkezett; mire Ali rájött tévedésére, a hat galleász már több mint 70(!) oszmán gályát küldött a Jón-tenger mélyére, ezzel pedig az erőviszonyok teljes mértékben kiegyenlítődtek. A jelentős veszteségek dacára ugyanakkor a pasa erői továbbra is egyenlő félként és veszélyesen küzdöttek, ugyanis Csuluk Mehmed, a török jobbszárny vezetője, valamint a balszárnyat irányító Uludzs Ali is átkaroló hadműveletet hajtott végre, és egy ideig bekerítéssel fenyegette Don Juan de Austria hajóit.

A lepantói ütközet végül valóban a centrumban, ám Ali szándékaival ellentétesen dőlt el, ugyanis a spanyol katonák sikeresen megcsáklyázták a pasa vezérhajóját, a Sultanát, és rövid időn belül a flotta parancsnokával is végeztek. Ali lándzsára tűzött fejét látva a török janicsárok és tengerészek egyaránt megzavarodtak, a megmaradt gályák pedig rövid időn belül fejvesztett menekülésbe kezdtek, jelentős károkat okozva azon társaiknak is, akik még folytatták volna a harcot. Így esett, hogy 1571. október 7-én, Lepantónál az Oszmán Birodalom – több mint száz év után – ismét elbukott egy tengeri csatát, ráadásul a balszerencsés ütközetben elveszített 187 hajóval – melyek közül csupán 50 süllyedt el –, valamint 20 000 harcossal és tengerésszel pedig II. Szelim (ur. 1568-1574) flottája gyakorlatilag megsemmisült. A törökökkel szemben a Szent Liga vesztesége mindössze 17 hajó volt – ezek közül egy velencei gálya az ellenség kezére került –, halottaik száma azonban elérte a 7500 főt.

Bár a Mediterráneum történetében a lepantói csatát fordulópontként szokták értékelni, a valóságban az ütközet a Szent Liga győzelme dacára kezdetben kiábrándulást okozott. Don Juan de Austria ugyan megsemmisítette II. Szelim hajóhadát, ám a keresztény világ 1572 nyarán már azt tapasztalhatta, hogy az oszmánok nagyobb és erősebb flottát építettek, mint addig bármikor. Mivel az anyagi károkat a törökök könnyen kiheverték, a fényes győzelem ellenére csalódás lett úrrá Európán, ugyanakkor a túloldalon valami mégis pótolhatatlannak bizonyult: a legénység színe-virága, mely a Jón-tengerben lelte meg sírját, nem támadhatott fel, a helyükre érkező új hajósok pedig tapasztalatlanok és képzetlenek voltak, ráadásul tisztjeik is önbizalomhiánnyal küzdöttek. Néhány év után nyilvánvalóvá vált, hogy a földközi-tengeri török uralom mégis hanyatló szakaszába érkezett; a lepantói vereség következtében a birodalom flottája visszaszorult a Földközi-tenger keleti medencéjébe, ami az oszmán hódítási lehetőségeket jócskán lecsökkentette.