Szerző: Tarján M. Tamás
„Isten, aki oly sok királyságot adott nekem, épp egy fiúgyermeket nem adott, aki utánam megfelelően kormányozhatná azokat.”
(II. Fülöp spanyol király)
1556. január 16-án lépett trónra II. Fülöp spanyol király (ur. 1556-1598), miután édesapja, V. Károly császár (ur. 1519-1556) lemondott koronáiról, és ráhagyta a Habsburgok ibériai és németalföldi birtokait. Fülöp uralkodásának 42 évét „aranykornak” szokták nevezni a spanyol történetírók, a valóságban azonban a király tevékenysége mégsem volt ennyire pozitív: egyfelől a portugál trón megszerzésével, a gyarmati terjeszkedéssel és az oszmánok felett aratott győzelemmel rászolgált erre a kitüntetésre, másfelől viszont országlása több államcsődöt, bürokratikus káoszt, hanyatló gazdaságot és súlyos katonai vereségeket hozott.
V. Károly egyetlen törvényes fiúgyermeke 1527-ben, Valladolidban látta meg a napvilágot, és 1556. évi trónra lépéséig fokozatosan szerezte meg az irányítást a világ akkori leghatalmasabb birodalma felett. Az első császári adomány Milánó hercegsége volt, amit a fiatalember 1540-ben, 13 esztendősen kapott, három évvel később pedig a német területen tartózkodó Károly fiára hagyta a hispán ügyek intézését is. Miután Fülöp 1554-ben feleségül vette a nála jóval idősebb – akkor 37 esztendős – Tudor Máriát (ur. 1553-1558), édesapja a gondjaira bízta Nápoly és Szicília kormányzását, egy évvel később pedig Németalföld is az irányítása alá került; mire tehát az uralkodástól megcsömörlött császár 1556. január 16-án lemondott összes címéről, a spanyol és az osztrák Habsburg-ág birtokai lényegében teljesen elkülönültek.
Az élete hátralévő részére kolostorba vonuló Károly ugyanakkor csalódást okozott fiának, Fülöp ugyanis abban bízott, hogy apja a császári címet – lényegében összes hatalmát – neki adományozza majd, a bölcs uralkodó azonban a kontinentális konfliktusok elkerülése érdekében úgy döntött, a német-római és az osztrák birtokokat fivérére, I. Ferdinánd magyar királyra (ur. 1527-1564) hagyja. Az 1556. január 16-án hivatalosan is trónra lépő II. Fülöp így sem panaszkodhatott, hiszen Spanyolország ebben az időszakban már kontinensnyi gyarmatbirodalommal rendelkezett; ahogy a kortársak mondták, országában „sohasem nyugodott le a nap.” Az „okos” jelzővel kitüntetett Fülöpöt Véres Máriával kötött házassága kapcsán még angol királyként is szokták emlegetni, ennek kapcsán viszont hangsúlyoznunk kell, hogy a szigetországban nem rendelkezett valódi hatalommal, ott 1553–58 között csak felesége jogán – iure uxoris – tekintették őt uralkodónak.
II. Fülöp mindazonáltal így is egy világbirodalmat örökölt meg, az uralma alatt álló területek azonban korántsem voltak egységesek: azon túl, hogy Németalföld, Szicília, vagy mondjuk az amerikai gyarmatok más-más kormányzati formával, eltérő társadalmi-gazdasági viszonyokkal rendelkeztek, az Ibériai-félszigeten sem beszélhetünk egységről, hiszen Aragónia és Kasztília külön királyság volt, saját államtanáccsal és a szuverenitására féltékenyen ügyelő arisztokráciával. Miután a birodalmat lényegében csak a Habsburg dinasztia és II. Fülöp személye kapcsolta egybe, a fentebb bírált túlburjánzó bürokrácia, az egyes tartományok tanácsainak bonyolult rendszere majdhogynem szükségszerűen alakult ki; más kérdés, hogy a király bizalmatlansága, bezárkózásra való hajlama, döntésképtelensége és mindentudásába vetett hite tovább rontott a helyzeten.
Fülöp, aki trónörökösként Itáliában, Németországban és Németalföldön is sok időt töltött, 1559 után soha többé nem mozdult ki az Ibériai-félszigetről, és 1563-ban megalapított új székhelyén, a Madrid melletti El Escorialban szinte hermetikusan elzárta magát a külvilágtól. Magatartása odáig vezetett, hogy a Habsburg külpolitikai célok érdekében kivetett hatalmas adók és a király buzgó vallásosságából eredő agresszív protestánsellenesség ódiumát nem a kihelyezett tartományi képviselőknek, hanem Fülöpnek kellett elszenvednie, így uralkodása során számos lázadás robbant ki uralma ellen Németalföldön (1568-tól), a moriszkók által lakott Granadában (1569) és Aragóniában (1591-92) is. Mindehhez társult az V. Károlytól megörökölt elhibázott pénzügyi politika, mely az Amerikából beáramló tengernyi nemesfémet nem a gazdaság fejlesztésére, hanem nagyrészt luxuscikkek importjára és a kontinens minden szegletében állomásozó roppant haderő finanszírozására fordította.
Így eshetett meg az a paradoxon, hogy a világ leggazdagabb birodalma szinte állandóan pénzszűkében volt, hatalmas arany- és ezüstszállítmányai dacára kölcsönök felvételére és a lakosság mind nagyobb fokú megadóztatására kényszerült, mi több, számos alkalommal az államcsőd rémével is szembe kellett néznie. Fülöp „hedonista” gazdaságpolitikája az 1590-es évekre oda vezetett, hogy a királyság bevételeinek 40%-a a felhalmozott adósságok törlesztésére folyt el. A fülöpi aranykor tehát valójában múló dicsőséget hozott, hiszen a felelőtlen pénzszórással egyenes út vezetett Spanyolország 17. századi hanyatlásához.
Fülöp, aki buzgó vallásosságával és kötelességtudatával a nehezen forgó bürokratikus fogaskerekek legnagyobb homokszeme volt, a hatalmi politika terén sem tudott sokkal több eredményt felmutatni annál a pillanatnyi csillogásnál, ami uralkodását jellemezte. Jóllehet, a király országlása első két évtizedében igyekezett elkerülni a háborúskodást a többi európai nagyhatalommal, fentebb említett erőszakos centralizációjával így is súlyos konfliktusokat teremtett. Ezek közül a legjelentősebb az 1568-ban kirobbanó németalföldi szabadságharc volt, ahol Spanyolország később vereséget könyvelhetett el az 1579-ben megalakuló Utrechti Unióval – a későbbi Hollandiával – szemben. Azt sem szabad ugyanakkor elhallgatnunk, hogy II. Fülöp döntő szerepet játszott az Oszmán Birodalom földközi-tengeri hegemóniájának megtörésében, hiszen a Baleárok török megszállását és az 1560-as djerbai tengeri vereséget Málta felszabadítása, majd a Don Juan de Austria – Fülöp féltestvére – által kivívott 1571-es lepantói diadal követte. II
Fülöp külpolitikai elképzelései ugyanakkor az 1570-es évek végén gyökeres változáson mentek keresztül: a kezdetet ezen a téren unokaöccse, a portugál I. Sebestyén (ur. 1557-1578) halála jelentette, ezt követően ugyanis a spanyol király minden követ megmozgatott az Ibériai-félsziget egyesítése érdekében. Az uralkodó erőfeszítéseit 1580-ban siker koronázta, a két birodalom összeolvasztása azonban inkább átok, mint áldás volt, hiszen Fülöp terjeszkedése félelmet ébresztett az európai államokban, különösképpen Angliában. Jóllehet, a spanyol király Véres Mária halála után is igyekezett jó viszonyt ápolni a protestáns szigetországgal, Fülöp hódításait látva I. Erzsébet királynő (ur. 1558-1603) mind nyíltabban a németalföldi szabadságharcosok oldalára állt, hírhedt kalózkapitányai pedig évről évre súlyos veszteségeket okoztak a spanyol hajóknak.
A nyílt szakítás 1585-ben, a nonsuchi angol–holland egyezmény megkötésével következett be, két évvel később, Stuart Mária skót királynő (ur. 1542-1567) kivégzése után pedig Fülöp a háború eszközéhez nyúlt. Anglia rekatolizálásának jelszavával 1588-ban a szigetország ellen küldte a Győzhetetlen Armadát, mely a király csapnivaló haditerve miatt végül vereséget szenvedett, majd megsemmisült a brit partoknál.Nem sokkal ezután a spanyol uralkodó a francia vallásháborúkba is beavatkozott: itt III. Henrik (ur. 1574-1589) meggyilkolását kihasználva leányát, Izabella Klára Eugénia infánsnőt próbálta trónra ültetni, továbbá jelentős összegekkel támogatta a katolikus pártot. Fülöp ugyanakkor ezen a hadszíntéren sem járhatott sikerrel, hiszen a hispán befolyástól rettegő franciák szívesebben támogatták az 1593-ban katolizáló Navarrai Henriket – a későbbi IV. Henriket (ur. 1594-1610) –, mint II. Fülöp jelöltjét. A király beavatkozásával csupán annyit ért el, hogy Spanyolország egy újabb értelmetlen és költséges háborúba bonyolódott, melynek céljaival gyakran a Habsburgok szövetségesei sem voltak tisztában
Felmerül tehát a kérdés, hogy az „okos” jelzővel illetett és a „spanyol aranykorral” összekapcsolt uralkodó tevékenysége mennyiben felel meg annak az eszményképnek, amit az utókor felépített? Tény és való, hogy a hosszas betegség után, 1598-ban elhunyt király 42 éves országlása során csupán a kedvező adottságoknak köszönhetően tudta megtartani és gyarapítani a Spanyol Birodalmat, közben pedig rengeteg erőforrást és lehetőséget tékozolt el. A mérleg másik serpenyőjében viszont mégiscsak ott szerepel, hogy II. Fülöpnek köszönhetően a spanyol monarchia egyesítése sikeresen véget ért, az Oszmán Birodalom elvesztette földközi-tengeri hegemóniáját, Franciaország és a mai Belgium pedig a katolicizmus bástyája maradt. Fülöp emellett mecénásként és páratlanul művelt uralkodóként komoly érdemeket szerzett a kora újkori spanyol kultúra felvirágoztatásában, az e téren elért eredmények pedig – úgy vélem – kellő jogalapot szolgáltatnak ahhoz, hogy országlását mégiscsak „aranykorként” értékelhessük.
Pentru a putea adăuga comentarii trebuie să fii membru al altmarius !
Alătură-te reţelei altmarius